Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / ·
Álom:
Kezdődik valami különös, békés érzéssel. Már végleg el vagyunk válva és én kezdek beletörődni. Ő zavarosan és hevesen és romantikusan hagyott el, valami nagy szerelem miatt, amivel maga sem volt tisztában. Most nagyon szegényen és nyomorultan lakik valami rettenetes helyen, nekem nem árulja el a lakcímét.
Együtt vagyunk K.-val és beszélgetünk, én bús és nyugodt vagyok, cigarettázunk. Egyszerre jön valami, egy ember, félrehívja K.-t. K. félremegy vele beszélni, én nyugodtan várok, tudom miről van szó. Visszajönnek és abban a hitben, hogy én nem tudom miről van szó, K. idegesen befejezi a mondókát: "Hát kérem, mondja meg őnagyságának, hogy most nem lehet — nagyon el vagyok foglalva... irodalmi dolgok és család... majd máskor." Az ember hajlong és el akar menni, én visszaintem és hangosan, de lassan és nyugodtan ezt mondom neki: "és mondja meg ezt is neki: én izenem, hogy ha majd túl lesz ezen a csalódáson és túl lesz minden szerelmen és egészen szegény és egészen nyomorult és öreg lesz és elhagyatott, ne haljol meg, hanem jöjjön vissza hozzám és ne féljen több semmitől" — könnyek öntenek el és felébredek.
Ó, rettenetesen szánom őt! édes, szegény, naiv gyermekemet! ó, hogy elhanyagolta magát! ó, hogy bízott! ó, milyen együgyű volt! ó, hogy el van hanyagolva!
Ó, ahogy hazajöttem Besztercebányáról és a vasúton az egész út alatt — emlékszel-e? — kihajoltam az ablakon és dúdoltam a vonat kattogására: "drága kicsi párom, édes bogaram" és csodálatos volt ez a hangulat! arra gondoltam, hogy újjá kell születnem — és milyen kimondhatatlanul bús és szelíd volt ez az érzés — és tartott hosszan, még akkor is, mikor megérkeztem és gyalog hazaindultam a csomagommal, dúdolva, végtelen bánattal a szívemben. Lent a házban harmonikát vettem a fiamnak. Csöngettem a liftért és akkor találkoztam Békeffynével, a házmestertől jött, lesütött szemekkel és legörgített szájjal. nem mertem kérdezni, mi az és mikor azt mondta "a Boga nagyon beteg", nem válaszoltam, halálos nyugalom fogott el, szótlanul mentünk fel. Ült az ágyban és én odamentem és azt mondtam "Boga! nincs baj — te csacsi, itthon vagyok!" és mosolyogtam és olyan édes és meleg volt a hangom, az a hang volt, amit tőle tanultam. És ő szorongatta a kezem és remegett és nevetett és csak annyit tudott mondani "csakhogy...", "csakhogy..." (itthon vagy).
Ez utóbbi tintával írt feljegyzéseket közbül megszakítják sebtiben feljegyzett kroki-témák és utána másfél hónapig szünetel a napló-jegyzés. Még egy cikk-téma van pár sorral odavetve, utána pedig: