Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 2. szám
Hárman kártyáznak. Az úr, az asszony és a vendég. Lórumot játszanak. Az asszony nyer. Kacagva söpri maga elé a pénzt, a két- és tíz-filléreseket. Kicsiben megy a játék. A vendég veszít. Vesztesége már több mint egy pengő, fanyarul mosolyog. A vendég szegény ember, kisfizetésű hivatalnok, egy pengő is pénz neki. Most éppen úgy áll, hogy ha nem nyer vissza valamit, akkor hazáig gyalog kell mennie, pedig messze lakik, szóval már csak a két kapupénzre telik az erszényéből. Az asszony tudja ezt, mert ő áruló kis jelekből mindent megtud. Annál inkább kacag minden nyeresége után. Hadd pukkadjon a vendég, megérdemli. Ha egyéb bűne nem lenne, hát azért, mert félórával ezelőtt, az egyik játszmáról lefolyt vitatkozás közben, a maga száraz, fölényeskedő hangján ezt mondta:
- Asszonyom, magának halvány dunsztja sincs a lórumhoz.
Folyik a játék.
- Bunkó! - kiáltja az asszony diadallal.
Kiteszi az egyik lapot, azután leteríti kártyáit az asztalra. Egyenes lapja van, kár lenne folytatni a játszmát, lehet fizetni.
- Nem unják még? - kérdezi heccelődve.
- Nem, - feleli a vendég, nyugalmat erőltetve.
De megnézi az óráját:
- Ojjé, nekem már mennem kell, utolsó kör!
Ezzel a körrel a játék véget ér. A vendég búcsúzik, az asszony még mindig hecceli:
- Nincs semmi baj. Gondolja azt, hogy megfizette a vacsorát. Még mindig olcsóbb, mintha vendéglőben vacsorázott volna. Legyen szerencsénk máskor is.
- Igen, mielőbb véres bosszút fogok állni, - fenyegetőzik a vendég.
- Akkor vegyen előbb leckéket valami jó játékostól.
Kikísérik a vendéget, az elmegy, jól bezárják utána az ajtót.
- Fogadjunk, hogy ez most gyalog megy Budára, - kezdi az asszony megtárgyalni a vendéget.
- Az semmi, - mondja az úr. - Nagyon kellemes lehet most egy kiadós séta. A hőség elmúlt, szellő lengedez be az ablakon, magam is szívesen járnék egyet, Budára és vissza.
- Azt elhiszem. De mindjárt lefekszünk. Késő van... Azért sajnálom ezt a Szentét, - tűnődik az asszony. - Ha nem ragaszkodna úgy a hülye formákhoz, visszaadtam volna neki a pénzt.
- Ugyan! Nem történt vele semmi baleset. Fölösleges miatta érzelegni.
- Bár nem érdemli meg, hogy az ember jószívvel legyen hozzá. Mihelyt nincs bajban, rögtön olyan szemtelen, hogy nem lehet vele bírni.
Az úr ingatja a fejét, hogy hát ez igaz is, nem is. Különben is szeret vitatkozni a feleségével:
- Azért, mert azt mondta, hogy fogalmad sincs a lórumról?
- Azért. Tudod te, hogy milyen szemtelenség ez? Amikor én százszor jobban játszom, mint ő.
- Mondjuk, hogy szemtelenség. Attól még egész derék ember lehet szegény, aminthogy az is.
- Neked mindenki derék ember.
- Neked meg mindenki ellen kifogásaid vannak. Te mindenkit bírálsz, lenézel, gyűlölsz.
- É-é-é-én?
- Igen, te.
- Hogy mondhatsz ilyent?
- Könnyen. Úgy, hogy ez az igazság.
- Nohát! Igazán csodállak. Hát a Barsit gyűlölöm? Mondtam én Barsiról egy rossz szót csak egyszer is?
- Jó vicc. Az egyetlen Barsi a kivétel. Őt ha nem is szereted, legalább tűröd.
- És Szunyog?
- No meg Szunyog. Szóval nem akarok túlozni, hanem egész pontos leszek, száz ismerősünk közül hármat elviselsz, kilencvenhetet utálsz, megvetsz. Az egyik rossz, a másik buta, a harmadik csúnya, a negyedik lófogú, az ötödik meg "jaj, én nem tudom miért, de oly ellenszenves nekem". Na.
- Az emberek valóban nem mind szeretetreméltóak. Tudod te ezt nagyon jól. És én nem gyűlölöm az embereket, ha ezt is tudni akarod, hanem... tartózkodom tőlük. Talán úgy is mondhatom, félek tőlük. Félek a rosszakaratúaktól, a butáktól, a hazugoktól, a részvétlenektől.
