Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · FIGYELŐ
A magyar történelem nagy enigmája Görgey. Ahányan vizsgálják, annyiféle arca van. Nemrég még voltak - nem lehetetlen, hogy ma is vannak még, - akik szinte a személyes gyűlölet ádázságával támadtak halála után is. Voltak és vannak, kitűnő magyarok, akik az erkölcsi nagyság auráját látják homloka körül s nagyobbnak tudják hosszú mártíriumában, mint dicsősége teljében. Katonai lángelméje ma már kétségen felül áll, politikai magatartása körül a szabadságharcban megoldatlan és talán megoldhatatlan kérdések sorakoznak. Emberi valóját próbálták megközelíteni szépírók és történetírók és mindegyik másnak látja. Alakja tragikus komorságban áll az emlékezetben: alig több mint egyévi tündöklése történelmi jelentőségű s utána sok évtizeden át tartó kényszerű tétlenség következik, mindhalálig, a hallatlan energia, amely a harctéren rendkívüli eredményeket ért el, utána kénytelen volt örökre lefékezni magát. A magyar katonai tehetség Zrínyi óta legragyogóbb megszemélyesítője fiatalon a nyugdíjas katonatiszt szerény életformájába illeszkedett bele s csak a személye és szerepe körüli viták emlékeztettek arra, hogy valaha milyen fontos tényező volt a történelemnek. Érthető, ha az írót nem izgatja ez az alap. Ez a regényes pálya, amelynek hőse személye szerint minden, csaknem regényes, az a sok külső-belső ellentmondás, amelyet a költői intuíció inkább tud közös nevezőre hozni, mint a pozitív tényekre építő tudomány.
Hegedüs Lóránt az író-kutató lámpájával kereste azt a jellemvonást, amelyből kiindulva megfoghatóvá lehet tenni Görgey alakját. Az ő szemlélete szerint a dac irányította hőse magatartását egész végig. Amint kilép a színpadra, dacosan áll szembe feljebbvalójával, Bosits ezredessel s ez a dac adja meg azt az erkölcsi fölényt, amely lehetetlenné teszi, hogy az osztrák hadseregben maradhasson. Becsvágy és dac nem fért össze a régi ármádia bécsi szellemével. Dacosan utasítja vissza az udvar ajánlatát, amely nagy katonai pályafutás lehetőségét nyitotta meg számára és dacból hárítja el magától az udvarba bejáratos Frederika szerelmét s veszi feleségül Adélt, a jelentéktelen kis nevelőnőt. Ez a dacosság adja meg magatartása egységét a szabadságharc nehéz napjaiban Kossuthtal szemben, majd ez sugallja neki azt a gondolatot, hogy a bukásban is üssön egyet Bécsen, ne az osztráknak adja meg magát, hanem az orosznak. "Egy hős, aki mindenkivel dacol, az egész világgal és - magával is." - mondja neki Frederika. S ő erre gőgösen magyarázza ki magát a szerelmes nő előtt:
"Érzem a régi kedvességedet, de el kellett válnom, mert te sohasem fogsz megérteni engem. Nem fog megérteni talán soha senki. Ti mind csak a keserű, a kérlelhetetlen dacot látjátok bennem. Dac volt-e az, mikor kilenc éven át letagadtam, hogy nincs reggelim és komisz kenyér az estebédem. Csakhogy az anyám, kit lenézett a gentir gőgje, ne tudja meg, hogy miatta nyomorgok? Dac volt-e az, mikor megvontam magamtól minden mulatságot és minden asszonyt, csakhogy az anyám azt higgye, bőségben vagyok és elfogadja a havi tizenhat forintot tőlem? Dac volt-e az, hogy nem mentem kártyázni s mulatni, hogy ne láthassák, hogy otthon koplalok és tanulok? És mikor tanultam a hadseregnek, a testőrségnek azért, hogy a császár első katonája legyek, akkor mellőztek a főherceg fattyú protekciójáért és én eladtam ruházatomat, csakhogy otthon, a Tátra alján vígan jelenhessek meg s mutassam az urat. Ha ez a dac az én jellemem, akkor azt keserves verejtékkel és könnyel szereztem és sok korbáccsal nevelték belém. Ezért most nekem ebből a dacból kell megélnem, amíg szememet le nem fogják. Azt mondtad: magyar dac. Lehet. Te idegen ezt jobban tudod, mert mindig mindenki idegen mitőlünk. De ebből a dacból meg lehet élni, a becsületes egy egész nemzetnek. Ismersz most már Frederika, ismered azt a Görgey Artúrt aki tőled búcsúzik."
Ez a dac tulajdonképpen erkölcsi nagyság, a kivételes ember büszke megállása a nála kisebbekkel és a nála erősebb körülményekkel szemben. Lehet rajta tiporni, de nem lehet őt eltiporni. Valami eleven mindig marad belőle: egy eszme, melynek hordozója.
