Nyugat · / · 1939 · / · 1939. 1. szám
Üdv a mostannak,
mely az eszmét levetette,
mint ragyogó burkát a kígyó, ha
hívja az új kikelet.
Lássuk: árva önámítás
nélkül is ember az ember?
csak ugy álmodta a célját?
Ej-haj, elérte a férfi-kort
és többé nem az angyal
őrzi a párnáját -
Nézd, tüzes puszta
a nagy égbolt levegője:
új-faju sárkányokkal örök harc
csattog alatta tovább,
ám az eszme: az öldöklés
istenivé-hazudója
együgyü, satnya öröm ma,
meztelenül megy az ős csata,
nem szépíti a gyilkot
lágy-ködü félálom.
Sürü-legü barlangokból,
árnyak szövedékeiből
kél a dalunk tifelétek,
későbbi kor emberei.
Ime Hellas utóda
válik a kincseitől,
lángba borítja az életét,
hazug és szép vigaszát,
és vele a bölcs Arabföld
s vörös-agyagos folyamú Kína
s cédrusok s venyigék hona,
Két-Tábláé, meg a Krisztusé.
Ó de fáj - hogy fáj
ez a válás, ez a múlás!
Friss-vasu lólábakkal a végzet
nyargal a földeken át
s csontot s agyat őrölve
nyargal az élet-időnkön.
Aki már élt, aki majd él
és aki majd kortalanul születik,
föl nem mérheti ésszel,
mennyire szenvedtünk.
Üdv a mostannak!
Mi kibírjuk viharunkat:
nincs az a múló kín, vagy örök kín,
melyre szívünk "nem"-et int.
Nem fukar marok áldozna:
vesszen a legbecsesebb is,
ha betöltötte a dolgát -
S mint a lehullt avaron fü nől:
kínunkból, ha lehulltunk,
sarjad az Új Ember.
A fü sosem emlékszik rá,
honnan jön a zöldje, leve!
tán ti se sejthetitek már,
későbbi kor emberei,
hogy a vad, buta Hajdan
értetek ette magát. -
- Vallja Herakles, a meggyötört,
meg a nagy-könyvü Klio:
semmi se lehet hiába.
Röpül az idő csúnya fejszéje,
álljuk az éle találatát
s hullánkból új virulás szökik.