Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: AZ ÚJABB ANGOL LÍRÁRÓL

HALÁSZ GÁBOR: AZ ÚJABB ANGOL LÍRÁRÓL
(II., befejező közlemény)
A HÁBORÚ UTÁNI ELIOT

A háborút követő első évek, mint a politikában, a költészetben is a polgári eszmények anarchiájához vezettek. A századelő hangulatilag még a tizenkilecedik század biztonságérzetében gyökerezett, még keserűsége is a rendíthetetlennek vélt világképnek szólt, a lázadás utópiának számított, vagy fejjel falnak rohanásnak, még a fanyalgó öngúny is titkos belső önelégültségből fakadt, a végsőkig finomult civilizáció tetszelgő önmaga ellen fordulásából. A háború jelezte először a meglepett emberiségnek, hogy a pusztulással kacérkodás komolyra is válhat; a forradalmárok egyszerre kézhez kapták a történelmi válságot, amit szellemesen megírt könyvekben a bizonytalan jövőbe vetítettek. Európa lelkileg még az ancien régime gazdag őszében élt, a hervadás kábító felelőtlen légkörébe amikor rászakadt a tér felelőssége és tennivalója. A polgár hamar feltette a frigiai sapkát, Voltaire késői kortársa, Francé, maga sem tudta hogyan kommunista lett, a széplelkek ráeszméltek népszónoki hivatásukra; műkedvelő társulatok próbálták sebtében a nagy politikai drámát. A költészet is megcsinálta a maga gyorsforraló átalakulását, körülbelül annyi eredménnyel, mint a politika; az addig túlságosan szordínós, bágyadtan érzékeny vers egyszerre üvölteni kezdett, most így bizonyítva erőtlenségét. A rendes beszédhang egyenlőre hiányzott.

Eliotban a polgár a legválságosabb időben sem vetkőzött ki önmagából. Ha Prufrockban minden désabusé hangulat mellett és a városiasság önérzete a lényeg, a húszas évek verseiben sem változik a helyzet; legfeljebb az urbanitás összetettebben, közvetettebben jelentkezik. Nem annyira a tartalma a versnek, inkább a formáját irányító belső állásfoglalás. Költői továbbfejlődését ezért nem a tematikus árnyalódás jellemzi, hanem a formai mélyülés; nem a lélektantól kölcsönzi többé felfedezéseit, hanem a poétikából. A vers megint öncélúbb lesz; keserű grimaszai ugyan továbbra is illusztrálni, leleplezni akarnak, a kor hangulatát közvetíteni, a kor hangulatát közvetíteni, de a grimasz mikéntjén van a vessző. A költő, mint a színész, mesterségébe feledkezve próbálgatja az arcot és mozdulatok sokféleségét. Amikor egyebütt az expresszionista költők közölni és csak közölni akarnak, Eliot a szájmozdulatokat figyeli és a közlés fogásait. Ez a mesterségbeli érdeklődés, végeredményben polgári és artisztikus tulajdonság menti meg őt, hogy a be- és megrekedő próféták sorsára jusson.

De látszólagos paradoxonnal, ugyanez segíti át a virtuozitás zátonyán is. Az igazi mesterség elmélyülést jelent és következetességet, tehát már erkölcsöt. Az új Eliot-vers, még a bohóckodásig torzított vagy a blöffölésig mesterkélt is, árasztja a komolyságot magából, hitele van, meggyőz. Értelmetlenségeit elhisszük, mutatványait megbocsátjuk, mert megérezzük, egész lelkével áll helyt érettük. Elmélet és legbelsőbb ösztön összevág nála, nem jár külön utakon; ahogy az atonális zene mesterei, hallja is a dallamtalanság dallamát, nemcsak hirdeti.

Újabb költészetére ugyanis a legtalálóbb hasonlat, hogy atonális. Ahogy a ma iránya szakított a régebbi zene tiszta dallamvezetésével, kielemezhető és világosan követhető motívumaival, ábrázolókészségével és hozta a dúlt harmóniákat, egy-egy formai részlet önmagáért való kifacsarását, a hangzás lehetőségeiben elmerülést, úgy fordult szembe, még archaizáló, klasszicizáló törekvéseiben is hasonlóan, az új Eliot-vers a tegnap és tegnapelőtt költészetével. Bizonyos mértékig saját régebbi irányával is, bár más szempontból ezt fejlesztette tovább, akár Debussyt Bartók. Ami ott szeszély, kacér díszítés, itt makacs szenvedély, majdnem mánia.

Prufrockban láttuk, a gondolatmenet alakította verset; bármilyen különböző gyöngyök fűződtek is fel a zsinórra, de felfűződtek és sorba állottak, együttes rendjükkel alkották az ékszert. Most a gyöngyök, a vers részei, szétszóródtak, önállósultak, együtt értelmetlen halmazban hevernek, de külön-külön beszédesen villognak. Szimbolikus jelentésük többé nem az egész felé sugárzik ki, a vers az "alapeszme" végső csökevényét is kidobta magából; Eliot szava szerint "incidental symbolism" kíséri fordulatait. Hogy egy másik párhuzammal érzékeltessem az átalakulást, a joyce-i széttördeltség lépett így a prousti következetesség helyére, a képzetek szabad kavargására cserélve át a hajszálfinom, logikus végigelemzést. Proustnál a szerkezet a döntő, a részek mind felé utalnak, Joycenál az egész nagyarányú zűrzavarnak hat, a részek csak a maguk súlyát hordozzák. Eliot "Waste Land"-je is, ez az ötrészes költemény, amelyiktől az angolok az új költő korszakot számítják (1922), olyan káosz, ahol az alkatrészek csak önmagukba forranak, nem állnak össze megnyugtató vegyületté.

Nem mintha önmagukban túlságosan világosak volnának; céljuk a bonyolítás nem a tisztázás. A Grál-legendától az Upanishadig, primitív népi babonáktól, régi versek emlékéig, (amelyek tudós értekezés módjára idézetekben illeszkednek a versben jegyzetben megadott utalással) az akasztott ember kártyafigurájától a föníciai tengerész mondai alakjáig, mitologikus vidékektől londoni jól ismert háttérig a szőnyegszövő nekilódult képzeletével kavarja a költő tarka-barka anyagát, cserélgeti még nyelvét is francia, német, olasz sorokra az angol szövegben, hangutánoz és szavakat talál ki, magasztos és bolondozik, ritmusát percenként váltja és el nem engedi a rímelés akrobata mutatványait sem. Még ha olyan mindennapi drámát sző be epizódnak, mint a kis irodistalány elbukása, londoni hónapos szobájában, ügynök barátja karjaiban,

At the violet hour, when the eyes and back
Turn upward from the desk, when the human engine waits
Like a taxi throbbing waiting,

Ibolyaszínű órán, melyben szem s a hát
Faképnél hagyja munkaasztalát,
s úgy vár az ember-gépezet,
Mint taxi, mely önmagát várva rázza,

ismeretlen okokból Tiresias-sal, a jóssal mondatja el a történetet, akinél egyúttal fontos, hogy egyszerre férfi és nő is. Nem értjük? A jelenet kesernyés szépségéből mégsem vész el semmi.

She turns and looks a moment in the glass,
Hardly aware of her departed lover;
Hair brain allows one half-formed thought to pass:
'Well now that's done: and I'm glad it's over!'
When lovely woman stoops to folly
Paces about her room again, alone,
She smoothes her hair with automatic hand,
And puts a record on the gramophone.

Fordul s egy percre a tükörbe néz,
Alig érzi, hogy ő magára hagyta;
Agyában félgondolat kél s enyész:
"Ez is megvolt! De jó túllenni rajta."
Így, ha hölgyet kalandja elsodorta,
Mérni kezdi szobáját fel s alá,
Gépiesen végigsimít haján
És új lemezt illeszt a gramofonra.

Próbáljunk kissé közelebb férkőzni az elioti művészet elveihez. A külön a vers számára tárolt, fülledt nyelvet már régebben a hang természetes csengésével helyettesítette; újabb költészetében a mondain-frivol, hétköznapi fordulatok, a pátosz bomlasztói még tudatosabban jelentkeznek. A próza tör be és kér egyenjogúságot a versben, a diszharmónia jogán, hogy kielégítse a bonyolult, összetett hatásokra beállított mai idegzetet. Természetes, a próza nem jelent engedményt a nehézségek megkerülését; nem tagja a magas költészetet, ellenkezően kiemeli, aláhúzza a maga kakofóniájával, kielégítetlenné tesz, fokozza a sóvárgást a tiszta hangok után. Az új elioti vers, akár a modern zene, csak pillanatokra enged feloldozást, megkínoz a zűrzavarral, hogy növelje a megváltó villanások értékét. És a költőiség sem a régi, könnyen felismerhető külsejében jelentkezik, megszokott útjain, hanem álöltözetben és váratlan megrohanással. Mindenekelőtt a verstani képletek, ritmika bensőbb, rejtettebb fényűzését, a struktúra lehetőségeit aknázza ki, erősebb és gyengébb dinamikáját, a hangsúlyok elosztásával kísérletezik, a rímben sem annyira a szépséget, mint a ráütő, kiszöktető helyzeti energiát keresi; anyag legbelsejébe hatol be, hogy felszabadítsa az ott lappangó erőket.

April is the cruellest month, breeding
Lilacs out of the dead land, mixing
Memory and desire, stirring
Dull roots with spring rain.

Kegyetlen hónap április, kibontja
A holt föld orgonáit, egybeontja
A vágyat és emléket és a csonka
Gyökerekre langyos esőt zudít.

A "Waste Land" kezdősoraiban Eliot számára a tartalommal egyenrangú a három határozószó problémája is; mit, milyen akusztikai benyomást, milyen kielemezhetetlen rezdülést kavar fel hangsúlyos dobbanásuk, meghozza-e a pillanatnyi szívenütődét, a költői áram bekapcsolódását. Jelent-e egy új je ne sais quoi-t, amit érdemes volt megkeresni? Kísérlet, amit csak az eredmény igazolhat, az olvasó ráhangolódása eme művészivé, vagy süllyeszt puszta mesterkedéssé. Az elioti hatások többnyire ilyen felröpített kérdések, választ és igazolást várók.

Kísérleti jellegük tehát elvitathatatlan, inkább tudatos útkeresés, mint ösztönös rátalálás eredményei. De minden újat hozónak vállalnia kell a kockázatot, hogy eleinte kiagyaltnak, lombik ízűnek érezzék a munkáját. Erején, tehetségén és mindenek felett belső súlyán műlik, hogy megmarad-e a félig hivatottak sorában. A befelé gazdagodás, mélyülés, az akarat feszültsége, erkölcsi tisztulások, a könyörtelen önmélyülés, az akarat feszültsége, erkölcsi tisztulások, a könyörtelen önelemzés, az igazság szenvedélye előbb-utóbb átsegít a művészi purgatóriumon, a lélek igazolja az új formákat és rajtuk át végleg megnyeri az idegen lelkeket, amint hogy a petyhüdés, közömbösülés, hamisság is átüt végül a legszemfényvesztőbb látszaton. A művész sorsa önmaga; csak tőle és nem a világtól függ, hogy elfogadják, csak belső törvényeinek igazságától, hogy vonakodva bár, de meghódoljanak újsága előtt. Eliotban is a formálás mutatványainak a magaformálás, a mesterség magas iskolájának a belső forrongás ad erkölcsi fedezetet.

És különösen legújabb verseiben, művészi tartalmat is. Ahogy régebben egy végig árnyalt gondolatra, most egy végig lobogott érzéssel mutatnak vissza a vers emlékjelei; válságokból szakadt fel egyéni zenéjük, gyötrelmes lázakból látomásaik még homályosságuk sem az ész fölénye többé, hanem riadt borzongást a kifejezhetetlen lidércnyomástól, démonoktól és kísértetektől, a lélek magateremtette szörnyeitől. A holtak riogatják, az üres emberek, alaktalan formák, színtelen színek, bénult erők, mozdulatlan gesztusok. Száraz suttogásuk, mint a szél zörgése a fűben, vagy patkányok suhogása az üvegcserepeken.

We are the hollow men
We are the stuffed men
Leaning together
Headpiece filled with straw! Alas!

Az üres-emberek vagyunk,
Mi a kitömöttek vagyunk,
Jaj, összedugjuk
Polyvával gyömöszölt agyunk.

És a táj, ahol felvonulnak, üres és süket, emberen és világon, természeten túli.

This is the dead land
This is cactus land
Here the stone images
Are raised, here they receive
The supplication of a dead man's hand
Under the twinkle of a fading star.

A halál hona ez,
A szík országa ez,
A kőbálványok itt
Fogadják el rimánkodásra
Holt-ember kezeit
Felettük csillag végső pillanása.

A rémület, amely a szívbe lopózik, alattomos, nem a "nagyszerű halált", a pusztulás heroizmusát, a katasztrófák végső szédületét ígéri, hanem lomhán kúszó, gyáva, ostoba végzetet, ami az utolsó vigasztalást is elfojtja: a halál emberiességét. Állati vinnyogással foszlunk szét a semmibe.

This is the way the world ends
This is the way the world ends
This is the way the world ends
Not with a bang but a whimper.
The Hollow Men (1925)

Így múlik el ez a világ
Így múlik el ez a világ
Így múlik el ez a világ
Nem robajjal, csak vinnyogással.

Mennyire sikerült az érzékeltetés és mennyire fedezve van minden fortélya a hangulattól, ami felidézte! A expresszionista szuggeráló vágy érvényesül végig a költeményen. A befejezés is, egy sor háromszoros ismétlődésével, melyeket önkéntelen más és más hangnemben recitálunk, egy másik sor a ritmikus rángatózásával ki nem mondott érzések tömegéről ad hírt s az érzések hiánytalanul szárnyalnak szét, mint a rádióhullámok a jelzőkészülékből. A rímek tompán csattognak a szaggatott sorokban (Alas - grass - glass, together - cellar, alone - stone, stb.), a vázak suttogását utánozzák, de a lélek ürességére is emlékeztetnek. A mondatok hűvösen kúsznak, mint ahogy az eszmélésre ráfonódik a halál. Kép, hasonlat, értelem csak másodsorban hinti szét a rémületet; már a litániázó hangsúly megdermesztette szívünket. Zenéje, mint a gyászdobok pergése, ólmos ernyedtséggel kötöz le végig.

Rokonhangulatú nagy versében ("Ash-Wednesday", 1930) a hamvazószerdai vezeklő zengi el gregorián kórusokra emlékeztető énekét. Kínzó látomások között egyhangú ismétléssel visszatérő sorok hirdetik reménytelenségét. Három fehér leopárd falta fel a testét, csak a csontok maradtak meg a pusztaságban s zörgő, üreges hangon regélnek az elmúlásról, ami mégsem kiegyenlítődés, vég nélküli vég, "Conclusion of all that - Is inconclusible". Lépcsőkön kúszik felfelé, mint nyomasztó álomban s a véget nem érő fordulóknál reményt és kétségbeesést, mindig csak nyugtalanságot kínál a mélység idilljeivel és szörnyeivel. Megváltást várna a bűnös, fényt a sötétben, kertet a pusztaságban a kertek, források, kék-fehér szent Asszonyától, feloldódást örök, robotoló végzete alól. Égi segítséget, mert a maga erejéből csak erőtlen, korcs felszárnyalásokra képes.

Because these wings are no longer wings to fly
But merely vans to beat the air
The air which is now thoroughly small and dry
Smaller and dryer than the will
Teach us to care and not to care
Teach us to sit still.

Pray for us sinners now and at the hour of our death,
Pray for us now and at the hour of our death.

S mert szárnyalásra gyatrák itt a szárnyak
S a levegőt mint csonkok verdelik,
A levegőt, mely fojtó és kiszáradt,
Fojtóbb s száradtabb, mint az akarat,
A bánást és nem-bánást oltsd belénk,
Hogy így nyugalmat adj.

