Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám
Van egy bizonyos fajta sárgaláz, mely időnként elfogja az európai művészetet és amelyről köztudomású, hogy fészke Kelet-Ázsiában van. Egyszer Kína-divatnak nevezik, máskor "japanizmus"-nak. Szép, de izgalmas betegség. Többnyire hajók hozzák ide Európába a Csendes-Óceán tájáról. Első szálláscsinálója Marco Polo volt a tizenharmadik században. Ez a bátor velencei hajós megmutatta honfitársainak a mennyei birodalom csodáit: a vastagfalu, zöldmázas Seladon-porcelánokat. S elbűvölte vele a szép edények barátait. Azóta Kelet-Ázsia szellője körülbelül minden évszázadban rálehelt az európai ízlésre.
Milyen bátor kézzel, eltökélten nyúltak a tizennyolcadik század főúri palotaépítői a "chinoiserie"-k után! Szép, sárga porcelán-szobák, csodálatos kerti pagodák tették dúsabbá a gazdagok életét. S még azonfelül mennyi selyemköpeny, bronzisten, illatszeres üvegecske és vésett kardmarkolat került elő a vitorlások fenekéről.
Japánnal már kissé tartózkodóbb volt a barátkozás. A felkelő Nap országának művészeti későn — csak a múlt század hatvanas éveiben — váltak ismertekké az ó-világban. Ez is eleinte csak mindenféle régiségböngészők magánügye volt. De még e kritikus szellemeket is hamarosan elfogta a "sárgaláz". Úgy nyolcvan évvel ezelőtt fedezték fel egy párizsi nyomda pincéjében e műértők az első Hokusai-féle fametszeteket — csomagoló-papirosok közt. Ez a felfedezés hamarosan egy új művészet-szemlélet kiindulópontja lett.
Egy festői, inkább rajzilag közölt kifejezésmódé, melyben az ember a természetről való érzéseit mondja el gyorsírási rövidséggel. Új sárgaláz tört ki, melyben a "bacilushordozók" a második császárság francia szellemének képviselői voltak. A toll emberei: Zola, a Goncourtok és az ecset mesterei: Degas, Manet és Whistler. Műveikből a világ hamar megtanulta, hogy a festői kifejezésnek egyik módja: a természet pillanatvétele, egyetlen szeletbe beleszorítva a világnak kétféle dimenziója.
Japanizmus uralkodott 1860-tól fogva mindenfelé az európai művészetben. A felkelő Nap fénye és a virágzó cseresznyefák távoli illata beleivódott az európai kultúrába. Ezt a hatást nevezték jobb szó híján impresszionizmusnak is. De ez a szó keveset mond a nyugalomnak és izgalmaknak e pár évtizedes művészeti életéről. Hiszen ehhez hozzátartozott az a plakátművészet is, mely a japán grafikusoktól eltanult nagy foltokkal dolgozott és egy új világvárosi stílust teremtett. Beletartozott a zseniális Toulouse-Lautrec sajátos művészete is, mely egy új éjszakai hangulatvilágot szőtt a Montmartre és annak bálványképe: Yvette Guilbert köré. Kétségtelenül idetartozik az angol Aubrei Beardsley rajzolóónja is, a szerelem és a Wilde-i szellemesség századvégi fénysugaraival.
Sokáig ott reszketett Európa tagjaiban a sárgaláz. Nemcsak a festőket, az írókat is rabul ejtette: a skandináv Knut Hamsuntól a derűs bécsi Peter Altenbergig. Az eredménye: a lelkekben a természetérzés feloldódása, a stílusban valami elragadó könnyedség.
De legyünk igazságosak s valljuk be, hogy már a múlt század végén is kétféle ízlést termeltek ki a japánok. Egyik az európai műértőktől felismert magasrendű művészeté. Sárgabőrű matrózok szállították ennek a termékeit a marseillei kikötőbe és kiválószemű gyűjtők szedték össze Párizsban. Ezek a Czernuschi-k, Guimet-k s más műbarátok lettek a legszebb magánmúzeumok alapítói a francia fővárosban és a kelet-ázsiai ismeretek első megalapozói.
De már ugyanabban az időben volt egy másik japán ízlés is, az olcsóbb igények számára. Ez az emléktárgyak és díszmű-iparcikkek művészete volt. Imari-porcelántányérok a falra, gyöngyházzal kirakott kesztyűdobozok és villanyerővel készült zsírkő-istenek. Ezeket történetesen éppen azok az iparmágnások szállították nagyban Európába, akik maguk tekintélyes összegeket fizettek egy-egy igazán jó, régi kínai műtárgyért — kicsiben.
