Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám
Január 19-én volt századik évfordulója Cézanne születésének. Művei, melyek valamikor dühödt tiltakozást keltettek, ma az utánuk következő átalakulások után nem látszanak már forradalmi újításoknak. Időközben múzeumi értékké váltak, az európai művészet nagy korszakain nevelődött közönség éppen úgy elfogadja és élvezi őket, mint bármely más kor stílusalakítását.
De az, aki Cézanne korának irodalmában, vagy a rá hivatkozó későbbi irányok írásaiban keres felvilágosítást művészetéhez, meglehetős zavarba jött. A legnevezetesebb megállapításokat olvashatja, melyeket művei nem igen tesznek elfogadhatóvá, magának Cézanne-nak kijelentései pedig egyáltalában nem igazolnak. Ellenségei félbolondnak, durva mázolónak ócsárolták, akinek fogalma sem volt a rajz és a festés legelemibb követelményeiről, a perspektíva meg nem szeghető szabályairól, az emberi arc lelki tartalmáról. Rajongói viszont a XIX. század második felének legnagyobb francia festőjének ünneplik, aki kiemelte a művészetet a természet szolgai utánzásával, miközben a legfestőibb festészetet szolgáltatta, melynek addig sohasem elért belső feszítő ereje, dinamikája van. Kezdetben minden fenntartás nélkül az impresszionisták közé számították, de jöttek az expresszionisták, akik magukénak követelték. Erre a naturalista hajlandóságúak azzal válaszoltak, hogy Cézanne művészete a legigazibb naturalizmus, mire túlról azzal feleltek, hogy éppen olyan misztikus, mint Dosztojevszkij. Voltak, akik feltétlen festőiségét hirdették, erre a kubisták azt bizonygatták, hogy Cézanne mindent gömbre, kúpra, vagy hengerre vezetett vissza.
De múlt az idő, a túlzások lecsiszolódtak, az erőltetett magyarázatok mind inkább hitelüket vesztették. Józanabb megítélés kora következett, mely inkább kikapcsolta a vitapontokat, sem mint hogy meddőn vesződjék velük és megelégedett azzal a kétségtelennek látszó magasztalással, hogy Cézanne célja nem volt egyéb, mint egy egymással jól összehangolt színek útján tolmácsolja a dolgokat. Semmi több. Festő akart lenni, vagyis olyan ember, aki a színek segítségével fejezi ki magát.
Paul Cézanne a dél-franciaországi Provence verőfényes vidékén, Aix-ben született. Atyja kezdetben iparos, később bankár volt. Jómódú ember, tisztelt polgára a kis városnak. És mintha valamely múlt századbeli magyar festő fiatalságának történetét hallanánk: Cézanne-t atyja jogásznak szánta, de aztán beletörődött abba, hogy festővé képezze magát. A fiatal Cézanne, aki otthon elvégezte a középiskolát, Párizsba került, ahol festői kiképzése nem a hivatalos keretek között játszódott le. Kezdetben egy jelentéktelen festői szabadiskolába járt, még többet a Louvre-ba és lelkesen csodálta ennek kincseit. Különösen két nagy, szenvedélyes festő érdekelte, Rubens és Delacroix. Rajongása azonban a művészet iránt jóval nagyobb volt, mint technikai készsége, megbukott a párizsi képzőművészeti főiskola felvételi vizsgálatán. Ekkor egy időre hazatért, de atyja segítségével 1863-ban ismét Párizsba utazott. Anyagi gondjai sohasem voltak, jómódú volta teljes művészi szabadságot biztosított neki egész életén át, amire szüksége volt is, mert pénzt keresni művészetével csak öregségében sikerült.
Párizsban forrongó művészeti világba jutott. A romantika és a klasszicizáló akadémizmus harca már lezajlott, bár emlékei még elevenen éltek, a barbizoni festészet romantikus realizmusának idilljét alaposan megzavarta a Courbet művészetével diadalmasan előretörő naturalizmus.
Cézanne ekkor tíz évet töltött hol Párizsban, hol hazautazgatva. Autodidaxis útján képezte magát. Folyamatosabb kifejezési készségre tett szert, nem akart semmiféle ismert formavilághoz csatlakozni, másképpen akart festeni. Nemcsak ő érzett így, ez alatt a tíz év alatt csírázott ki a francia impresszionizmus, a megelőző naturalista irány pompás befejezése, mely a természet jelenségeit pillanatnyiságukban, a fény és néha a mozgástünemények oldaláról törekedett ábrázolni. A fény meglehetősen átalakítja a tárgyak színét, felbontja körvonalaik élességét. A mozgás ábrázolása pedig még bizonytalanabbakká teszi a körvonalakat.
Az impresszionizmus a színek szokatlan gazdagságát használta, hiszen azok, főleg szabadtéri kiállításban, ezer és ezer árnyalatot mutatnak. És nem volt még művészeti irány, mely ennyire közvetlenül természeti benyomásokra épült volna és annyira elhanyagolta volna az ábrázolás megelőző módjait, különösen az éles rajzot. A festésnek tárgyi tartalma, mely eddig nem csekély szerepet játszott, szintén erősen háttérbe szorult. A fény játékainak vagy a mozgásnak ábrázolásához nem volt szükség nagy témákra, melyeket már a naturalizmus is mellőzött. Sőt az úgynevezett irodalmi tartalom nem is igen fért volna össze az új törekvésekkel, elvonta volna tán az érdeklődést az ábrázolás újszerű módjaitól. A leghétköznapibb élet és a leghétköznapibb táj is alkalmas volt, sőt alkalmasabb a lefestéshez. Mert hiszen az impresszionizmus kezdetén csak lefestésről van szó és nem a képzelet látományának megfestéséről. De nemcsak a témák tárgyi jelentőségének szempontjából volt nagy a változás, hanem az úgynevezett hangulatosság tekintetében is. Az impresszionizmusnak majdnem csak egy hangulata van, a szem ujjongó öröme, melyet a természeti benyomás eleven megérzése kelt. A képzelet csak a mentől meglepőbb, mentől finomabb érzékelés kiaknázására irányult, a művész a maga sajátos lelkiségét csak a benyomás egyéni felfokozására használta.
Ebbe a világba került a fiatal Cézanne. Elfinomodott, városi emberi világába, akik mohón lesték a természet pillanatnyi sokféleségét. De Cézanne minden egyéb volt, csak éppen nem elfinomodott polgárember. Robosztus egyéniség, akit kezdettől fogva nem a finomság érdekelt, hanem a szenvedélyesen erőteljes megjelenítés. Ehhez keresett kifejezési módokat. Kezdeti kísérletei, melyeket tétova, ingadozó és technikában is fogyatékos módon fest, ennek az erőteljes kifejezésnek irányában tapogatóznak, érdekességüket és értéküket ez a nyers erőteljesség adja, mert színességének későbbi gazdagsága még teljesen hiányzik belőlük.
Midőn azonban megismerkedik Manet-vel, Renoir-ral, Pissarro-val, Degas-val, Monet-vel, egyszerre olyan színgazdagságra bukkant amilyet addig nem ismerhetett. Különösen a fénytől átitatott világos színek olyan dús változatosságára, mely a régebbi festészetből teljesen hiányzott.
Új barátai kezdetben nem csekély hatással voltak reá. Megpróbált az ő finomkodó és elaprózott látásmódjukon nézni és szabadtéri világítással komponálni. Együtt bolyong a természetben Pissarro-val, csodálja Monet színeit, de alapjában idegen marad tőlük. Összefoglalóbban, erőteljesebben alakítja ki a látottakat, a tárgyak maradandóbb, állandóbb megjelenésének tulajdonságait tünteti fel, sőt a régi, nagy komponáló művészek kísértenek lelkében. Súlyosabb tömegeket, mélyebb árnyékokat lát, erősebb hangsúlyokat ád, mint az impresszionisták, a testszerűséget és a térbeli elhelyezkedést is jobban érzi. Nagyobb eltérést, mint e korbeli művei és például Pissarro pepecselően finom, egysíkú képei között: alig lehetne elképzelni.