Könyörögj, bűnösökért, most s a halálban,
Könyörögj, érettünk, most s a halálban.

A megtért lélek könyörgése ez, mert őt sem kerülte el a Nyugat új áramlata: a konverzió. De a néhány soros idézet is mutatja, mennyire nem divat hálás külsőségek átvétele nála a megtérés, mennyire a saját belső problémáit, megigazolás vádját, érzelmi válságait éli a vallásos kétségben és reményben, a hódító intellektus megaláztatását egy magasabb eszmény előtt. Mert a század elejének könnyedén fölényes értelmi kultúrája ma már nem elégíti ki; nem mintha megtagadná az észt, mert érzi, hogy az ész hivatása túljutni az ösztövér racionalizmuson, amely fakóvá és erőtlenné bágyasztotta képességeit és újra fellobogni sóvár, vad kitárulásban, fehéren izzó szenvedéllyel eszmény, istenség, másvilági titkok felé. Lángjába kapni a világot, betelni nem tudni az érzékeléssel, álmokat fürkészni és habzsolni a valóságot, visszaszerezni az értelem régi rangját. "Intelligence, quelle petite chose â la surface de nous-mimęs!" - kicsinyelhette Barrčs a századvég elsorvadt intellektusát, amely lemondott a képzeletről és lemondott a tapasztalatról, lemondott a testről és az életről, a titkokról és a gyönyörökről, halálvágyról és életigenlésről, vallásos igényéről és költői erejéről, összes régi szép előjogáról az elsekélyesedett világban. De volt idő, amikor az agy a test lázas gócának számított, a világ értelmének, a világon túli dolgok közelhozójának, örök nyugtalanság, izgalom, szenvedély fészkének. Eliot, aki a fanyalgó okoskodásról önmagától is eljutott a viaskodó, vajúdó gondolatig, irodalmi élményeiben is megtette az utat Laforguetról vissza Websterig és Donne-ig, a fáradt grimasztól az érzékek és az értelem lázáig. Kéjt és halált világított meg a donne-i sugárzó eszesség; Eliot a rokonlelkeket idézte meg alakjában.

He knew the anguish of the marrow
The ague of the skeleton;
No contact possible to flesh
Allayed the fever of the bone.

Whispers of Immortality.

Ismerte a velő vad rettegését,
tudta mitől dideregnek a vázak,
s tudta: érintse bár a húst akárki:
nem űzi ki a csontokból a lázat. [*]

Eliot az elméletben, tanulmányiban is újjáértékeli a "metafizikus" költők elvont, mégis szemléletes költészetét, homályosságát és fojtott tüzét, gyakorlatában pedig újjáéleszti alkotó elveiket. Nem külsőségeket utánoz, legmélyebb formáló ösztönüket lesi meg, megint a versszerkesztés titkait az építés alaktanát; ahogy Bach fúgaiskolájára nyúlnak vissza a modern zenészek. Példájuk nyomán új bátorsággal juttatja uralomra a homályt, az értelmezésre váró nehézségeket, a talányossá rejtőző szépségeket, expresszionista jelbeszéde igazolást talál sűrített, préselt képeikben, szimbólumaiknak cserélgetése össze-visszabogozott metaforáikban, érzelmi csapongása is végletes indulataikban, formákkal bűvészkedése az ő régi mesterkéltségükben. Mondatait, mint az övéket, egyszerű, racionális kapcsolat helyett egy áttételes logika, távoli összefüggések egybelátása, érzelmi rokonság tapasztja egyűvé; "emotional sequence" a lényegük, ahogy C. Day Lewis, maga is költőtanítvány, az új irányt védő könyvében maga is elnevezi. (A Hope for Poetry, 1936). Görög drámák kórusaira is emlékeztet rapszodikus szárnyalásuk, és nem véletlen, hogy Eliot a verses darabkísérleteiben előszeretettel alkalmaz kórusokat.

 

[*] Képes Géza fordítása