Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám

ILLÉS ENDRE: ÍRÓ ÉS NYERSANYAG
ÖT ÚJ MAGYAR REGÉNYRŐL

Ambrus Zoltán - aki nem hiába volt szerelemes a francia irodalom néhány remekébe, kedvese boudoire-titkait is jól ismerte... - Ambrus jegyezte fel a legkellemetlenebb kritikát, amely a Mensonges kényes, választékos íróját, Paul Borget-t érte. A Faubourg Saint-Germain polgári vendége akkor már megérte a Crime d'amour-t, és közeledett feléje az akadémiai nagy díj is, de előbb még a Mensonges-ért ünnepeltette magát, amikor a Figaró egyik "olvasónő"-je - műsoron kívül - levelet intézett az íróhoz:

- Bourget úr azt hiszi, - suhant a nyíl az ünnepelt felé, - hogy egy hölgy a Faubourg Saint-Germainben fekete selyem fűzőt visel (mert ilyet vett le a Mensonges hősnője), akkor Bourget úr soha egyetlen mondainet se látott - fűzőben.

Nő írta, tehát divatkritika volt. De nő írt, s ösztönösen megérezte Bourget legsebezhetőbb pontját: nagyvilágias ítélkezéseinek és fölényének illetéktelenségét. Mi érthette volna kellemetlenebbül a vidéki tanár fiát, az előkelő, néha szerelmeknek ezt a szigorú Taine-jét, mint az a kétely, hogy legalább élt-e, s tapasztalt-e?

A croisset-i földesúr ezerötszáz tudományos munkát tanulmányozott át és harminc szaklapra fizetett elő, amikor századának kritikáját, a Bouvard et Pécuchet-t írta. Végtelen éjszakai virrasztások és ezerötszáz kötet - ilyesféle a nyersanyag szerzésnek vértelen módja. Van egy vaskosabb is, amire a Figaró olvasónője céloz: az ember éljen és tapasztaljon. Mintha a magyar prózaírók - az utolsó egy-két évben - ilyen Bourget-szerű anekdotikus leleplezésektől tartanának: hanyatt-homlok élnek és tapasztalnak. Illetve szinte kizárólag azt írják, amit átéltek, s azon a hőfokon, ahogyan a bőrüket érte. A nyersanyag nemegyszer átkristályosítás nélkül zuhan be a regénybe. Hemzsegnek az önéletrajzok, vége-hossza nincs a vallomásoknak. A regény nagyobb tájai összeszűkülnek, tájakon át kanyargó ösvényekké, - s hogy ennél a távirati szűkszavúságnál maradjunk a komponáló-kedv mind ritkább, az ösvény szelíd csapása egyre jobban csábít.

Nem éppen arról az öt új könyvről szólok, amelynek ízét most tovább szeretném adni... De nem véletlen, hogy közülük Hevesi András a "Nyers és véres vallomás"-t említi, Dallos Sándor nyílt önéletrajz veszedelmesen dagadó hógolyójába veti magát, Hunyady Sándor regényéhez az olvasó némi joggal kulcsokat próbálgat: nyílik-e? Nem, nem nyílnak könnyen, nem egyrétűek, igényes, kitűnő munkák, - olyan sor, melynek tagjait nem a testvér-hasonlóság monotóniája köti egymáshoz, inkább az ízek változatossága... Mégis rajtuk valamiképpen a jegy: az író közelebb lépett a világhoz, vagy még nem távolodott tőle el eléggé: s ha nem is egy új kötés, de a friss kézfogás melegét érezzük.

Baj-e ez a közelség? Nem éppen baj, inkább szegénység vagy divat. Olyan mint a nyers növényi koszt, kétségtelenül sok benne a szervezetet felfrissítő, új erőfeszítésekre nógató anyag, de rengeteg a felhasználhatatlan építésre alkalmatlan rost és salak is. Hamis, felületes érzékelés, hogy a nyers, piros húsdarabokban van a legtöbb vér; a bonyolult nemes szervek még bővebben erezettek.

Hevesi András egy szerelem történetét írja meg. Úgy lobog ez a szerelem s a regény, mint egy meggyújtott magnézium rudacska: a láng szinte végig fut rajta, s közben ügyelnie sem kell rá, hogy állandóan a legvakítóbb és legkifogástalanabb szikrákat vesse. Félelmetes írástudás és kifejezőkészség fegyverzetében jelenik meg az Irén. Vannak részei amelyek a Doge-palota emeleti hátsó traktusára emlékeztetnek, ahol a bejárhatatlanul gazdag páncélruha-gyűjtemény áll; fegyverkalács és ötvös remeklések, zártak, fényesek, szellemesek és fenyegetők, az ember nem érti, hogyan halhatott meg akkoriban egy hadrakelt nemes úr. Hajlandók vagyunk azt hinni, hogy aggkori végkimerülésben; vagy néha mégiscsak ki kellett bújni a páncélból, s akkor esetleg a baj? Az Irénben ilyen páncél keménységű hasonlatok villognak, s nem üstökös jelenségként, de a tejút fényeinek szapora bőségével: "Éppoly kevéssé volt életrajza, mint az Ecsedi lápnak". "Irén mellett három hónapig úgy éreztem magam, mint egy tudós és szent középkori királyné vaskos, oktondi, részeges férje." "A boldog ember önfeledten elterpeszkedik, mint egy elefántcsecsemő." Tolonganak a remeklések, de ismerik a holdudvar titkát is: nem lépnek egymás sarkára, pontosan érzik a kellő távolságot, nehogy egymás vonzásába zuhanjanak. Hevesi András nem tudja levetni remek mondatait, nem tud kibújni szellemes esszé-intermezzóiból; ő az a gazdag ember akinek az elszegényedés nem a halált jelentené, rosszabbat: a fulladást. Csodálatos szervezet, - az erőfeszítés nemhogy kifárasztaná, ellenkezőleg felfrissíti, éberré és könnyűvé teszi... Az adomány ritkaságát maga az író élvezi legjobban. Tudja, hogy számára nincs kifejezhetetlen, öreg Rozinantéja, megtanulta már a szélmalom fortélyait s nem veti le magáról a legkegyetlenebb vizesárokban sem. Néha polikrateszi borzongással tekint a tehetségre, melyet az újbegyébe - vagy az író gépébe? - rejtettek, szeretné elhajítani, de úgyis hiába, a mondatokba bűvölt elegancia, civilizáció, pontosság és fordulatosság, mint megvert szelindekek, lesújt fejjel távolról is követik. Őt nem támadhatja meg semmilyen laposság, éber testőrei azonnal rátámadnak. Igen, hasonlatainak páncélfényességük van, (s lefelé húzó súlyuk), de tud olyan engedékeny, találékony és puha is lenni, mint a magasságokba felnyújtózkodó füst. Írni tudása nem egyetlen talajhoz kötött; éppen az a nemesség jele, hogy halmazállapotot változtathat... Persze csak halmazállapotot és nem lényeget. A szerelemhez két ember kell, s az Irén is kettős portré: a férfié és a nőé. A regény címe és az író szándéka ellen elkövetett illetlenség, de a férfin kell kezdenem. Ahogyan Hevesi ezt a remek Falstaff-figurát csípős fűszerízeivel, bő mártásaival, a földi nehézkedésnek odalökött kiszolgáltatottságában, néha árokba dőlve, máskor az igényesség ormain cammogva, megalázkodásainak különös, ködös dzsungel-titkaival, bő, pecsétes, néhol beszakadt pourpointjében, szerelmében és szerencsétlenségében (mindkettőben oly súlyos, mint egy lovas szobor), reményeiben és megcsalatottságában életre hívja, leleplezi, dédelgeti (nem győzi eleget dédelgetni és leplezni!), ahogyan ezt Hevesi András megcsinálja, bőségből, útvesztőkből, az anyag áradásából kivágja, az kitűnő, pompás, minden jelzőjében helytálló és első vonalbeli írásművészet. Mindvégig bravúr, mutatvány, egyensúlyozási bűvészkedés, embertelen teherpróba. De a bravúrt anyagszerűnek érzem; a sznob pontosságratörést szabályozó gátnak, a hasonlatok sorozatos explózióját akár hasznosnak is, a siker és önmegelégedés nem feltétlenül laposít el, néha csak magasabbra sarkall.

