Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám · / · HALÁSZ GÁBOR: AZ ÚJABB ANGOL LÍRÁRÓL
Az angol forradalmak békések, de eredményesek nemcsak a politika, az ízlés területén is. Ahogy a francia forradalom náluk megrázkódtatások, küzdelmek és restaurációk nélkül legmélyebb lényegében hatott, a polgárosodásban úgy vonult be a romantika és, harci jelszavak helyett ösztönös felfrissüléssel, a költői látás belülről jövő kivirulásával, olyan természetesen és ellenállhatatlanul, ahogy a tavasz szakad fel a kiszáradt téli talajból. Nem vált franciásan merevvé és németesen szertelenné, de az új világképből éppoly kevéssé engedett, mint az újfajta igézetből. Egy nemzedéknek a látomás lett az értelme s az elragadtatás a mindennapja, talán csak a mi Vörösmartynkhoz fokhatón; egy nemzedék félrebeszélt, a láz makacs következetességével, a józanok ijesztő tébolyával, ha egyszer ütött az órájuk. S az elkövetkezendő ízlésrengések hasonlóan enyhültek kifelé és elmélyültek befelé, amíg átcsaptak a kontinensről a szigetre; a leleplező harcos realizmus helyébe a dickensi, mélyeket kavaró humor, a naturalista csömör és kiábrándultság helyére Hardy tiszta sorstragédiái kerültek. Dickens nem törekedett rendszeres társadalomrajzra és kritikára, mint Balzac, de légiónyi alakja elevenen él. Hardy sem akart tudós lenni, mint Zola, de írásaiban a természet kérlelhetetlen törvényeit érezzük. Kiáltványok és fegyverzaj nélkül győzött mindig az új Angliában.
És dőlt meg a régi, szinte észrevétlenül. A hagyományok népe megőrizte a külsőségeket, hogy velük szentesítse a mélyreható változásokat, a fenntartott oromfalak mögött csendesen és kitartóan rombolt; lordokat nevelt, de már munkásfiakból. A költészetben is szeretettel ragaszkodik a megszokott, kissé divatjamúlt formákhoz, például ma is a balladához, csak éppen elvárja, hogy a költő szeráfi zengést, tündöklő látomást, értelmi tűzijátékot csaljon ki belőlük. A szent őrületet éppen úgy megköveteli tőle, mint a mesterség szolid fogásait, a bölcsességet, mint a halandzsát; egyetlen nép, amelyik századok óta űzi a zagyvalék vers
Mert a swinburnei szimbolizmus, színekben tobzódás, ami ellen az újak fellázadtak, lassan eltávolította a figyelmet a vers lényegéről: új lelki képletet támasztani a hallgatóban, valami megmagyarázhatatlan, borzongásból és megértésből, elrévülésből és odafigyelésből, ritmizálásból és fogalmi megvilágosodásból, ősemberi és emberfeletti érzékelésből összegyúrt hangulatot kiváltani a lélekből, éreztetni vele a játékot és a végzetet. Eltávolította, mert túlzottan odaterelte a figyelmet; félút helyett végképp rárohant az olvasóra, teletömte zenével, belefullasztotta a formákba, kápráztatta, amíg tengeribeteg lett, jóllakatta, hogy csömört kapott. A kontinentális türelmetlenség erre az Európa-szerte túlérett századvégi, majd szecessziós tobzódásra puritán rombolással felelt; darabossá tördelte a szépséget, hogy kifejezzen és ne bódítson, megbontotta a formát, hogy felszabadítson és ne kössön érzéki nyűgökbe, megbolygatta a jelentést, hogy inkább megzavarjon, minthogy finomkodjék, megtöltötte robbanó mondanivalóval, hogy izgasson és ne nyugalmat adjon. Harsogtatta, megsokszorozta a hangját, tömegre szabta és utcazajba képzelte el, végül ereje fogytán csak torz grimaszokkal jelezte, hogy semmi köze az egészhez. Expresszionizmus aktivizmus, dadaizmus, - ilyen neveket adott egymás után kísérleteinek és kudarcainak. Mert valamennyi kísérlet kudarcot vallott, szégyenteljes, bántó kudarcot; helyes volt az ösztön, de végletesen rosszak voltak az eszközök.
Ezalatt az angolok megint "angolosan" viselkedtek. Mindenekelőtt semmi nevet nem adtak mozgalmuknak; ez már jelentős lépés a siker felé. A név köt, mint egy pártprogram és a költő a kényszere alatt úgy énekel, mint egy képviselő. Azután csalhatatlan érzékkel kiválasztották, mi az, ami valóban rothadó és mérgező, nehogy a külsőségek elleni harcban megfojtsák a lényeget. Egyetemes politikájukhoz híven, nem vitték kenyértörésre a dolgot, hanem kiegyenlítettek. Az érzéki simaságot megtagadták, de nem a formai játékot, a jelentést ők is megbolygatták, de úgy hogy visszanyúltak mélyebb értelmére, távoli képzettársításokból, lélektani trouvaille-okból vonták ki az új igézetet. Ők is kifejezni akartak, mint kontinentális társai, de nem erőltették, ellenkezőleg árnyalták és hajlították a hangjukat; ha kellett, értelmetlenek voltak, de nem tehetetlenül, hanem fölénnyel. A lélek zűrzavarából merítettek és nem a külvilágéból, robbantottak, dúltak, de az idegpályákat, nem a dobhártyákat, ha grimaszt vágtak, csak magukat gúnyolták, nem a költészetet. Küzdöttek is, de csak önmagukkal. "Mással harcolni retorika, önmagunkkal költészet." - mondta Yeats és ehhez a tételhez máig hű a jó angol költő, legyen bár katolikus, vagy kommunista, hagyományos vagy expresszionista.
A század eleje, a 905-10-es évek, amely nálunk a Baudelaire-Swinburne vonal továbbfejlődését hozta meg és a németeknél is a Rilke-George apollói együttesének kedvezett, az angol szigeten már az ízlésváltozást jelentette. Mindenesetre még nem igazi eredményekkel, - a döntő itt is a háború utáni fejlődés volt, - és nem teljesen önállóan. Az ösztönzést mégis kontinentális előd adta meg, Jules Laforgue, aki fanyar lényével, majd csevegő, majd áradó hangjával, gúnyolódásával és idegességéivel, prózai témáival és csapongó metaforáival, rendetlenségével, dúltságával és kiszámított, kiagyalt közléseivel, hajszálfinom rezdüléseivel és végső egyszerűségével elsőnek bontotta fel a baudelaireai zárt, túl pompás, túl perverz, klasszicitásában kacér költői képet, félig öntudatlan és játékos forradalmárként. Laforgue verse úgy hatott a szimbolizmussal terhelt és egyre terheltebb költemények után, mint nehéz, fűszeres ételek mellett a friss, savanykás mártás; nem csoda, hogy az ínyencek rávetették magukat. Köztük az is aki ezt a mártást még csípősebbé, angol mustárral elkeverték, végül egészen egyéni fogássá volt hivatva tenni: T. S. Eliot, az amerikaiból az angollá lett poéta. [*]
[*]