Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / ·
K. S.-sel találkoztam. Álmát beszélte el. Bogával ültek és ő nem merte kérdezni tőle, tudja-e már, hogy meghalt. De ő maga mesélte aztán K. S. kérdésére, hogy jó-e így, azt mondta, hogy igen jól érzi magát.
Ma délután kint voltam a temetőben. Sokáig néztem a sírt: milyen furcsa, hogy olyan közel van hozzám, ha a szobában ülnénk együtt, se lehetne közelebb. És milyen rettenetes, hogy mégis nincsen itt: az a szétomló massza, ami itt szörcsög alattam, mert ő, ez bizonyos — és mégis... hiszen ez volt ő, én istenem, ez a szurtos pép, ami koponyájában szikkad, mint romlott tejfel elhanyagolt csészében — hiszen ez volt az a valami, ami életet és halált megértette és indulat volt és boldogság és öröm és szerelem és félelem és gyötrődés, testi és lelki fájdalom. De hát nem őrültség és tévedés akkor minden szenvedésünk?
Ó, igen — élet és halál — mind a kettő rettenetesen rossz — egyik a másik miatt iszonyú. És csak a két rossz között választhatunk. De ha rossznak érezzük mind a kettőt — mi hát a jó, amihez viszonyítjuk, amikor rossznak nevezzük, mi hát az Abszolút — hiszen a rossz negatív fogalom? Egészen bizonyos, hogy van egy harmadik állapot.
Itt most két és fél oldalnyi feljegyzés következik megírandó krokikról, cikkekről.
A következő naplójegyzet csak három hét múlva: