Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám
Meg fog halni - mindenki tudja,
meg fog halni és engedik,
már sajnálják tőle a gyógyszert,
csak a morfium enyheit
nem még - talán azért, mert gyávák
a fájdalom álarctalan
szörnyü arcába nézni, gyávák,
olyan gyávák, mint én magam.
Naponta egy órát, csak ennyit
ülök ágyánál félszegen,
kezének fáradó mozgását
bátortalanul figyelem,
messzire nyúl, ki tudja merre,
olyan távolba már, ami
idegen nekem s gyáva vagyok
megfogni s visszatartani.
Titkok közt jár, nincs köze hozzám,
érzem, mintha szólna. Pedig
csak néha mozdul szája - hívni
a képzelet láz-képeit,
a tigrist, mely lappangva kushad,
az asszonyt, aki bő brokát
szoknyában áll s a többi árnyat,
kik telezsongják a szobát.
Hiába mondom már: reám nézz,
elsőszülött fiad vagyok,
meg kell értenem, bármit mondasz
s megmentelek, ha akarod,
véredet adtad, vedd a vérem!...
de ő hallgat, másfele néz,
mint akinek szive mondhatlan
óriás titkoktól nehéz.