Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám
A szokott társaság volt együtt: fiúk és leányok, fiatal házaspárok. Avatatlan idegen - mint ők mondották: más törzsből valók, nem tudta volna megmondani, hogy ki kihez tartozik. Ahogy egymás között voltak, nem volt puszta jóbarátság, több valamivel. Szinte testi kapcsolat volt közöttük, ismerték egymás reflexeit és szójátékait, vitáik csattanói úgy "ültek", mint jól összegyakorlott vívók kardhegyei.
Jancsi Lillával, Ottó feleségével flörtölt. A flört, ez is mást jelentett tájszólásukban, mint ahogy általában érteni szokták. Ha egymás ölében ültek is, abban sem volt szemernyi moráltalanság; ha mégannyira érzékelték is egymás valóságát, a leplezetlen testi kapcsolatot, nem volt mögötte igazi megkívánás. Mint ezt több ízben "leszögezték" egymás között, hiányzott belőlük az egymással szemben érvényesülő vonzás.
Egyszóval: "intellektuelek" voltak. Ezt nemcsak tudták, hanem élték is, mint valami terhes, bár fölemelő hivatást. De ebből is hiányzott a póz, a szemmel látható szerep. A smokkok hamisan magasztos öntudata; talán abban volt leginkább smokkok, hogy hideglelősen irtóztak minden smokkságtól.
Jancsi tehát Lilla mellett ült. Időnként meg-megszagolta az asszony kellemes, egyéni illatú haját, s elmerült a felhullámzó, elülő, néha részekre szakadó, ismét egybefolyó beszélgetésben. Társalgásuk nem volt közönséges csevegés, vagy komoly vita. Közös nyelvet beszéltek, a szavak jelentősége, érzelmi színezete, csak az ő számukra volt eleven, s annyira múlandó értékű, hogy tolvajnyelv-szótárt sem lehetett volna készíteni hozzá. A fiú mégsem tudott teljesen elmerülni, az enyhe villamossággal átitatott légkörben: a szeme sarkából a bőrével állandóan Elzát figyelte. Elza Jancsival "futott", vagyis évek óta a barátnője volt. De ezt a szót mindketten utálták, s inkább alkalmazták viszonyukra a fent említett argót. Kapcsolatuk harmonikus, nyugodt és a maguk szempontjából törvényes volt: mindenki elismerte még a szüleik is. S pusztán anyagi okokból nem jutottak el az anyakönyvvezetőséghez. De most, ebben az egyáltalán nem szokatlan pillanatban valami zavar állott be kettejük viszonyának vérkeringésében. Elza valahogy távolabb úszott tőle, - mint két együtt haladó bolygó, - amelyek a földi szemlélő számára párhuzamosan futnak, de ők tudják, hogy útjaik kényszerűen, dönthetetlenül szögbe mutatnak.
Igaz, hogy társalgást is megülte valami apró várakozás: Ottó, a házigazda beígérte egyik külföldi barátját, egy német újságírót. Talán félórája voltak együtt összevissza, éppen hogy tempózni kezdtek a jól megszokott közegben, de halk feszültség tartotta vissza őket attól, hogy önkéntelenül is megteremtsék a bűvös kört minden ilyen "séance" velejáróját.
Jancsi elvben nem sokat törődött az eljövendő új vendéggel, de kénytelen volt foglalkozni a szokatlan témával, mert látta, hogy legtöbbjük számára jelent valamit. S különösen - érthetetlenül - Elzának is. Jancsi kényelmes ember volt, nem szeretett új arcokat, idegeneket. A megszokott közeget kívánta, s nem érezte az állóvíz iszapízét: valahogy megkívánta ezt Elzától is, mintha magától értetődő lett volna, hogy a lány az ő ízlésével gondolkozzék.
Mint logikus fő, megállapította, hogy ez a helyzet kettejük között tulajdonképpen következménye annak a lassú hullámvölgynek, ami kapcsolatukban beállott. Máskor is volt így - aztán valami mindig közbejött: egy nyaralás, egy kisebb-nagyobb siker (Jancsi színházi rendező volt) vagy legalábbis egy fogfájás: aztán helyreállott az összhang.