Ez a nagyüzem még ma is virul Japánban. Termékei kellemes ábrándokkal zsongítják el Pierre Loti és Lafcadio Hearn könyveinek élteskorú tisztelőit. Volt és van ugyanis egy tagadhatatlan Japánománia sokmillió résztvevővel a mai Európában is. Látomásaikban ezek ott járnak Yoshivara, a gyönyörváros pavilonjai és az éneklő gésák csoportjai közt. Selyem kimonókból, karcsú hidakból és színes lampionokból szövődik össze ez a ködfátyolkép.
Pedig ez az érzelmes Japán már elsüllyedt és helyét acélból, betonból és vasgerendákból épült városrészek foglalták el. Japán jórészt már el van gépesítve, túrista szempontból pedig az egész élete "baedekerizálva". A rizsföldek mentén, ahol a vasút száguld, mérföldekre csak neoncsöves hirdetőtáblák és füstölgő gyárkémények merednek az ég felé. A nagyvárosok perifériáin pedig nyomorúságos üzemekben készülnek tonnaszámra a dömpingáruk. Váltakozva giccses műtárgyak boltjai és rosszillatú teaházak árnyékai.
A nyugati, modern mázzal bevont Japán szíve már elfelejteni látszik a régi istenségeket. Fáradtan és kevéssé őrzi a szépséghagyományokat. Hiszen két vasmarok ölelő szorítása között verejtékezik népe: az egyik saját országuk hűbéries rendszere, a másik az európai indrusztializmus sorvasztó szelleme. Japán ízlése nemes emlék, mint egykori tavaszi képeiken a gyöngyházfény. Ezt a fényt gyöngykagylók porzójával varázsolták rá a frissen festett képekre, de az idő lassan lefújja a finom porréteget.
Japán alkotószellemét vizsgálva rájövünk arra, hogy mi az alapja. Az, hogy igen egyszerű eszközökkel nagyszerű hatásokkal tudnak elérni. Jeles grafikai lapjaikon ez éppen úgy nyilvánvaló, mint apró-művészetükön. Gondoljunk a japán kert, vagy a japán színpad szcenikai meglepetéseire. Néhány zseniális fogás eredménye az egész. Azt hihetné az ember: évezredes művészeti ügyeskedéssel finomult ki ennyire az érzékenységük. De ez a magyarázatnak nem elég. E japán bűvészek kitűnő számítók is. hatásaikról el lehet mondani, hogy ezek a mérnöki és optikai elemek nyugodt keveréséből születnek.
Európa számára évszázadokon át ennek a keleti kultúrának a misztikuma volt a vonzóerő, különös zárkózottságával és furcsa fintoraival. "Kína a mi gyarmatunk" — mondta a rokokó-idők finnyás építésze. És odaröpdösött a mandarinok elvarázsolt kertjeibe. Onnan hazatérve a kastélyok megteltek: aranyos pagodákkal, ragyogó kalitkákkal, tojáshéj vékonyságú porcelán-edényekkel és kínai költők légies verssoraival.
De a japán lelkület nem egészen azonos tanítómesterével, a kínaival. Az átvevők sokban tehetségesebbek voltak, mint a példaadó rokonnép. És minden bizonnyal józanabbak. Mikor Krisztus születése előtt hetedfélszáz évvel kóreai vándorművészek áthozták Japánba Kína fejlett kultúráját: az írásjegyeket, a csillagászatot, a selymeket, a szép égetett agyagmunkákat és az erkölcsbölcseletet, Japán nyugodt és rendszerető elmével mindezt összefoglalta és felszívta. Annyi értéket termelt ki belőle, hogy maradt is, jutott is — európai kiviteli célokra.
A japanizmus utolsó hullámaival Európa már nem a keleti álomvilág töredékeit kapta. A háború utáni Európát ez már nemigen érdekli. Japántól azt kérte s kapja, ami ennek a reális népnek talán legerősebb oldala: józan ésszerűségét. Európa építészete sietett ösztönzést meríteni a japán építészet régi elveiből. Furcsa, de így van: az amerikaias szellemű, gépesített Európa a régi japán építőmesterektől szerzett friss tanulságokat az utolsó évtizedekben.
Ez azonban nem afféle szemfényvesztő külsőségek átvételét jelenti, mint amilyen a szecesszió díszítőművészei űztek. Mi történt a századforduló körül? Japán himbálózó lótuszok, ibiszek és paeoniák díszítményeivel kedveskedett lakásművészetünknek. És a grafikai lapokról ellesett jelképeket itt rárakták hímzésekre, edényekre s minden másra. Ez a divat hamar elfonnyadt. És kellemetlen emlékeket hagyott maga után.
De a háború utáni évtizedben Európa építészei észrevették az építőstílusok hangzavarát. A fojtogató káoszból egy kivezetőút volt lehetséges: az egyszerűség irányában. Így kerültünk közelebb a japán házhoz. Ebben az időben körülbelül mindenki torkig volt már a klasszicizmussal, a részarányosság elveivel. Fordult a közönség ízlése. Csak semmi díszítmény, semmi stílusemlék! Inkább az olyan lakóház, mint a régi, meggyökeresedett japánház, mely szabálytalan, részaránytalan és ide-oda nyújtható, de megvan az az előnye, hogy minden életigényhez hozzáigazodik és a mai embernek való.
Évezredek óta ezt az elvet testesíti meg a japán építészet. A szimmetria hiánya valósággal művészi elv náluk. Nem az egyensúly törvénye, nem az ismétlés elégíti ki a lelkeket. A teljességet a szabadságérzés adja. Ez a szabadság addig nálunk alig volt ismeretes. A ház a japánokat valóban szolgálja és tere úgy van megalkotva, hogy örökké változtatni lehet a formáját s terjedelmét. A szobák is úgy fekszenek déli és északi irányban elhelyezve, hogy évszakok szerint hol ezek, hol amazok vannak használatban. A déli oldalt fedett veranda védi a tűző napsugarak ellen. De ami a legfontosabb és döntő a japán építésmódban: az a falak eltolásának lehetősége. A japán háznak nincs szigorúan körülhatárolt területe. Az utcai falak is, a szobai falak is a padozat árkolásába vannak illesztve és ha akarják, félretolhatók vagy kiemelhetők. Ilyenformán a ház és a kert, a belsőség és a külvilág, a szobák és a természet észrevétlenül átnyúlnak egymásba.
A lakóháznak ezt a természetközelségét a vallásos érzület is létrehozhatta. Ez a japánoknál át és át van szőve kozmikus és csillagászati elemekkel. De valószínűbb, hogy serkentője inkább a józan ész volt, mely ott már évezredekkel ezelőtt érvényesült az építésben.
A természet kétségtelenül a legtökéletesebb együttható-erő az ember berendezkedésében. A mindenség megjelenik lépten-nyomon a földi dolgokban, mint valami reflex-fény. A törpecserjék a kertben, a csöndesen csobbanó patak, s a nyugodtan gyűrűző víztükör a kontemplatív élet megnyugtató pontjai. Csupa természetes képződmény. De ilyen az ősi lakóház maga is. Olyan, mint valami furcsa növény, a bambusznádból vagy deszkából való falakkal, a kontyos zsúptetővel és a csodálkozó arcával. Nem is a tájhoz simul, inkább azt érezzük, hogy a földből nő ki. Hozzátartozik a fényben és levegőben úszó körképhez.
Különös nép, különös lelki kettősséggel. Szerelmesek az anyagba, de nem materiális a gondolkozásuk. Meghatóan gyermekiesek társasjátékaikkal. De egyúttal hűvösen számító építészek. Van egy jellemvonásuk, mely a technokrácia vívmánya, de náluk már félezer éve megvan: a standardizálás. Az egyformásított méreteket már akkor bevezették házaikban. Japán lakásokban a padló befedésére mindig rizsszalmából font gyékényeket használnak. És ezeknek a nagysága állandóan 91x182 cm. A szoba alapmérete mindig ennek a szabályos többszöröse. Eszerint nevezik is a szobákat: két-, négy, ötgyékényesnek. Minden ehhez a mérethez igazodik: a fülkék magassága, a tolóajtók, a gördülőfalak terjedelme. Ezt a racionalizálást egy nép helyes építőösztöne sugallta.
Hagyományhűség és modern etikai rendszer, — ez a két látszólagos ellentét érvényesül tehát a lakásépítésben. Hagyományhűség az ódon, faragott mennyezetgerendákban. Rendszerető gondolkozás a falba épített szekrényekben. Az ablakokat áttetsző papírral, vagy félig tejüveggel s félig matt-papírral vonják be; de az ablakok csúsztathatók, mint a legmaibb kirakatszárnyak. Vegyük ehhez hozzá a szobák ősidők óta ismétlődő típusait, amelyekben szintén példaadó rendszeresség van a megértjük a lakáskultúra fejlődésének biztos vonalát.
Az előszoba, hálófülkék és vendéglátó szobák mellett a legfontosabb része a háznak: a nagy lakószoba. Ebben a csarnokszerű, sokgyékényes teremben csodálatos nyugalom van. A kevésszínű, dísznélküli falak, a majdnem teljesen hiányzó bútorok szabadon engedik érvényesülni a térséget. A teret, mely bölcseletük szerint "mindenható, mert mindent átölel". Az élet ebben méltóságosan és bensőségesen játszódik le. Az ember jár-kel ezen a nagy színpadon, vagy gondolataiba mélyedve ül a földre rakott selyempárnákon, teázik, társalog. A japán lakásnak nincsenek bútorai. Még a gazdagok házaiban is csak a selyempárnák és a kartámlák pótolják a székeket s matracok pótolják az ágyakat. Mind a falba épített szekrényekbe kerülnek, ha nincs éppen szükség rájuk. Az ilyen bútor nélküli szobát könnyű azután percek alatt "átépíteni" a tolófalakkal. A házigazda egyúttal színpadi rendező is.