Az írónak azonban fontosabb volt a nő - Irén...

Erről az Irénről rengeteg dolgot tudunk meg, kitűnő jelzőket, még kitűnőbb esetkéket, az állandóan résen álló megfigyelés elzavar és mindig vissza szemtelenkedő legyei dongják körül, a cápaszája szinte biológiai élményünké válik, tudjuk Lawrence-komplexumát, halljuk, hogy olyan, mint a nemes paripa, szikrázik az idegességtől, szeretői félénk kis emberkék, ismerjük ernyedt, puha állapotait, amikor orra szinte leszakítható, egy hasonlat közel hozza fáradtságát: ilyenkor arcának minden vonása olyan, mintha csupa függő lógna bennük, megnyúltak és megereszkedtek, hol szörnyeteg és nőstényfarkas, hol sugárzó és költői tárgyilagosság, de egyre inkább csak falánk nőstényfarkas, s az író minél határozottabban tart ki e nem éppen hízelgő alkattani megállapítás mellett, annál bizonytalanabbakká válunk: ki ez az Irén? A regény befejező harmadában már sejtjük, hogy Hevesitől alig kaphatjuk meg az összefogó, magyarázó, jelképi felmutatást, - az író annyi titkos jelszót súgott a fülünkbe, hogy Irén szinte mindegyikre nyílik s egyik sem nyitja fel egészen. Úgy húzogathatjuk Irén tulajdonságait, mint egy szekreter száznyi fiókját, egyszerre csak egyet, mindegyikben találunk egy kitűnő jelzőt, analízist, gyanúsítást, szerelmes levelet, ringyó-vádat, de mindegyik jelzője és tulajdonsága közt fiókfalak merednek. Vagy fordítsunk a hasonlaton: Irénjével ugyanabba a zsákutcába jutott Hevesi, amelyben a pozitivista történetíró adataival és céduláival - éppen építeni nem tud velük. Legfeljebb barikádot, amely mögé elsáncolja magát hősnőjével. Közel áll hozzá, mint a turista a dombhoz: Domborműveiben, színes ablaküvegeiben, oltáraiban, fülkéivel, oldalhajóival, minden részletével érzékeli, - de nem tömegében, nem egyszerre az egészet. Az ízek nem folytak össze, nem nemesedtek át egymástól. A Párisi eső, Hevesi András első regénye is kettős portré volt: a Párizsba szakadt fiatalember és a Párizsban élő félelmetes hasonmás, Turauskas egymásba forgatása. Ott ez a két portré valóban erősítette, árnyalta, továbbfokozta egymást; itt, az Irénben nem gyengülnek meg egymás közelségétől, de nem is válnak össze kapaszkodottá. Az egyik arc nem is befejezett, s inkább külön pályán keringenek.

A regény maga: vödörnyi medencevíz, amelyben két óriás bálna lubickol. Külön alig lehet szólni erről a kiszorult elemről, nem hiányzik, de nem is jelentős. "Egy nő megcsalja a férfit" - a tömörítés ezúttal nem tartalmi kivonat, de maga a teljes tartalom. Persze akit otthagynak, az nőstényfarkasnak érzi a nőt, s kifogásait ördögi praktikáknak. Nem azok.

*

Hevesi András egy szerelem dokumentumait csoportosítja, olyan filológus avatottsággal és hevülettel, mintha csak valamely kérdés szakirodalmát rendezné; Dallos Sándor Az ember nyomában indul el... "Ember", "emberarc", - olvassuk minduntalan. Az író, hol megtalálja, legtöbbnyire hiába keresi, igen sokszor csalódik benne, de hát ki az az ember, és mi az az emberség, amelyre ez az önéletrajz felesküdött? Dallos bő szavakkal felel rá; a kritikus azonban csak kérdezni tud... A jóságról van szó? És az író rábólint. Az emberek arcán az oltárterítői fehérségről. - Az irgalomról? - Igen, arról, hogy zörgetnek, állandóan zörgetnek egyesek, s nem nyittatik meg előttük az ajtó. - Magányos ember rója útjait ebben a könyvben, Hamsun örök csavargója? - A magányos ember, akit átsüt Isten forró romantikája! - Nem tudom elhallgatni: Dallos Sándor sokszor olyan kenetességgel beszél nagy témáiról, mintegy baptista prédikátor.

Persze hogy vannak nagy témák, - van jóság, van irgalom, van kegyetlenség, van bordát tépő magány, de ezeknek a félelmetes szárnyaknak maguktól kell kinyílni és megsuhogni az olvasó didergésében és forrólázában; és bűn a megfoghatatlant szavakba erőltetni, s még nagyobb bűn, ha a szavak szék nélkül osztódnak, s ezer szóban egyetlenegy sejtmag morzsálódik. Keménykedni kell, - írtam Dallos Sándor előző könyvéről, a Dunántúli legendáskönyvről. Ehelyett tovább oldotta magát. Dallos írásai olyan házias, tiszta áhítattal kelnek meg, mint az élesztős tészta. Lágyak, szlávosan bánatosak, sok bennük a panasz, engedékenyen és alázatosan nyúlnak. '"Jó estét kedves emberek" - ez a kedves köszöntési formája már kamaszgyerek korában. Mintegy keresztény hitre tért, szomorú, igen szomorú és igen jószívű Buddha, egyszerre hat karral tárulkozik ki a világ felé, s érzékeny szívvel ütődik meg, nagyon rossz néven veszi, ha a világnak más dolga van, siet egy háborúba, lezajlat sebtiben egy inflációt, elfeledkezik gondoskodni a munkanélküliekről, - az író csak néz utána, csóválja a fejét, sehogyan sem érti. Ó, hiszen az alázat, a tisztaság, az ártatlanok döbbenete megrendítő élmény; de azzal ki kell menekülni a világból, legalábbis a tébolyba vagy Tahiti szigetére. Bordélyba nem lehet világjavító szándékkal járni. Mert természetesen végszóra fellép a színen a bordély is... S ahogyan a gazdagok, a langyosak, a nadrágosok általában nem találnak irgalomra Dallosnál, ők nem viselik az emberarcot, - a szegények, a nyomorultak, a páriák egészen olcsón megdicsőülhetnek. Megalázottak és megszomorítottak, - milyen kegyetlenül szorongató emberábrázolás menekül e cím alá Dosztojevszkijnél; s milyen becsületes, testvéri jószándékot jelent Dallosnál, de csak jószándékot, s szavakat, szavakat, szavakat... A bordélyházi lány akinél Dallos elveszti ártatlanságát, legalábbis angyal. Gyöngéd, finom, tiszta, elhagyott angyal - (a jelzőket Dallos rávonatkozó mondataiból szedtem össze). A jelenhez mintha Dávid király hegedülne a Holdban - (A becsületesség kötelez, hogy tisztázzam az esetleges félreértést: ez a hegedűszó a kritikus malíciája). S a jelenetet követő hosszú kommentárból egy mondat: "S én észrevétlenül, anélkül, hogy a változás folyamatát megfigyelhettem volna, egyszerűen fölvettem magamra ott a bordélybeli ágyon az ember arcát, a szentséges és örök fájdalmú arcot, amely eddig csak jelenés volt előttem, csak ekkor lett valóban az én arcom is".