Mikor a csengő berregett odakint Jancsi egyenesen utálta a változást hozó hangot. Vékony, barna fiú lépett be és udvarias félmosollyal járt körbe. Aztán leült a házigazda mellé; a többiek várakozásteljesen ültek, lesték, hogy megkezdődjön a játék. A pár bevezető, közömbös téma amit Ottó elbocsátott, még céltalanul szállt, mint a mérkőzés kezdetén elütött ping-pong labdák. Aztán egyik is, másik is fölkapott egy-egy szót, mondat töredéket, hozzávágta az újonnan jötthöz, várva a hatást. Az idegen - valami Eugennek hívták - felvette a küzdelmet. Megérezte miről van szó s már vállalta is a barátságos mérkőzést. Maga is hozzájuk hasonló fajta volt, legfeljebb németbe áttéve, helyesebben rajnai németbe. Irodalom, politika, pszichoanalízis hamar elkoptak, mindenki várta mi következik. Terítékre kerül-e az idegen vagy kénytelenek lesznek befogadni.
A levegő kezdett feszes lenni, mint mikor rászáradt víztől húzódik az ember arcbőre.
A háziasszony - nem mintha fel akarta volna oldani a helyzetet, ahhoz sokkal inkább benne volt a játékban, - bort hozott be, töltött, s ünnepélyesen koccintottak. Ez merőben szokatlant volt, - rendes összejöveteleiken csak hideg mérgekkel éltek, sok-sok feketével, és még több cigarettával. A bor most úgy hatott, mint a gép szerkezetébe csepegtetett olaj: lesimította a kezdet érdességeit, s az emberekben megteremtette a lámpa alatt úszó fényes füst hangulatának megfelelőjét. Eugen, mintha az itallal együtt friss labdákat hoztak volna neki, egyszerre, anélkül, hogy észrevették volna, hol mikor, átvette a kezdeményezést. Italokról majd ételekről beszélt, pár humoros vagy komoly, de találó szóval. Említett párizsi bisztrókat, vidéki olasz borméréseket, angolt sört, choucroute-ot és piláfot, - plasztikus ízeket keltve tudott beszélni. Egyesek felmelegedtek, belevetették valamelyik emléküket Dalmáciáról vagy Spanyolországról, hozzászóltak vagy mellébeszéltek, de öntudatlanul is hagyták, hogy Eugen vezesse a tempót. Kitűnő csevegő volt, anekdotái még ebben a kényes társaságban is újszerűek voltak, s dallamos orrhangján éppen olyan jól tudott elmondani egy angol, mint egy jiddis viccet.
Jancsi túlnyomóan hallgatott. Résen volt folyton, de valahogy kihagyta a beleszóló alkalmakat, elsikkadt benne az odatartozó mondanivaló, s ez kissé kesernyéssé tette a szája ízét. A bor sem segített, mert nála mindig a meglevő hangulatot fokozta csak magasabbra, serkentő volt, nem búfelejtő. Még élesebben látta általa a körvonalakat, reálisabban, - a lámpafényen keresztül ingerelte Elza egyik elszabadult tincse, - olyan volt ez, mintha a felnagyító borotválkozó tükörben nézte volna az egész társaságot.
Eugen már egészen jól érezte magát. Megnyerte a bevezető ütközetet és utána lélekben barátságosan kezet fogva a nemes ellenfelekkel, mintegy megállott a háló mellett, most már békésen beszélgetni.