- Jó, jó, csak ne mosdasd a szerecsent, nem lesz fehér. Te persze Kemenest sem gyűlölöd.
Az asszony szinte kedélyesen kiált fel:
- Kemene-e-s! Az más. Hát azt meg tudnám fojtani.
- Na látod!
- Mit látok? Semmit sem látok. Kemenest eltaláltad. Ne félj, ezt az egyet nem tagadom le. Te persze... képes vagy még Kemenest is védeni. A Kemenes is egészen derék ember, amikor alszik.
- Azt nem mondom. Kemenes csakugyan furcsa ember.
- Furcsa? Ó, milyen gyengéd vagy a jelzőiddel. A Rumpf János is furcsa ember volt, kislányokat fojtott meg. Vagy a Haarmann, aki fiúkat nyársalt fel.
- Kemenes csakugyan rossz ember. Már ha egyáltalában föl lehet ilyen kategóriákat állítani, hogy rossz ember, meg jó ember.
- Én nem filozofálok. Hogyisne. Akkor már arról is vitatkozni kellene, hogy mi az a jó és mi az a rossz. Hogy ami nekem jó, az másnak rossz lehet. Hogy csak folyamatok és jelenségek vannak, de az erkölcsi különbségtevés merőben emberi önkényen alapszik, és így tovább végeláthatatlanul. Tudod mit? Kemenes egy szörnyeteg. Ravasz, hazug, rosszindulatú, mindenkit megmar, a távollevőket megrágalmazza, ígér és az ígéretét nem tartja meg, hálátlan, egy ... egy valóságos kígyó, hiéna, a világ legocsmányabb lénye, irtózom tőle.
Az úr ezen már csak nevetni tud. Nem mintha nem lenne igaza az asszonynak, hanem úgy érzi, hogy ez már egy kicsit sok. Tréfásan mondja, apró bosszantásnak szánja:
- De miért? Talán mert... nagy az ádámcsutkája s az beszéd közben élénken mozog?
- Azért is!
- Vagy mert Kemenes legutóbb azt mondta neked, hogy jó színben vagy, már megint híztál?
- Igen, azért is. Eltaláltad. Vigyorogva mondta, hogy már megint híztam, de az nagyon jól áll nekem. Bók formájában mondta meg a legkínosabbat, amit nekem mondhatott. De most nem rólam van szó, hanem Kemenesről. Kemenes az, akinek élvezet, ha másnak kellemetlenséget okoz. Gyönyörködik a más elborulásán, örül a más gondjának, félelmének, fölkelti és szítja másokban a rossz érzést. Ezt a Kemenest én, ahogy mondtam, meg tudnám fojtani.
- Igen, igen. Kemenes nem éppen angyal. De ez a rosszmájúság tulajdonképpen betegség. Sérült és sérülékeny lélek, mindig rosszul érzi magát s a rosszérzését ártalmas indulatokban éli ki... de mit törődsz te Kemenessel? Félévben ha egyszer akadunk össze vele. Az ilyen emberhez jó képet kell vágni, mindent ráhagyni, igen, igen, persze, kell neki mondani, neked igazad van, én is így gondolom, azután kész, szervusz Kemenes, alászolgája, most már megyünk, mert sürgős dolgunk van, telefonáltak értünk.
- Te nagyon megbocsátó lélek vagy, - legyint az asszony megvetőleg s elhallgat.
Egy kis szünet áll be. Az asszony is, az úr is elmereng, jajjaj, ilyen az élet, nehéz az emberekkel egy mennybolt alatt élni, de hát ez már köztudomású... az asszony ásít, kezét a szájához emeli és megveregeti az ajkát, á-á-á-á-áh! Fölnéz az órára:
- Szentisten, már félegy! Hogy rohan kártyázás közben az idő. Megvetem a heverőket, azután lefekszünk. És gyorsan elalszunk. Tudsz te gyorsan aludni?
Az asszony megágyaz a két heverőn. Eközben nagyokat ásít, alig várja már, hogy lefekhessen. Milyen jó is aludni. Megfeledkezni a rút napokról, a napok rút eseményeiről, félelmetes embertársakról, a rágalmazókról, a névtelen följelentőkről, a hóhérokról, az ördögről és Kemenesről. Jó lesz olyan jól aludni, mint ezelőtt szokott, nyolc és kilenc órát egyfolytában, csupa kellemes álommal, hogy valaki fáradtan, elgyötörten érkezik, sok ember várja, elmondja a maga szerencsétlenségét, bólogatva hallgatják s amikor befejezte, mindenki siet a segítségére, jó szóval, vigasszal, étellel, pénzzel, csupa-csupa barátságos hevülettel, mese, tündérek országa.