Csoda-e, ha európai építészeink zűrzavaros és túlterhelt lakásokból ide menekültek új eszmékért? Előbb csak ismertetések, felvételek, később egész könyv számolt be erről az annyira korszerű új forrásról. (Jiro Harada: "The lesson of Japanese architecture". Studio-kiadás.) A fény, a levegő, a természetközelség, a funkcionális építészet ősi egyszerűségű szobái ellenállhatatlan erővel vonszolták magukhoz a háború utáni évtized építészeit. A legnagyobb újítószellemek szívták magukba tanulságait: Out és Taut, Frank Lloyd Wright és Mies van der Rohe. Ezek az építészek távoli világrészekben kerestek termékenyítő eszméket. Így jártak fényképezőgéppel a felhőkarcolók közt és így jutottak el a szerénységében félrevonult japán lakóházhoz is. Elég soká tartott, míg Európa ezt a bennük lappangó nagy erényt: a takarékosság és szolgálatkészség szellemét felismerte.
A japán lakóház ésszerű, de azért nem rideg. Ne felejtsük el: a színpad mindig csak keret. Élővé az ember teszi. Ezeken a falakon és padozaton különösen gyengéd színek uralkodnak. A papíros-ablakok tompított fénye összemosódik e színekkel. Majd a gömblámpák tejfehérje szór rájuk világosságot. Mindez nyájas fénybe burkolja a szobákat. S ezekből a tarka kimonók annál hatásosabban ragyognak ki. A színek aláhúzzák, a falak hátterükkel megelevenítik az embert. Laocse két és félezeréves bölcselete szinte parancsolóan megtisztítja a lakást anyagiasságától. Az csak jelkép: átmenet, a földi életből egy gazdagabb síkra. Vallásbölcselet, mely elevenül ható erő ma is. Hit, amely üdítő gondolataival és felemelő eszményeivel egy egész életapparátust teremtett a szépség szolgálatában.
A japán családi élet még elcsenevészedett formáiban is őrzi a régi érzésreligió egyes szertartásait. S ezek mindegyike szorosan összefügg családi életük belső életformáival. A teaceremóniák és a virágokkal való játékok évezredes művészet maradékai. Talán még ennél is jelentősebbek: misztériumok. Minden lakáshoz hozzátartozik egy külön kis házacska ("chaseki"), vagy legalább is a nagy lakószoba főhelyén egy fülke ("cha-no-yu"), melyben szigorú rendben vannak elhelyezve a tea főzésére, tálalására szolgáló edények. A tea fogyasztása megfelelő ceremóniák, mozdulatok, mondások között történik. E ritus valaha csak a gazdagok kiváltsága volt, de ma már az egész nép űzi. A teafülke mellett oldalt ott van a képfülke ("tokonoma"). A szobát lezáró oltárnak lehetne nevezni; áhítatos nyugalma, gördülő képe, vagy ehelyett alkalmazott mély értelmű feliratos táblája miatt.
"Tavaszi szél, teremts boldog összhangot!" — szólal meg a tábla. A fülke talapzatánál virág. Kevés virág bronzedényben, vagy porcelánban, de nagyon előkelő hatással. Hány évezred virágkultuszának visszfénye van ottan az alázatos pár szál virágdíszben! Az "ikebana"-t a virágrendezés szabályait minden leány évekig tanulja Japánban. A virágok mestere oktatja sok évezredes kódexekből, éppen úgy, mint a teaceremóniákat a teamester. A virágkultusz tavaszi zarándokutakhoz, népies virágünnepségekhez vezeti a tömegeket. De a természetérzés ősi mágiáját ezek az apró virágáldozatok koronázzák meg a házi oltár előtt.
Ember, virág, természet és művészet tökéletes összhangba zökken a mindenséggel. A virág nem színes folt, dísztárgy a lakásban. Több annál: jelképe a természet-vonzalomnak. Erre azonban Európa csak enyhe sejtelmekkel tud ráeszmélni, mert a sokezeréves bölcselet hiányzik az igazi értékeléséhez. Egyelőre tehát ily imaginárius értékek helyett az élet reális adottságaival kell számot vetnünk. A japán építőmóddal, mely biztos, nyugodt és gyakorlatias.