Mindezt egészen nyersen és végig ki kellett mondanom, nem lehetett és nem is volt szabad elhallgatni semmit, mert Dallos Sándor kitűnő író, s a tévedés, amelybe begubózik, veszedelmes, makacs és hosszantartó.

Egy íróra jellemzők lehetnek tévedései, kisiklásai, botlásai, de még jellemzőbbek kvalitásai. S hogy milyen jó író Dallos Sándor, ezt az új könyvének egyik fejezetén (Sátorom az ég) kell lemérni. Lehet vagy száz oldal... Arról van benne szó, hogy az író végül teljesen kiesik a társadalomból. Egyetlen, rögtön átvizesedő celtruhája van csupán, s nincs egy ház, nincs ember, nincs egy födél, ahova beállíthatna. Mit jelent így egyetlen esős éjszaka is, - reménytelenül ázni bokrok alatt vagy tompa aggyal álldogálni vasúti átjárók mellett!... Milyen felfedezés hogyha nincs már egyetlen harapás kenyér, cigányzabot is lehet rágni, csak háromszor kell megrágni, mint az állatok teszik!... De megteszi a papsajt és a zsálya is. S amikor egy öreg csavargónak is ezt ajánlja, az szájába veszi, próbálgatja, majd kiköpi. "Kutyauristen! - üvölt fel.- Hát állat az ember? Tisztára állat? És te barom, te ezt eszed, ahelyett, hogy indulj és ölnél? Miért élsz? Cigányzabért? Barom!" És nincs kommentár, nincs semmilyen szónoklat, elmarad a híg prédikáció; a puritán ábrázolás önmagáért áll helyt. Valahol később még egyszer feltűnik az öreg koldus. Fekszik a fűben, az író odamegy hozzá: az öreg már úgy rág, mint a ló, nem szól semmit, arcát átsüti a nap. Ez a hatodik vagy hetedik rend kint él a mezőn s a nagyvárosi legszélső házak, meg a ligetek táján, - kukacot gyűjtenek, vakondra vadásznak, állandóan lehajtott fejjel járkálnak, cigarettacsutkákat szednek fel a földről, mindenfélére eladják testüket, neki mennek egymásnak, s éheznek, kegyetlenül sokat éheznek. Az állat már rég megdöglene, s ők élnek tovább. Végül már valóban a félőrület fintoraiba csuklik életük: mindent felszednek a földről, madártollat, gombot, bőrdarabot, szeget, apró kavicsot; s ennek mind még van is valamelyest értelme. De elhasznált gyufaszálakat is gyűjtenek, egy teljes, szinte érzéki haszontalanság iszonyú kényszerével. - Milyen egyszerű itt Dallos, milyen tárgyilagos, azonnal milyen döbbenetesen tud szólni. Nem azzal hat amit mond, (pedig mennyire csábíthatná túlzásokra és felhígító intermezzókra a hatásos anyag); de azzal fog meg, ahogyan mondja. Hajlékony, lágy naturalizmusába előszáll, nem nyers izomerő, nem szavakban elrobbanó forradalmiság, de salakot elhajító, lényeges részeket felmutató tisztán látás. Dallos jó oldalain váratlanul farkasszemet néztünk az odabűvölt élettel, s ezeket a pillanatokat, ezt a félelmetes víziót sokára feledjük el.

*

...nem tudom másként kezdeni: Hunyady Sándor új regényében a jelzők és néhány főnév megint oly ízes, módos, remekül fűszeres, mint egy dús angol reggeli kellékei, - remek dán vaj, ausztráliai dzsem, indiai tojás, jordáni méz, tengerentúlról érkezett húsok; az egész fölött a gazdagság, a tapasztaltság, a gyarmatok glóriája, a tenger ringatta valamennyit, óceáni szelek fújták őket a szerény polgári asztalra, nincs bennük semmi erőfeszítés s mégis kitűnőek, egytől-egyik remek nyersanyag mind!

Maga a Nemes fém elegáns, könnyed, szórakoztató tárcaregény. Ha visszájáról nézzük: bizonyára folytatásról-folytatásra készült, néha meredeken megy-megy felfelé, nem tudjuk, miért; azután éppolyan értelmetlenül zuhan és erre ugyanígy nincs magyarázat; az anyagtól és szándéktól független ívei, kapaszkodói, gyorsulásai és lusta árterületei vannak; írója - amíg írta, mert írnia kellett - szidhatta munkáját, szivarozhatott fölött, egy-egy alakról majdnem megfeledkezett, azután mégis elővette, s nézhette, mint a gyerek az ólomkatonát, amelynek letörte a fejét, - most mit csináljon vele? S bizonyosan valamiképpen szerethette is a napról-napra szaporodó anyagot, beleírta jókedvét, rossz kedvét, a szállodát, a színházat, a kávéházat, barátait, Pestet, a karriervágyat; malíciákat írt bele, s rosszat mondani mindig jó; kedvességeket, finomságokat, szeretetet csempészett a sorok közé, s a szeretet még jobb üzlet. Az összetákolt világ kezdett mind függetlenebb, önállóbb lenni, már figyelembe kellett venni észrevétlenül kialakult egyéniségét, gyakran követelődzött és parancsolgatott, s ekkor sokkal egyszerűbb és okosabb volt engedni, már hízelegni kellett neki, megpróbálni kijátszani és becsapni, (néha sikerült, máskor nem!) érdemes volt előtte hencegni is, megcsillogtatni a bravúráriákat ("Úgy csókolt, mint egy szájsebész" - ezt a mondatot Hunyady immár harmadik mondatába lopja át); de végül is elérkezett a szakítás napja, a viszony már jó ideje langyosodott, ilyenkor az ember kiegyenesedik, félig kényszeredetten, félig szívből kedves, a vérkeringés üteme néhány percre gyorsul, kezet szorítunk, s mert a válás sohasem mentes némi szentimentalizmustól, az elérzékenyülés néhány cseppje belecsordul az utolsó oldalakra; de nincs semmi baj, a felhasznált cukor is nemes anyag, az egyiptomi gyarmatokról került az angol reggeli kellékei közé.

Legyünk rosszmájúak, s állítsuk azt, hogy ilyen egy Hunyady-regény genezise? Legyünk inkább jóhiszeműek és fogjuk ezt csak rá...

Tárcaregény? De ezt a műfajt Maugham is műveli, s ő sem csinálja sokkal jobban. Nagy, nyugodt, megbecsülhetetlen közvetlenség, tegeződő viszony a világgal és az emberekkel, szabadjegy majdnem mindenhová, - ilyen összetevői vannak ennek a műfajnak. S hiába, ez az író érdekesen tud beszélni, s folyamatosan elbeszélni; szerénysége és ravaszkás mosolya csak álarc, - Hunyady művész is. Újat nem igen lehet róla mondani még ezzel a kitűnő színházi karrier-regénnyel kapcsolatban sem; jó tulajdonságaiban úgy nem változik, mint egy remek puli. S a gyengéi? Már túloztuk is őket... Persze, hogy ez a puha, kényelmes, nemesen dohogó, de túl gyorsan beszélő szemlélődés, ez a nagy-nagy jóemberség elsikkaszt saját alkatából is néhány elég fontos csontot, - de mit tegyünk? Nincs ellenszenvesebb, mint a vattázott váll, a hazug harmincasság, a halandzsa-ízű helytállás.

Hunyady Sándor jó ember és jó író. Mégis azt hiszem, igen sokat szerethetnénk, ha ebben a "jó" jelzőben a jövőben valamivel kevesebb kockacukrot oldana fel.