Lefekszünk. Az asszony lehunyja a szemét, az úr még kicsit olvas, nem sokáig, legföljebb öt percig, és lesrófolja a villanyt. Valójában naiv emberek. Egészen megfeledkeztek arról, hogy ők olyan lakásban laknak, augusztus elseje óta, tehát már harmadik hete, amelynek szörnyűségeit még akkor sem tudták hiánytalanul felsorolni, amikor tizenötödikén felmondták a lakást a házgondnoknak. Pedig az úr, a felmondást megelőző napon, egy kis papírlapra, pontokba foglalva, felírta a lakás ellen szóló kifogásait. Úgy, hogy először, másodszor, harmadszor, és a többi.
A lakás garzonlakás, megfelelne nekik, mert vendéglőben ebédelnek és a hentestől, csemegéstől hozzák a vacsorát. Egy szoba a szükséges mellékhelyiségekkel, a szoba nagy, három ablaka van. Az ablakok udvarra nyílnak. Az udvart három méter magas fal választja el a szomszédos ház udvarától, a két udvar tehát egymásra nyílik. Mindkét ház egyemeletes, világosság tehát van bőven. Minden rendben lenne az úr és az asszony számára, csak az a baj, hogy a nap különböző szakaiban, tehát éjjel is, tízféle, húszféle, végeredményében megszámlálhatatlanul sokféle zaj támad rájuk, zavarja és riasztja, gyötri a bizonyos papírlapra írt felsorolása nyomán. Először. A szobát a szomszédos lakástól valami pótlólag épült, embertelenül vékony rabitzfal választja el. Ezen a falon túl a szomszédék konyhája van. Minden nesz, zörej áthallatszik onnan. Hangos beszéd, civakodás, rádió nyekergése; tárgyaknak, például széknek elmozdítása; cukortörés, húskiverés, aprófa vágása. És ez még semmi ahhoz képest, hogy a vízvezeték a közös falba van építve. Ahányszor vizet eresztenek a szomszédban a vízvezetékből, annak zaját mindannyiszor végig kell hallgatni. És micsoda zaj ez! Valóságos élménysorozat, egyes hangjaiban szinte képszerűen megelevenedik az egész művelet. Valaki odacsapja az edényt a kiöblítőre, megcsavarja a csavart, az csikorog, megindul a víz, a csőben sustorog, zúg, ömlik az edénybe, csorog, zuhog. Napközben ez a zaj belevész a nap mozgalmasságába, az egymást gyengítő, külön-külön nem is érzékelhető hangok számtalanféleségébe, de este! Este, amikor már elült a zajok nagy része s így az új életre kelt zaj betöltheti a teret. Éjfél felé a hangok a végletekig felfokozódnak, ha valaki már fáradt és elszenderedne, az edény lecsapását ágyúlövésnek, a víz zuhogását a Niagara hangorkánjának hallhatja. Ó, hát nincs szó ennek a gyalázatnak a leírására, mert vagy közönyösen hallgatná valaki, vagy nevetne rajta és éppenséggel nem lenne hajlandó azt az idegizgalmat átélni, amit a zaj okoz. Okoz azáltal, hogy rendkívüli, hogy szabálytalan, hogy konokul ismétlődő, hogy a lakás bűnös hibájából fakad. A szomszéd lakásban sokan laknak, esténként éjfélig is elmatat két-három nő a konyhában, ott ülnek, ott zsivajognak, a lefekvés előtt annyiszor eresztenek vizet a vízvezetékből, mintha hetekre előre akarnák magukat ellátni. Reménytelen itt, már mint az úr és az asszony lakásában, éjfél előtt lefeküdni. Fölriadások, düh, kétségbeesés lehetnek a próbálkozás következményei. Meg kell várni, amíg a szomszédok elcsitulnak, nyugalomra térnek.
Másodszor. A szomszédos ház első emeletén van egy műhely. Hogy ott mit gyártanak, az mindeddig ismeretlen maradt az úr és az asszony előtt. De nyitott ablakain keresztül a fűrészelt fa sírásához hasonló elvetemült hangrém lengedez ki az udvarra, bekúszik a lakásokba s apró kis fűrészekre oszolva, fürgén fűrészeli a lakók szívetáját. Ugyancsak ebből a műhelyből különböző időközökben valami zuhanás, döngés hangzik fel, mintha nagy fadarabokat belehajítanának egy jól rezonáló deszkaládába... Mindezek a hangtünemények csak nappal jelentkeznek, tehát csupán a délutáni esetleges pótalvás ellen irányulnak.