Görgey, mikor az orosz előtt letette a fegyvert, önmagát akarta feláldozni. Tudta, hogy őrá nézve így is jobb; érezte, mi vár rá, ha életben maradt. Tizenhárom tábornoka életét akarta megmenteni a maga halála árán. Terve nem sikerült, ő kapja a kegyelmet. Megszökhetne, hű emberei előkészítették menekülését, de nem volna az a dacos magyar, aki, ha élne az alkalommal.
Vállalja a legnehezebb sorsot, az élvemaradást, a felelősség hordozását Világosért. Tisztában van jövőjével, ami rá vár. " Egy nemzetnek sohasem szabad elhinnie önmagáról, hogy ő vesztette el a háborút" - mondja búcsújelenetében Adélnak. - ebből a dicsőségből kell megélnie. A nemzet mindent elbír, csak egyetlenegyet nem, azt, hogy ő a hibás. Ez megtörné a magyar dacot és az árva nemzet dac nélkül elveszett. Ezért kell lenni valakinek, akit okolhatnak. Boldog, ha megölik: akkor mártír. Boldogtalan, ha életben kell maradnia, mert ő az eleven szégyenfa, amelyhez faja támaszkodik, hogy tovább éljen.
Művészi szempontból lehet vitás, ha a dráma hőse így előre látja s nyílt szóval ki is mondja a maga jövőjét, Görgey alakjának ez a koncepciója azonban tagadhatatlanul szép és megfelel annak a büszke magatartásnak, amelyben a tábornok a közvéleménnyel szemben haláláig állott.
A drámában teljesen Görgey uralkodik, az ő szerepe kimerítően áll előttünk, a kép, amit róla kapunk, teljes, lépésről-lépésre van kifejlesztve s annyi oldaláról megmutatva, hogy világosan látható. A ridegnek és gőgösnek mondott embernek megmutatja a jóságát is, azt a gondoskodást, mellyel alvezéreit és tisztjeit félti, felesége iránti gyöngédségét. Legközelebb áll szívéhez Leiningen (az íróéhoz is) - fiatalos romantikájával, szerelmével, lelkes rajongásával. A többi katona-alakokban inkább a vezérükhöz hű, vitéz katonákat mutatja be az író, a nőalakokat csak halvány körvonalakban ábrázolja. Görgey életében sem azelőtt, sem azután nem játszott döntő szerepet a nő. A hivatás embere volt, magányra született férfi.
A fő cél Görgey történelmi szerepének és magatartási motívumainak fölfejtése és értelmezése. Ezért kerülte az író a szerkezet bonyolultabb, ravaszabb fogásait, a szemléltetés egészen egyszerű eszközeit használja és világos képeket ad. A tábornok életéből néhány fordulópontot ragad ki: az udvari kapkodásban mint egyetlen férfit látjuk, aki tudja, hogy mit akar, a szolnoki csata utáni zavarban a hadvezért aki hivatva van megfordítani a hadi szerencsét, Arad táján a kemény embert, aki szilárdan áll a talpán a balsorsban. Alakjában kétségtelenül van bizonyos szoborszerűség - az író talapzaton látja, amelyről egyszer sem lép le közénk, egyszerű emberek közé. De így is maradt Görgey a történeti köztudatban: ember, akinek nincs magánélete, váltig hű önmagához és hivatásához.
Hegedüs a bevezető sorokban megmondja, miért nem állította drámai költeménye színpadára Görgeyvel szemben Kossuthot. Én is azt hiszem, súlyos írói hiba lett volna ez. Kossuth nem lehet mellékalak egy drámában, és a közönséget nem szabad az elé az alternatíva elé állítani, hogy vagy Görgey, vagy Kossuth mellett foglaljon állást. Hogy ennek milyen veszedelmei vannak az láttuk Herczeg Ferenc
A Görgey-dráma szervesen csatlakozik Hegedüs írói munkásságának ahhoz a részéhez, melyben a XIX. század nagy magyarjainak képét tárta elénk. A történet-kutató szállítja neki az anyagot s ezt az író formálja ki. De ad hozzá valamit a szónok is: a pátoszt, a történelmi alakok előtti meghódolást. Ezt érezzük a Görgey-drámában is, a jelenetek és szavak mögül, az író formálás közben tanúsított magatartásából, a dikciónak nem szavaiból, hanem mondhatni az alkatából. Azt érzem ki belőle, hogy ő hőseiben a magyar nemzet sorsának egy-egy elemét látja, s a magyar sorssal szemben akár dicsőség, akár tragédia, tisztelettel kell állni. Ő a hős-kultusz megszólaltatója, Carlyle szellemének magyar örököse. Munkái fölé ő is odaírhatná ezt az összefoglaló címet: Heroes.