Rajzának biztonsága az impresszionisták körében nem igen fejlődött, amit ő maga is érzett. Meg is vallotta, hogy a kontúr mindig kisiklott kezéből. De annál több színességet tanult, levegőtől átitatott világító színeket. Ezeket szenvedélyesen veti fel a vászonra, úgyszólván csak velük törődik, csak belőlük épít, az ábrázolt tájak néha erre-arra dőlnek, a vonalperspektíva fogyatékos, csendéleteinek egyszerű és állandóan megismétlődő holmija néha majdnem legurul az asztalról. Igen sok képét befejezetlenül hagyja, a portrékon nem törődik a jellemábrázolással és durván felmázolt festékkel dolgozik.
Műveit a párizsi közönség még szenvedélyesebben utasította vissza, mint impresszionista barátai festményei, hiszen még különösebbek voltak.
A korszakot jelentő 1874-es impresszionista kiállításon, melyet Monet és társai Nadar párizsi képkereskedőnél rendeztek, Cézanne is résztvett, de aztán különvált tőlük. Elhidegültek egymástól, amiben nyilván nemcsak személyes érintkezési módjának faragatlan érdessége, mint inkább az volt az oka, hogy törekvései elváltak amazok céljaitól. Zabolátlan őserejének nem volt társakra szüksége, jobb volt neki magányos emberré válni, aki mások művészetével nem törődik. Haza is ment délre, az izzó levegő hazájában, ahol szakadatlan munkásságban élte le férfikorát és öregedő éveit. Ez az elszakadás nem vált művészetének kárára, végleg magára talált.
Elvált az impresszionizmustól, messzire túljutott rajta, sőt szembefordult vele. Nem a pillanatnyi állapotok érdekelték, hanem a maradandóak; lelkének látományai, melyeket a világszemlélete támasztott benne. Ez tette különösen kedvelté számára a csendélet festést. Ebben a maga kedvéért szedte össze a tárgyakat, elrendezte őket, ahogy akarta, abban a világításban, melyet kedvére valónak talált. Így olyan lassan festegethetett, amilyen jól esett. Egyáltalában nem volt gyors munkás, amire nem is volt szüksége, mert hiszen nem elfutó impressziókat festett. Számtalanszor elvette csendéleteit, javított rajtuk, új színeket rakott fel, hogy mentől jobban megközelítse a tárgy megfigyelése közben lassan kiérlelődő látományt. De festménye mégsem vált elkínzottá, legfeljebb erőben gyarapodott, mégis legtöbbnyire elégedetlen volt az elért eredménnyel, újra és újra kezdte ugyanazt a témát, sokszor csak félig-meddig fejezte be a képét.
Nem iparkodott az átmenetek változatos finomságára, töretlen színekkel szeretett ábrázolni, hadd legyen mentől sugárzóbb erejük. Jókora színes felületet rak fel festményeire. Évről-évre kevesebb festékkel dolgozik. Előadásmódjára nagyon messzire esik Manet elegáns kalligráfiájától, darabos és szűkszavú, de fölötte erőteljes és mintha minden hatást a színek szépségéből akarna kifacsarni.
Négyféle témavilág foglalkoztatja. Csendéletek, arcképek, tájak és aktos kompozíciók. Alapjában mind a négyet víziós módon közelíti meg. De a csendéletekhez, arcképekhez, tájakhoz tárgyi szemlélet útján kapcsolódik, összerak néhány egyszerű holmit, az arcképen ismerőseit, vagy önmagát figyeli, a tájfestéshez ki-kijár a természetbe. Aktos kompozícióihoz azonban nem voltak modelljei, ebben a témakörben természeti érintkezés nélkül, emlékeiből állította össze elképzeléseit. Ezekben az aktos kompozíciókban tűzte ki maga elé a legmagasabb célokat, de itt maradt legmesszebbre a teljes, nagystílű megoldástól, pompás színfantáziája ehhez a világhoz nem volt elég. Csak megkezdeni tudta nagy aktos kompozícióit, befejezni nem, inkább csak jelezte elképzeléseit, de ezek is erős hatással vannak a szemlélőre. Nyilvánvaló, hogy Cézanne ama festők közé tartozott, akiknek képzelete csak akkor gyullad fel, ha festés közben érintkeznek a természettel.