*

S most egy komoly, egyszerű jelentést egy fiatal íróról...

A cirkusz porondja, az artistaélet, a trapéz felett lebegő halál mindig hálás regényanyag. Soós László igazán nem az első, aki erről a világról ír, de kitűnő regények után is tud újat mondani: az odatartozás nehézkedési ereje járja át írását, a dolgokban résztvevő idegizgalma ugrasztja fel az egyes fejezetek hőfokát, az életforma szeretete (művészi magasabbrendűségben való hit) egész nemes lírává mélyíti el egy-egy fordulatát. Mintha az író egy zárt gömbbe varázsolná olvasóját, egészen belülről látunk mindent, a tájhoz külön égbolt tartozik, az emberek itt más törvények szerint élnek, az idegek ismeretlen izgalomban oldódnak és gubancolódnak. Nem a szokásos híg, olcsó, külső izgalom teszi érdekessé Soós László regényét: egy heves, belső szerelem és átélés süt ki a sorokból.

A fiatal, ismeretlen Soós Lászlót nagyon komoly tehetségnek érzem. Elbeszélő hangja már most kiforrott, érett, egyszerű. A vaskos realitást és a szűzies megindultságú lírát jól tudja keverni, hősei sorsát úgy hullámoztatja, hogy a regényt - aránylag kevés akció mellett is - állandóan mozgásban érezzük, színjátszónak látjuk.

Az Almieri trió kész, befejezett, szép írás; Soósnak természetesen még csiszolódni kell, hajlékonyabbá válnia, ezt a fejlődést azonban csak újabb munkák tapasztalatai hozhatják meg.

Az Almieri trió nemcsak egy tehetséges írót mutat be, de ezután következő jót, figyelemre méltó alkotások igen komoly reményét is megcsillantja.

Kőrös Andor pedig régi ismerősünk... Jó néhány éve olvastuk fűtött, szinte természetellenesen kipirul regényeit (mintha gyógyszerek tágították volna ki artériáikat) - az Esőcseppet és a Forgószélt. Most - évek múlva - itt a harmadik: az Isten bábjai.

Különös író... Emésztő szenvedélye, hogy a világot grand guignolla formálja át. Bevezetőnkben az író és a nyersanyag szorosabb szövetségéről beszéltünk. Ő azután annyira túlozza ezt a közelséget, hogy már-már stilizál: számára semmi nem elég nyers, nem elég brutális; ő olyan fogással tépi ki az élőket a világból, hogy gyökereik vérezzenek. Egy magányos lány nem mehet regényeiben végig az utcán, hogy meg ne támadják, vagy le ne teperjék, az asszonyok ringyók, a férfiak tisztességtelenek, a vezérigazgatóknak sötét titkaik vannak, a selyemfiúk szörnyű mesterséget folytatnak, - s Kőrös Andor mindennek örül. Ha tehetné - s regényeiben megteheti - , ő egy sajátságos rémuralmat kiáltana ki a földön: a lezuhanó és lelepleződő élettitkok szörnyűséges életformáját. Az egész társadalmi gépezet - ahogy ő látja - egy betiltásra érett zuglap, túlszedésben álló botrányriportokkal, - a regényíró csak gyanakodni tud. Más élménye se a keresztmetszethez, se a regényhez nincsen. Isten bábja, - tehát mindenki benne van, - az utcalány és a vezérigazgatóné; mindenki együtt úszik egy bonyolult, sötét, nagy botrányban. Többnyire ördögien eltúlzott mindent, de ez az ördög nemegyszer ártatlan krampusz, - gyerekjáték. Kőrös Andor sajátos ereje, hogy elrajzolt alakjai körül is izgalmas, forró atmoszférát pároztat; ez a levegő tintasötét borulás, de valóban van villamos feszültség benne, kár, hogy bábjait az író mind egyformán rángatja.