Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · ŐRJÁRAT
Csúf szó a mélykultúra, de Franciaországra csak ez illik. A Római Birodalom szenvedélyes könyvolvasói már Galliában laktak. Autun és Bordeaux iskolája a barbár viharban is takargatta a latin lángot. A középkori reneszánszok bölcsője vagy színhelye az egykori Gallia. A francia festészet a középkori könyvdíszítésből sarjadt ki. Akárhol, akármikor fúrjunk a szellemi Franciaországba, kibuggyan a kultúra hőforrása.
A kezdő franciaországi utazót megtéveszti XIV. Lajos és Napóleon roppant díszletei. Holott a Napkirállyal egy spanyol, Napóleonnal egy olasz Franciaországba téved. Az ország kipróbálta a Habsburg-önkényuralmat - (Versailles egy világias Escorial) - s a római cézárizmust, de mélyebb s örök valója a gall-római könyvkultúra. Az olasz és a spanyol a nagy emelkedések és süllyedések népe, romokra és sivatagokra fellegvárakat, tündérkerteket épít és ismét sivataggá hagyja őket, a francia ezalatt folyton kertészkedik. Ezt úgyis szokták mondani, hogy sohase szegény.
Aki sokat olvas, sokra emlékszik. A franciának majdnem mindenről van valami emléke. Az igazi Franciaország kopott és megviselt, egy óriási családi lomtár, tele ékszerrel és aranyedénnyel. Itáliában félelemes romok és roppant műemlékek vannak, Franciaországban beszédes, öreg házak. Versailles-nál s a Diadalívnél is jellemzőbb rá Jean Prévost, egy kitűnő fiatal író könyvajánlása: apámnak, a kertésznek és a matematikusnak. Ez a valódi Franciaország. Lajos és Napóleon emlékei mögött a kertjében gyomlál, tiszta formulákban gondolkodik és könyvolvasónak "adja" a fiát.
Három friss apróságot jegyzek föl, erről az igazi országról.
Az első egy pályázat. A "Nouvelles Littéraires" nevű hetilap irodalmi földrajzversenyt tartott. Tizenkét részre osztotta az országot s minden héten bejárt egyet irodalmi emlékek után. A pályázó szabadon választhatott a tizenkét körút közt. Gondolatban végigutaztam velük, mondhatom, nem volt könnyű a választás. A díj a legjobb indoklásért jár. Százat osztottak ki és ebből húszat nyert Párizs az összes elővárosokkal, nyolcvanat a vidék. De micsoda vidék! A negyedik helyen áll Pouzanges, a hetediken Lamalau, a nyolcadikon Pont l'Eveque. Magyarra fordítva Tab, Ukk, és Ricse. Aztán egyre vadabb nevek következnek: Les Chazes, u. p. Florac, Lozčre megyében", "Enco-de-Botte, u. p. Allauch, Bouches du Rhône megyében" , Nord-sur-Endre, Conflans-Sainte Honorine s hasonlók. Az első ötvenből csupán nyolc a párizsi, százalékosan tehát körülbelül éppen úgy viszonylanak a nyertesekhez, mint az ország lakosságához. Nem tanácsos Franciaországot csak a Montmartretól a Montparnasseig mérni!
A másik apróság egy évforduló. Viharvert, keskeny kétemeletes ház húzódik meg a párizsi Füvészkert sarkában. Ott volt valamikor Cuvier laboratóriuma. De a múlt idő csak a lángeszű természettudósra vonatkozik, az öreg kemencét ma is használja a Becquerel-dinasztia. Antoine-Cesar, az első e névből 1838-ban, kerek száz éve költözött oda. Akkor kapta meg a Museum d'Historie Naturelle gyakorlati fizikai tanszékét. 1878-ban a műhely és a tanszék átszállt a fiára, 1892-ben Nobel-díjas unokájára, Henrira, 1908-ban a dédunokájára. Jean, az utolsó örökös annál a kemencénél dolgozik, amelyiknél Cuvier és a család három elhalt nemzedéke. Megkérdeztem egy magyar fizikust, ér-e valamit a munkájuk? Nyissak akármilyen lexikont, Antoine-Cesar az elektromágneses elmélet úttörője volt, Henri fedezte fel az uránsugárzást s ezzel már Curie előtt a radioaktivitást. De az ütött-kopott házat még ezek után sem merném megmutatni egy magyar utazónak. (Különösképpen nem a pesti városrendezőnek.) Szegény Franciaország! sóhajtaná.
A harmadik apróság egy név. René Héron de Villefosse jónevű kismester Párizs helytörténészei közt. Legutóbb írt egy kitűnő könyvet a városkép kialakulásáról. Nem az első, nem is az utolsó, aki a témába beleszeretett, Párizs igazán tevékeny Múzsa. De Villefossenak bizonyos előjoga van ehhez a könyvhöz. Egyenes ősei 1292-ben már adófizetők voltak a saint Gervais plébánián. Megint magyarra ültetve Árpád-házi III. András idejében a terézvárosi plébánián. Azóta gyakran részt vettek Párizs igazgatásában, tehát írástudók voltak.
Ezen már csakugyan gondolkodóba esik az ember.