Hogy nem a természeti jelenséget utánozta és még kevésbé annak pillanatnyi elváltozásait, arról nemcsak csendéletei, hanem portréi és tájképei is tanúskodnak. Tájképei kivétel nélkül lázas víziók, melyek a déli, verőfénytől izzó tájra kék, lilás, rózsaszínű és égzöld himnuszokat költenek. Cézanne kevésbé darabos és merev rajtuk, mint csendéletein, velük jut legközelebb ahhoz a végtelenséghez, mely az impresszionista festményekről hiányzik. De nem csak erőteljesek ezek a minden ízükben lázas tájképek-víziók, hanem hallatlanul gazdagok is. Gazdaggá teszi őket a beléjük ömlő természetimádás forrósága, nyoma sincsen bennük a naturalizmus híres "impassibilité"-jének. A szem gyönyörködésének forró lázát testesítik meg.
Ez a lázas belső vízió alakította ki alakos festményeit is. Bennük is a színes megjelenés erőteljességét hangsúlyozta. Egyik legnagyszerűbb festménye,
Többször foglalkozott ezzel a témával. Végső és legjobban sikerült megoldás a legkevesebb tárgyi elemre egyszerűsítette a témát, de viszont a kifejezés legnagyobb erejével ruházta fel. Igazuk van azoknak, akik arra mutatnak rá, hogy Cézanne művészete egyszerű nagyságra irányult.
Hatása a XIX. század végének és a XX. század legelejének művészetére mérhetetlenül nagy volt. Az a boldog kiegyensúlyozottság és életöröm, mely a múlt század második felének verőfénybe burkolta, Európa-szerte bomladozni kezdett. Ismét ideges nyugtalanság kezdődött, az európai lélek új forradalma. A naturalizmus és impresszionizmus szemlélete a művészetben is idejét múlta, különösen mikor az epigonok kezén sablonná vált. Új és izgatott művészet alakult ki mindenfelé, mely a lélek riadt nyugtalanságait vetítette elénk és az új festészet büszkén hirdette magáról, hogy Cézanne-hoz kapcsolódik.
De amint az valamikor Michelangelo esetében is történt, a Cézanne-ra esküdők művészetének nem legértékesebb elemét ünnepelték, nem nagyszerű színképzeletét csodálták, hanem kifejezésmódjának ama vonásait, melyek a lélek nyugtalanságának a kifejezésére voltak alkalmasak. Azokat, amelyeket Cézanne-t egykori kortársai a legerősebben támadták.
Egyszerre megteltek a tárlatok és idegességtől vonagló akt-torzókkal, eltorzított, durván felmázolt arcképekkel, dülöngöző, szertehulló csendéletekkel, olyan ábrázolásokkal, amelyek minden képelem menekülni akart. Láttunk utcasorokat, melyeken a házak egymásra dőltek, köbökre, gömbökre, kúpokra felszabdalt embertesteket és tárgyakat. Ezeken a festményeken néha jókora darabokon üresen maradt itt és ott is a vászon, hiszen Cézanne sem fejezte be képeit, amint hogy a többi felsorolt különösségben is állítólag Cézanne szolgált útmutatásról. Az új művészeti forradalom az ő műveiben a szenvedélyes elhagyások és torzítások igazolását kereste és csírájukat festményeit meg is találhatta.
De kettőt nem tudtak a forradalmárok, akik különben igen sokszor meghökkentően fejezték ki azt a lázat, melyben égtek. Nem látták meg gyönyörű színességét, amellyel remekül jelenítette meg vízióit és nem érték utol hatalmas összefoglaló erejét sem, mely annyira kifejezővé tette képalakítását.
Ma már elmúlóban van az expresszionizmus láza. Mindegyre kevesebben vannak, akik Cézanne nagyságát művészetének mellékes és lényegtelen elemeiből akarják magyarázni. Mind tisztábban áll előttünk az a nagy festő, aki látományait nagyszerű színesség hatalmas erejével varázsolta elénk.