Harmadszor. Van a szomszédos házban egy kocsma. Az üzlet az utcára nyílik, az udvarra csak a konyha és egy külön kis szoba ablakán keresztül röppenhetnek ki a zene és az ének foszlányai. Akkor is csak úgy, ha kinyitották az ajtaját a kocsmaszobának, ahol a zene és az ének életre kelt. Nem mindennap vigadtak a kocsmában, inkább csak szombat est; olyankor szólt a harmonika, nyöszörgött, zengett, szotyogott; valaki el-elbődült, azután nyújtott a nótát, újra és újra kezdve, elhagyni nem akarva, elkeseredetten gyönyörködve a szöveg és a dallam undokságában:
Dejide dejide ide ide ró-ó-ó-ó-ó-ózsám,
Majd meglátod nálam milyen j-ó-ó ám.
Negyedszer. Az egyik földszinti lakásban lakó férfi néha késő éjjel részegen érkezik haza. Hangosan káromkodik, a felesége csitítja, ő összevész az asszonnyal, szidja, az asszony sír. Ez így nyári időben szintén nyitott ablaknál folyik le, mert a férfi, igen szellemesen azt mondja: Akinek nem teszik, tegyen róla.
Ötödször. Egy másik lakásban nem régen született egy kisgyerek. Éjszakánként sír. Szabadon, kitartóan, keservesen, de úgy, hogy aki hallja, majd megszakad a szíve a részvéttől, szegény kicsike, szegény kicsike, mondja éberen, azután félálomba fáradva így folytatja: szegényke, agyon kéne csapni az ilyen gyereket.
Hatodszor. A szuterénben valami fafeldolgozó műhelyben gyártják a robajokat, kalapálnak, szöget vernek be a fába, de úgy, hogy nyilván a fát valamely élő ember koponyájára illesztik előbb s ha a szögbeverést hallja az ember, abba a végzetes csalódásba esik, hogy a fát az ő fejére tették.
Hetedszer. Mivelhogy az úr és az asszony lakása első emeleti s a ház egyemeletes, a lakás fölött már csak a padlás van. Ott nem lakik semmi, ott nincs csavargyár, ott nem vonul keresztül a tüzérség nehézágyúkkal, de mintha azért kísértetek mégiscsak lennének, éjszakánként néha onnan is hallatszik valami ropogás, mintha járnának odafönt s a léptek alatt gyötrődne a mennyezet.
Nyolcadszor, kilencedszer, tizedszer, Isten tudja, mi marad ki, de huszonegyedszerre meg kell említeni még a kanárikat. Három kalitkára való ezekből a kis madarakból a szemközti ház falán, a földszinten, a házmester gyönyöréül, aki szereti a madárdalt. Ezek a kanárimadarak, azaz csiripelő motorok... illetve ezekre majd később térek rá.
Az úr és az asszony már alszik. A kocsmából, csak egy ajtónyitásnyi időre, felhallatszik valami éktelen káromkodás, az asszony felnyög, fordul a heverőn egyet-kettőt, de minden veszedelemről megfeledkezve, szinte könnyelműen alszik tovább. Egyszer csak felsír a pólyás. Az úr mélyen alszik, ezt sem hallja. Az asszony nyomban felébred. Átkarolja a párnát, magához szorítja, mintegy az álmát akarja erőszakkal megtartani, védekezik a külső világ ellen, szeretne tudomást nem venni házról, lakásról, csecsemőről és a százhét csapásról. A gyerek csak sír, sír, sír. Keservesen, szívettépően, jaj, szegény kis ártatlan poronty, alig él még, akkora mint egy kis nyúl, és már így szenved, mert biztos, hogy valami baja van, talán beteg... Az asszony sóhajt.
Az asszony tehát már ébren van. És gondolkodik a síró kisgyerekről. Ennyit sírni, így sírni, talán a hasacskája fáj a kicsinek, és szegény nem tudja mondani, hogy mije fáj, csak sír, sír. És az ilyen kisgyerekről aki sír, azt mondják, hogy rossz. Mintha rosszaságból sírna. Hanem a szegény anyja! Annak mennyit kell kínlódnia. Csoda, hogy egy anya kibírja. De...
Most az asszony fölemelkedik a heverőn. Felül. Nem képes nyugodtan maradni. És nem képes nyugodtan hallgatni. Tudja, hogy az úr alszik, mert az csak addig érzékeny, amíg el nem alszik, de ha már egyszer álomba merült, akkor tőle akár ágyúzhatnak, nem ébred föl. Az ágyút persze nem kell szó szerint érteni, ezért tehát elég, ha az asszony egyszerűen, hangosan ezt mondja:
- Hogy miért nem viszik az ilyen gyereket orvoshoz!
Az úr csakugyan fölébred. Hallja, hogy sír a gyerek. A kérdést is hallotta. Enyhe izgalom önti el. A feleségét sajnálja, mert látja, hogy az már megint nem alhatik. Úgy tesz, mintha a kérdés csakugyan kérdés lett volna s arra felelnie kellene:
- Az ilyen csecsemők sokat szoktak sírni.
Az asszony elégedetlen a felelettel. Mert hát mi más az, mint mellébeszélés. Általában, ebben a helyzetben mellébeszélés minden, amitől nem áll be azonnal a csend.
- Szoktak, szoktak, de nem ennyit!
Most mit mondjon az úr? Valamit mégis megpróbál:
- Majd ha nagy lesz, akkor kevesebbet sír.
És még megtoldja:
- Bár nem lesz kevesebb sírnivalója.
- Csak kezdd el te is. Mindjárt egyenesben leszünk. Az élet nem más, mint szenvedés. A szenvedés pozitív, az öröm negatív. Az öröm a szenvedés hiánya. És elérkezünk Kanthoz.
- Schopenhauerhoz!... De azért ne félj, nem oda érkezünk el.
- Szegény ártatlan csöppség. A szülei a hibásak. Az anyja. Legalább csukná be az ablakot. Az ilyen népségben nincs egy szikrányi kímélet mások iránt.
- Nem gondolnak arra, hogy mások oly érzékenyek.
- Nem a fenét. Nem törődnek másokkal. Ha ők nem alhatnak, akkor más se aludjon. Az ő... gyerekük miatt.
- Az ilyen bugrisok. Jajjaj, hogy' sír az a gyerek!
Az asszony mozdul, hogy fölálljon, föl-alá járjon a szobában, mert majdnem szétveti a nyugtalanság. Mert az a kétségbeejtő, hogy ez így megy napról napra... De egyszerre csak megszakad a sírás. Úgy megszakad, oly hirtelen, mintha késsel vágták volna el a gyerek nyakát...pardon, pardon, a... a sírását, a sírás fonalát. A gyerek elhallgatott és... várjunk csak, drukkoljunk csak, nem kezdi-e... újra. Egy perc, két perc... Öt perc. A gyerek nem sír. Persze, talán csak rosszat álmodott. Mindegy. Csend van. Nem éppen síri, de kielégítő csend. Úr és asszony nem beszélgetnek tovább. Az asszony még gondolkodik, de már arról, hogy mit is főzzön holnap ebédre. Holnap! Ma! Mert kivételesen itthon főz, egy kis ebédet lehet készíteni a főzőfülkében... Kacsasült legyen? Azt már ettek a héten a vendéglőben. Jó volt, de ilyenkor nyáron nem kell zsíros hús... Egyszer, kislány korában, fogócskázás közben beleesett a gödörbe, melyben a kacsák szoktak fürödni. Szennyes, zöld víz töltötte meg a gödröt, ő csupa víz és piszok lett, a gyerekek kinevették, csúfolták, ő elkezdett sírni. Sírt, sírt, elfáradt, elhallgatott... és már nem emlékszik a folytatásra, mert elaludt, alszik. Az úr is alszik.
És most kezdik meg, azaz még nem mindgyárt, csak egy kis idő múlva, amikor már világosodik, megkezdik szerepüket a három kalitkára való kanárimadarak. A kis, sárga, ugráló, aranyos kanárik, ezek a csiripelő motorok.
Addig is mindenki alszik a két házban. Szép, csillagos még az éjszaka, a hold éppen lenyugvóban. De nemsokára halványulni kezdenek a csillagok, alig észrevehetően világosodik az ég, keleten piros fények jelzik a nap közeledtét, szóval hajnalodik.
Itt a hajnal és mint valami karmester intésére a zenekar, rázendítenek a kanárik az ő reggeli zenéjükre. Zene, dal, csivitelés, csiripelés, zsivaj, kis üveg csövek gurgulyázása, miniatűr lények góliáti erejű zsibvására, a Jóisten tudja micsoda, de éktelen, eszeveszett gyilkos lárma, amire az úr nyugodtan alszik tovább, de az asszony megint felébred. Nem riad fel, hanem csak úgy felébred, nem is nagyon, csakhogy éppen nem álmodik, hanem gondolkodik.
Ezek a kanárik megint csiripelnek. Korán reggel elkezdik. De még milyen korán! Alighogy virrad. Fölébresztik az embert. Nem lehet miattuk nyitva tartani az ablakot. Kénytelen az ember becsukni az ablakot, még hozzá ebben a fülledt levegőben... mikor napközben úgyis úgy átmelegszik a szoba, mint a kemence, mégis csak borzasztó. És nem hagyják abba. Fáradhatatlanul nyüvik órákon át, nem lehet miattuk aludni, pedig már... talán ötre jár az idő, mindjárt reggel lesz. Délután meg hiába itt lefeküdni, ebben az őrültek házában. Jaj, milyen gonoszak is az emberek, az a házmester, azaz aljas gazember, csak mások bosszantására tartja ezeket a hülye verebeket, a mennykő csapjon beléjük, micsoda zsiványság, micsoda lelketlen gazság.
Az asszony sóhajt. Fejét befúrja a párnába, egyik fülét ráilleszti és nyomja, szorítja a párnára, a másikra ráhúzza a takarót, hiába, jaj.
Leugrik a heverőről, egy száll ingben szaladgál föl-alá, a fejéhez kap:
- Megőrülök, megőrülök! Ez így megy már hetek óta, az ember egy órát sem alhatik, el kell pusztulni, én öngyilkos leszek, én kiugrok az ablakon, én lelövöldözöm azokat a férgeket.
Az úr felüti a fejét:
- Mi az, nem alszol?
- Nem. Hát lehet itt aludni? Egy percet sem aludtam még este óta. Nem bírom, nem bírom... Istenem, Istenem, miért jöttünk mi ide? Miért nem költöztünk el már az első napon?
Az úr is elvesztette már azt a maradék kis nyugalmát. Őt a felesége szenvedése gyötörte. Szegény asszony. Kicsit ideges is és túlságosan nem bírja a zajt, de igaza van, azt, ami itt történik nem is lehet elviselni. Szegény asszony, már öt kilót fogyott az elmúlt hetekben, az arcán látszik, hogy soha sincs kialudva, a szeme vörös, a vonásai dúltak, minden gyöngéd szóra ingerlékenyen felel. Mit lehetne csinálni, mit?
- Hallod? - Kiált fel az asszony. - Mintha az Erzsébet tér megőrült volna és ideköltözött volna, mintha egymillió veréb csiripelne. Hallod?
- Nyugodj meg fiacskám. Próbálj megnyugodni... Majd becsukom az ablakot, akkor kevésbé hallani. Már lehűlt a szoba, csukott ablaknál is lehet aludni, hiszen semmi ördögi sincs ebben, gondold csak, hogy erdőben lakunk, madárdal, madarak csicsergése.
- Hogyne. Madárdal, ének! a Caruso énekel lemezről. A virágáriát énekli a Carmenből. Ez dal? Ez a megveszekedett visongás?
- Nyugodj csak meg.
Az úr becsukja az ablakot.
- Feküdj le. Egy kicsit beszélgetünk, azután elálmosodsz. Hallod? Már alig lehet hallani. Ha nem lett volna nyitva az ablak, most már nem is vennéd észre, hogy csiripelnek... Hunyd be a szemed, tente, tente, majd mesélek neked.
Megsimogatja a felesége homlokát, vár. Az asszony lehunyja a szemét s az izgalomtól szaporán lélegzik.
- Mesélek neked. Altató mesét mondok. Kemenes, a beszélő papagáj és a rezes banda.
Az asszony kinyitja a szemét és riadtan néz az urára. Az ravaszul mosolyog. Az asszony kíváncsi. Ugyan mi lesz ebből? Az úr rákezdi:
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egy barátunk. Nem is barátunk, hanem egy undok jó ismerősünk, úgy hívták, hogy Kemenes. Ez a szerencsétlen Kemenes...
Az asszony megint kinyitja a szemét.
- Ez a Kemenes igen rossz ember volt...
Az asszony behunyja a szemét és mosolyog.
- Olyan rossz ember volt, hogy csak a légynek nem ártott, illetve idegen emberek temetésére járt röhögni... Ez a Kemenes zavartalanul űzte a maga gonoszságait. Hízelgett az embereknek és a hátuk mögött megrágalmazta őket. Vagy mindjárt a szemükbe mondott kellemetlenségeket. Merő rosszindulatból bizalmasan közölte ismerőseivel, mindazt a rosszat, amit mások mondtak róluk. Férjekben gyanút keltett a feleségük hűsége iránt. A feleségeknek elárulta, hogy férjük a zugkasszáját a mellénye bal felső zsebében hordja. De nemcsak hogy fecsegő ember lett volna ez a Kemenes, hanem igazi rossz volt ő, aki örömét lelte a mások szenvedésében. Van például egy gyűjteménye kegyetlenségeket ábrázoló képeket tép ki a kávéházban a külföldi lapokból és azokat elteszi. Időnként újra és újra átnézi a képeket, melyek alá szöveget is ír. Az egyik ilyen kép azt a jelenetet ábrázolja, mikor a kínai hóhér nyílt utcán lefejezi az áldozatát. Az áldozat még áll, de nagy lendülettel a nyakához sújtott a görbe, kard alakú pallos, a fejét levágta s az ott hever a porban. Kemenes ezt írta a kép alá: Püff neki! Vagy egy másik kép, ez azt mutatja, hogy a spanyol polgárháborúban a közelgő ellenséges hadsereg elől, amely megöli a nőket, aggokat és gyermekeket is, riadtan menekülnek az emberek, arcukon a félelem, a fáradtság, a reménytelenség; öregemberek törtetnek, asszonyok gyerekeiket cipelik a hátukon, a karjukon, - a kép alá ezt írta Kemenes: Mennek a sóhivatalhoz. Ismét egy másik kép egy iskola romjai, az iskolát repülőgépről vetett bombával robbantották fel, a romok közt a gyerekek széttépett hullái hevernek. Ez alá a kép alá Kemenes azt írta, röviden: Bumszti.
