Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / · Figyelő
(Palinódia:) Néhány esztendővel ezelőtt Kaffka Margitról írtam egyetemi értekezésemet. A lélek és a forma összefüggésének problémái, a forma és az asszonyi lélek összefüggéseinek sajátosságai érdekeltek akkor elsősorban s e sajátosságok szerepe a műben s az életműben. Egy módszer erőpróbája volt a könyv, utolsó fejezetében pedig a Kaffka-életmű irodalomtörténeti távlatba helyezésére, a kortárs-bírálatok újraértékelésére tettem kísérletet. A módszer s a kísérlet természetesen magában hordta a merev, ítéletszerű végkövetkeztetés veszélyét, melyre annakidején Schöpflin Aladár mutatott rá kitűnő bírálatában. Az évforduló — húsz éve, hogy Kaffka Margit meghalt — úgy érzem, alkalom az akkori "hűvösség", a módszerből folyó kritikai túlzás beismerésére.
(A mű él.) akkortájt, egy őszi délután kimentem a farkasréti temetőbe, hogy néhány szál virágot tegyek a sírjára. Az "Igazgatóság" irodájába tértem be útbaigazításért, zavartan s már előre is sértődötten, mert mindig zavar és sért a holtakkal foglalkozó hivatal. Negyvenes, szemüveges hölgy fogad. Kaffka Margit sírját keresem, — szólok halkan. Az arca merev marad, szemében nem villan meg az emlékezés fénye. A név nem jelent neki semmit. Mikor halt meg? — 1918. december elsején, negyedikén temették, — felelem kissé döbbenten. Nagy könyvet emel a polcra, keresgél. Fiával együtt temették? Igen. Akkor megvan. — Papírszeletet kotor elő a fiókból, egy nagy ollóval gondosan elfelezi, az egyik felét visszateszi a fiókba, a másikra számokat ír s nekem adja. Nem tetszett soha hallani még Kaffka Margitról? — kérdeztem félszegen. Arca könnyed részvétet öltött, szeme furcsállva nézett arcomba. — Nem, miért? — bocsánatot kértem és kimentem.
De ennek a tapasztalatnak ellenkezőjéről számol be az 1936 őszén új kiadásban megjelent Színek és évek közönségsikere s az, hogy írók, irodalomtörténészek gyakran foglalkoznak művészetével. Az utolsó tíz évben két bölcsészdoktori értekezés jelent meg Kaffka Margitról, egy kisebb monográfia s legalaposabb ismerőjének, Schöpflin Aladárnak három-négy tanulmánya. Legutóbb Török Sophie írt "Csodált nővér"-ről a Nyugatban s az irodalomtudományi sürgés ellenére is azt érzi, amit én akkor a temetőben. "Senkije se maradt, se családja, se híre, se olvasója" — fejezi be meghatóan szép és finom tanulmányát. S ez így igaz, pedig a mű él. Élne, ha hozzáférhető volna. Hozzáférhetetlen, mert az olvasó rendszerint nem kutatgat antikváriumok poros polcain s ha kutatna is...! Az Állomások egy-egy példánya bukkan fel nagynéha a könyvesboltok rendezetlen részén, a "selejtes anyag" között. Ha újra kiadnák, ha terjesztenék, — akkor olvasnák is.
(Egy kis filológia.) Minden művész életművének, de a Kaffkáénak különösen jellemző vonása, hogy összetartozó, szerves egészet képez. Írással együtt, egy íróművész fejlődésének s a világnézeti és emberi magatartás egységének ritka példáját adják. S az egész életmű kiadható hét-nyolc kötetben. A szerzői jog körül nehézségek vannak. Férje, a jogok birtokosa nagyon távol él, de nem hiszem, hogy elérhetetlenül távol...
Pedig a megjelent s a könyvpiacról eltűnt könyvek nem is jelentik Kaffka Margit teljes életművét s úgy vélem, hogy a kiegészítés, a könyvben meg nem jelent írások összegyűjtése és kiadása a felmerülő nehézségek ellenére sem megvalósíthatatlan. Posthumus elbeszélés-kötete, A révnél, nem teljes. Tizenkét novella hever elszórtan, folyóiratok s napilapok hasábjain, köztük Az Arimathiai, hosszabb elbeszélés, az Esztendő 1918 szeptemberi és októberi kötetében, egyike utolsó és legérettebb szépségű írásainak, vagy a Falun című remek, az egyik 1917-es Pesti Naplóban. Utolsó novellái csaknem mind itt jelentek meg. A tizenhetes és a tizennyolcas évfolyamban, az említetten kívül még kilenc, könyvben ki nem adott novella van. Mintegy húsz rajz, arckép, útilevél és talán harminc, harmincöt érdekes szempontú kisebb tanulmány és bírálat egészíti ki a kiadásra váró anyagot. összegyűjtése egy terjedelmesebb, vagy két kisebb kötetben megvalósítható.
Az évforduló mulasztásokra figyelmeztet. Mert a mű mozog, hat, ha hozzáérhető, hangot ad, visszhangzik, követi az idők változásait, s hol bujdokolva, hol fényre törve él az időben. S a költő igazi emléke mégis csak a mű...