Denise, a kuncogós, flörtölni kezdett vele. Eugen ezt a labdát is vette, újra en-garde-ba, - de érezvén a nem méltó ellenfelet, hamar elfordította a játék menetét és Elzát választotta. Elza méltó partner volt. Először is kitűnően beszélt vagy három idegen nyelvet, kislány korában sokat élt külföldön, továbbá hiányzott belőle minden gátlás idegenekkel szemben. Jancsi sokszor rosszallotta benne mindkét tulajdonságát, de kénytelen volt igazat adni neki. A szabadalmi ügynökségen, ahol Elza dolgozott, éppen e képességei folytán ért el sikereket. Jancsi nem nagyon tudott bánni emberekkel. A színpadon rendszerint ordított és vagy rettegtek tőle, vagy kinevették ha engedtek is neki. Nyelvekben pedig inkább az olvasottsága volt nagy, mintsem a beszédkészsége s ezt soha sem tudta kellőképpen értékesíteni.
Most fokozódó dühvel figyelte Elza és az ujságíró párbaját. Nem annyira féltékenység volt ez, tudta, erre semmi oka, csak a kirekesztettség apró tűszúrása fájt. Fölkelt, nehézkes léptekkel kiment és közben, futólag megsimította Elza haját, a birtoklás tudatalatti mozdulatával, de az üvegajtóban látta, hogy Elza éppen olyan önkénytelenül rázza le magáról ezt az érintést, mint amikor egy elszabadult hajfürtöt dob hátra az ember.
A bor - mint Noé óta mindenkor - megoldotta a nyelveket. Beszélgetésük szokott fegyelme meglazult, összevissza szólongatták egymást és sokat, hangosan nevettek. Mikor Jancsi ismét belépett, idegen társaságot látott maga előtt. Ez fájt. Mert Elza is idegen volt. Nem vállalt vele közösséget, inkább úszott a többiekkel. Eugen előrehajolva, hosszú karjait a lába közt lelógatva, magyarázott neki, Elza pedig éppen olyan benső figyelmességgel hallgatta, mint egykor Jancsi szaggatott előadásait színházi terveiről. Jancsiban feltámadt a szentségtörő vágy, hogy egy nem ideillő szóval szétrázza a tűnő mámort, ami megülte a többieket, - taxit rendeljen, vagy kinyissa az ablakot. De valami nem engedte, talán sokkal inkább kultúrember volt (ezt ő gondolta) vagy sokkal jobban vágyott az önkínzásra (ami inkább megfelelt a tényeknek).
Denise egészen becsípett és hangoskodva végigjárt mindenkit, pohárral a kezében és pertut ivott mindenkivel. - Kissé indokolatlanul, mert magától értetődően ősidők óta tegeződtek. De a példa ragadós lett, Lilla fáradhatatlanul töltött, a továbbivást nem lehetett elkerülni. Denise most Eugen elé állott és leplezetlen kacérsággal hívta fel a pertuivásra. Eugen nem kérette magát, ő is fölállt s a karbafont pohár után vidáman szájoncsókolta Deniset. Utána azonban rögtön eleresztette és Elzához fordult, poharát még mindig a kezében tartva.
- And you?... - kérdezte vontatottan, angolul, semleges nyelven, amelyben nincsen tegeződés.
Elza érezte a kihívást. Egy szemrebbenés töredékéig habozni látszott. Tudta, Jancsai sem téveszti szem elől már az egész este - azután odanyujtotta a karját Eugenébe. Lassan kiitták a bort, azután Eugen odahajolt és megcsókolta.
Eugen férfimódra csókolt, egyszerűen, érzékien. Elza csókja egészen más volt. Keresőn feslett ki a két ajka, ahogyan egy nő először csókol meg idegen férfit, várakozásteljesen, készen arra, hogy éves tapasztalatokat szűrjön belőle, vagy mindent felejtve adja oda magát szimbólikusan. Alig tartott az egész egy másodpercig, de a fiú kénytelen volt kiérezni belőle a perzselő kiváncsiságot, s felelőtlenül tudta, hogy ennek eleget tett. Utána önkénytelenül körülnézett, látta, hogy a többiek alig vették észre a kis jelenetet, csak egy valaki van, aki külön sziget a többiektől: Jancsi. Olyan merev-megfeszülten fordult feléjük, hogy Eugennek okvetlenül éreznie kellett: most megszakított valamit, egy áramkört, egy hosszú időtől átjárt emberi kapcsolatot.