Az asszony felnyitja a szemét:
- Borzasztó. Na látod?
- Ez a Kemenes sovány nőknek citromkúrát ajánl, a kövéreket meg ráveszi, hogy egyenek minél több szalonnát, ő becsületszavára kijelent, hogy attól fogynak.
Az asszony közbeszólt:
- És te azt hiszed, hogy ez mese. Ez valóság. Kemenes pontosan ilyen.
- Ez az áldott rossz Kemenes éveken át Pesten lakott, már mint Budapest pesti oldalán, az Erzsébet-körúton.
- Teréz-körúton!
- Mindegy. A Teréz-körúton. Élt, éldegélt, semmi baja sem volt, mint ahogy az már a rossz emberekkel így szokott lenni. Csupán az zajt nem szerette, már pedig a Teréz-körúton óriási volt a zaj. Villamosok zakatolnak, csöngetnek, autók búgnak, kürtjeik bőgnek, teherkocsik dübörögnek, zörögnek. Elhatározta tehát Kemenes, hogy elköltözik Budára, messzire, idilli csendbe. És kivett egy lakást az óperenciás tengeren túl, a korpakazalon innen, a Bükk fa utcában, egy villaszerű ház első emeletén. Igen szép volt a lakás, volt nagy erkélye is, a szobák óriási ablakain át a hegyekre lehetett látni, a környéken gesztenyefák virultak, a szomszédos házakat kertek övezték, tarkálltak a virágok, félig kis város volt már ez a táj, a természet szépségeivel mégis légy és szúnyog nélkül. Kemenes szőrös szíve repesett a boldogságtól, mondhatni szívén a szőrszálak úgy felborzolódtak a nagy indulattól, mint a sündisznó tövisei a riadtságtól.
Az asszony nevet. Úgy kell az olyan embernek. Már hogy így beszéljenek róla.
- Kemenesre azonban iszonyatos csalódás várt. Mert hát igazi csend nincs sehol. Az erdőben kopog a harkály, rikkant a rigó, a mezőkön brekeg a béka és csiripel a tücsök, a Szaharában ordít az oroszlán, ugat a sakál, falun a kutya vonít, városban az udvaron verik a szőnyegeket, szóval klopfolnak, az utcákon ugyebár a közlekedési eszközök tombolnak. Így a Bükkfa utcában sem volt csend. Sőt, Kemenes szörnyű rémületére, ott még vészesebb volt a helyzet, mint benn a körútön.
Az asszony felnyitja a szemét és türelmetlenül várja, hogy igaz-e ez.
- Mert a körúton a sok-sok robaj, egyetlen egy nagy folyamatos morajjá ömlik össze, a Bükkfa utcában azonban a hangok még önálló, egyéni életet élnek, és külön-külön valamennyi közülük mindannyiszor, mint riasztó meglepetés zúdul az emberre. Az általánoson felül azután a Bükkfa utca még két különlegességgel is szolgált.
Az asszony megenyhülten sóhajt fel. Mégis csak vannak a világnak szépségei. Valami csodálatos éleslátással van megszerkesztve a nagy egész és ami itt-ott szörnyűség, az máshol áldás. Jaj, mi is történhetett ott a Bükkfa utcában?
- Kemenes igen-igen megbánta, hogy hűtlenül elhagyta a lakását, amelyet félig-meddig már megszokott, és elköltözött a messze pokolba és onnan kellett naponként a dolgára egy kis méregkeverésre a városba bejárnia, persze autóbuszon, jó drága pénzért... Ami az áhított csendet illeti, hát minden zajlott ott a Bükkfa utcában, ami a városban. Villamos, autóbusz, autó, kocsi, rádió, szomszéd, motoros kerékpár, gyerek, részegember, repülőgép és ezeken felül a déli vasút vonatainak sípja. A Bükkfa utca két különlegessége közül pedig az egyik egy beszélő papagáj volt. A szomszéd házban lakott a papagáj, de nem ám benn a szobák mélyén, hanem künn a nyitott verandán. Beszélő papagáj volt, ami azt jelenti, hogy időnként valami értelmetlen hangfutamot rikoltott, de olyant, mintha egy boszorkányt váratlanul tőrrel szíven szúrtak volna.
Az asszony nevet. El tudja képzelni ezt a hangot, hallott már hasonlót és most örül neki. Úgy nevet, hogy nem tudja a nevetést abbahagyni, már-már szinte sír, mert a könnyei is csorognak. Az ura vár. Alig tudja a mesét folytatni:
- Szóval ez volt az egyik különlegesség. A másik meg: volt a házhoz nem messze egy nyári vendéglő. Annak a kertjében, a nyári idény alatt, egy rezesbanda játszott.
Az asszony felkacag. Még tapsol is hozzá apró kezeivel, mintha most fejezett volna be a rezesbanda egy vidám dalt.
- Nagyszerű! Úgy kell neki. Úgy kell Kemenesnek.
- A rezesbanda mindennap ötkor rázendített az első indulóra, harsogott a sok trombita és nagyokat hördültek a bombardonok. Ezt az indulót játszották:
Az úr halkan énekelni kezd. Mivel a banda Buda környéki svábokból állt, hogy ezt érzékeltesse svábosan énekli a szavakat, közben az arca is csúfolódóvá idomult. A dal, ahogy az úr most énekli, az ének célja és külső körülményei miatt, altatódalnak is tekinthető:
Há á feld, á feld Isten kálápjá, klápjá, klápjá,
Úgy házánk, házánk bokrétá rájtá, kréta rájtá,
Oly szép ország, oly szép viritn,
Oly szép viritn,
Szemet, lelket ándálitn,
Oly szép viritn,
Szemet, lelket ándálitn.
Az asszony már csak mosolyog, elalélva, elterülve a boldogságtól, mindenben megnyugodva csak mosolyog. Odakünn változatlanul zsivajognak a kanárik, de ezt már nem hallja. Ollyá vált a zenebonájuk, mint az óra ketyegése, az óta ketyeg, kalapál, tiktakol, tik-tak, tik-tak, - és az embernek fülelnie kell, s alig tudja megállapítani, hogy jár-e, vagy pedig megállt és mélyen hallgat.
- Kemenesnek vége volt. Igen, pont úgy, mintha egy felfújt hólyagot megszúrnak és kiömlik belőle a levegő. Behorpadt, összelottyadt, összeomlott, megsemmisült.
Az asszony még egy utolsó éber gondolat kapja el, ráncolja a homlokát és kérdezi:
- Honnan tudod te mindezt?
- Hallottam. Vagy olvastam. Grimm bácsi vagy Andersen bácsi mesélte el.
- Te! Te voltál nála.
- Igen, voltam. És az baj?
- Ez egyszer nem. Meséld hát tovább.
- Kemenes sírt. Hogy hát mit csináljon ő most? Félévre előre kifizette a nagy házbért, rengetegbe került a költözködést. Olyan messzire az Isten háta mögé. A lakás meg nem csak élvezhetetlen, hanem szenvedni kell benne, mérhetetlenül szenvedni, mert a hóhérpribékek simogató angyalok a papagájhoz és a kürtjeiket kegyetlenül sanyargató rezesekhez képest... Kemenes fogyott, száradt, a szeme rémülten forgott az üregében, haja felborzolódott, minden idege az égnek állt, brómot kellett szednie. Kemenes annyira tönkrement, hogy már elkezdett jókat cselekedni...
- Nana, - kételkedett az asszony.
Ezt az egy szót azonban már behunyt szemmel mondta, igen halkan, most már elfáradt a gyönyörtől, elálmosodott, félálomból szól még vissza.
Jól van. Hála Istennek. Az úr még folytatja a mesét, úgy ahogy tudja, már úgyis mindegy hogy hogyan, befejezi:
- Kemenes el volt veszve. Látta, hogy tehetetlen és nincs számára szabadulás. A rezesbandát hiába jelentené fel névtelen levélben a hatóságoknál aligha sikerülne valószínűsítenie, hogy a rezesek Sziám számára kémkednek, a papagájt pedig... ez csak állat, még ha beszélő papagáj is, azzal semmit sem tehet, legföljebb lelőheti. De puskája sincs, ha lenne, sem tud jól célozni... elővette tehát a revolverét és önmagát lőtte agyon. Kemenes volt, meghalt, nincs többé.
Az asszony elaludt. Az úr kicsit még vár, virraszt mellette, mosolyog. Véleménye az esetről mindössze ennyi:
- Hm!
Ezután ő is visszafekszik a helyére.
Máig is aludnának, ha tíz órakor csengetésével föl nem zavarta volna őket a postás aki adóintést hozott.