Bizonytalanul felállt, elindult Jancsi felé. Elza hűvösen figyelte, mi jön: ő már döntött magában, ami ezután következhetett, már csak mellékes lehetett. Nem Eugen volt a fontos - ő alig volt több, mint az idegen anyag, amely a kényes vegyületbe hullva, megindítja az erjedést. - Közte és Jancsi között bomlott meg valami, ami nyilván bomlásra volt már ítélve. De ezt csak Elza tudta így, s emiatt hirelen szomorú is lett. Jancsi még nem tudja és megpróbál majd verekedni a végzet ellen, férfiak szokása szerint.
Közben Eugen odaért Jancsihoz és magasra emelve poharát, odanyujtotta: - Én vagyok az idősebb, úgye?
Jancsi nem moccant, - köszönöm, nem iszom - mondta. Megpróbált hideg maradni, de annyi leplezetlen ellenségesség volt három szavában, amennyi elég a robbanáshoz. Eugen beharapta a száját, csak annyit mondott: "So-o-o-o?“, sarkonfordult és leült egy magányos fotelbe. Háromszögük, - Elza a divány sarkában, Eugen a fotelben, Jancsi az ajtófélfának támaszkodva - befogta az egész szobát, s hirtelen kínos csöndet varázsolt mindenkire. Megérezték, hogy valami történt, nem nagy dolog, annyi, mint mikor egy régi kristálypohár elpattan a vitrinben, - de az ilyen mindig döbbenetes és végzetesen helyrehozhatatlan.
Eugen érzékeny idegeivel kezdte felfogni, mi történt: a pertu-csók íze még a száján volt, keserédesen, de azt is érezte, hogy személytelen ez az íz, nem neki szól. A férfi-szolidaritás kicsit háborgott benne, de nem tudott mit jóvátenni - pofon kellene ütni azt a lányt, de mégis hálás volt a szép csókért, e félig szétnyilt szájért, amit, ha nem is látott, formáját ott érezte a szája bőrén.
Elza elsüllyedt a jelenet percegő összeomlásában, már nem várt semmit, nem törődött semmivel, furcsamód elégedett volt az elvégeztetettség enyhe szomorúságában. Csak azt tette, amit női logikája parancsolt: megvárta az alkalmat, s akkor elejtette magát. - Gyermekkorában így hullott le a hintáról mindig, hunyt szemmel, boldogan.
Jancsit olyan düh töltötte el, mint már régen nem, a kibírhatatlan, keserű gyermekkor óta. Nem tudta, mit tegyen, ütni szeretett volna, Elza fínom arcát, Eugen állkapcsát, az állólámpát, csak egy poharat. De már elkésett - nem maradt más hátra, csak az önkínzás, az a tudat, hogy most már minden lehetetlen.
Denise már nem bírta tovább a feszültség hideg, kijózanító zuhanyát, túlhangosan kiáltott Péternek és lelkesen búcsúzni kezdett Ottóéktól. Mindenki fölkelt és az általános búcsúzkodásban elsikkadt a kis tragédia. Jancsi is hozta Elza kabátját, Ottó taxikért telefonált, Eugen már felgyűrt gallérral, kisfiúsan állt az előszobában és legjobban szeretett volna búcsúzás nélkül eltűnni.
A kapu előtt elváltak. Jancsi betuszkolta Elzát az autóba, s nagyot zöttyenve elindultak. Eugen eloszlott a ködben, amely megülte odakint a téli fákat. Jancsi nem tudta, mit tegyen, hát símogatta Elza kezét, mint annakidején, mikor az autó alkalom volt, nem megszokottság. Elza fázósan hagyta. Ami történt, megtörtént, de ami utána jön, az nehéz feladat lesz: amit a nő öntudatlanul véghezvitt, azt az embernek, a gondolkozónak, ésszel élőnek kell befejeznie. És ez rossz volt, olyan, mint amikor iskolás korában azzal a gondolattal feküdt le, hogy elmulasztotta megírni másnapi dolgozatát.