Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám
Az öreg nyomdász nem akart még meghalni. Tiszta, fehér huzatos ágyban feküdt, magasra vetett párnákon és elégedetlenül figyelte életének egyre rohamosabb múlását. Az orvos meg-meglátogatja minden délben, de látszik rajta, hogy már inkább csak beszélgetni, vigasztalni jár ide, mint gyógyítani. A felesége elfáradt mellette a sok gondoskodásban, virrasztásban, aggódásban; észre lehet venni elkalandozó tekintetén, hogy titkolózik és talán már nézegeti is az új, magányos életet, az özvegységet. A fia, aki szintén nyomdász, délután, mikor munkába indul, besiet hozzá néhány percre; ül az ágya mellett, megkérdezi, hogy van, hogy telt el a napja, éjszakája, de már ez is elfáradt az ijedelemben, a sajnálkozásban; ez is tudja már, milyen lesz az élet apja nélkül; egykettőre megnősül, elveszi majd azt az elvált asszonyt, pedig az apja mindig ellenezte a tervét.
Hát meg kell halni, töprengett az öreg Ruzicska Antal, de vajon miért? Azt mondják, beteg a szíve. Hát egy beteg kis szív miatt meg kell szűnnie egy egész embernek? A szív, az csak egy egészen kis részecskéje az embernek; mekkora is a szív? Talán annyi, mint az ökle, nahát! De ha jó még a feje, a gyomra, a tüdeje, friss a lába, kemények az izmai... hát akkor a szív, csak a szív miatt el kell pusztulni az egész szervezetnek? Ki érti...
És egyszerre csak elmenni, ilyen gyorsan, kegyetlenül, minden komoly tárgyalás és megegyezés nélkül. Ilyen hihetetlenül gyorsan! Mi volt az élete? Munka, munka, egy kis házasság, a gyerek, megint munka, folyton ült a szedőgép mellett, takarékoskodott, örököltek egy keveset, vették ezt a kis házat itt kint, egyszerre csak kiemelték a munkából és nyugalomba küldték, az is milyen váratlanul érkezett, ez a panzió, azt akarták elhitetni vele, hogy öreg, hát jól van, öreg, de azért él, most kezd majd csak élni, itt ebben a kis házban, főként a kertben, kertészkedik, virágot ültet, sétál, olvas... mindig szerette volna el is olvasni a könyveket meg újságokat, nem csak kiszedni... hát alig kezdte el az új életet, már intenek is, elég volt, hagyja abba... ott áll valami közlekedési rendőr vagy micsoda, kifeszíti a karját, megállj, nincs tovább, piros lámpa gyullad ki, erre van az élet, de te Ruzicska, nem mehetsz erre. Ennyi volna az egész? Ez a néhány nap vagy óra? Szinte néhány perc az élet. Csak az imént született, ott látja még az apját, anyját, az iskolát... két évig vándorolgatott külföldön... szedőgép, nyomda... s már itt az ágy és a halál. De miért? Azért, mert mindenkinek meg kell halni? De miért kell mindenkinek meghalni és miért oly gyorsan, hogy az embernek ideje sincs élni, még bámészkodni sem? Hiszen ha valóban élt volna az ember, ha valóban megvolna az az érzése, hogy élt és emlékezni is tudna rá... de semmi, semmi az egész, itt van még az ember és hátra pillant, ott nincs semmi, és előre mered, ott meg irtózatos sötét ködöt lát, nagy sötét ködöt, már az a közlekedési rendőr sem int tilosat, már a piros fény sem világít, semmi sincs, csak köd, köd, ebbe a ködbe kell belemenni, ebben a ködben kell eltűnni és akkor megszűnt minden.
Ruzicska Antal megrémült a nagy fekete ködtől. Hideg pára verte ki a homlokát, feje hátrahanyatlott; a rettegéstől elalélt. Azt érezte, hogy megpuhulnak és köddé válnak körülötte a falak; a köd vastagon és méltóságosan belép a szobájába és megkezdi az uralmát; fekete köd már itt minden bútor, ő maga hideg kőágyon himbálózik és titkos szél süvít a ködben... már hintáztatják a halál felé... mindjárt elejtik és belezuhan a felfoghatatlan mélységbe. Ekkor azt hallotta, hogy segítségért kiált. Még tudta, hogy itt fekszik köddé omló testével a megködösödő ágyon, de tisztán hallotta rémült kiáltását: — Hahó, segítség! Segítség! Mentsetek meg! Élni akarok! — Feküdt az alkonyodó szobában, a fehér ágyon, de látta, hogy irtózva hadonászik, össze-vissza kapkod; látta, hogy ő, Ruzicska Antal, hatvanegy éves, egyáltalán nem öreg nyomdász felugrik és űzni kezdi ágyától a vastag és falánk ködöt; felugrik és rohanni kezd, lihegve és irtózva futkos, egyre kétségbeesettebben, egyre vadabbul szalad... a köd már fojtón és mind sűrűbben rátapad, a köd benyomul a szájába, csípi az orrát, karmolja a torkát, rettenetes súllyal húzza a derekát, de a lába annál hevesebben dobog, az izmai annál keményebben feszülnek és a szeme annál messzebben és lángolóbban keresi a menekülés útját.
Így rohant zihálva és szipákolva a kegyetlen ködben Ruzicska Antal, míg sikerült megtalálnia azt a hatalmat, aki az élet óráinak kérdésében dönt. Nem volt látható sem betű, sem felirat azon a vidéken; köd volt arra is minden, csak a köd sűrűsége változott: Ruzicska Antal úgy érezte, hogy egy körország szélére jutott, előtte szakadék tátongott, a szakadékon túl pedig olyan irtózatosan nagy ködhegy emelkedett, hogy Ruzicska Antal felpillantani sem mert rá: a ködhegy csúcsa vakító ezüstös fényben csillogott.
Ruzicska Antal visszahökkent a szakadéktól. Térdre borult és könyörögve kiáltott fel a Hatalomhoz: — Ne ölj meg! Engedj még élni!
A Hatalom lemosolygott rá a hegyről.
Ruzicska Antal kétségbeesetten rimánkodott: — Nem éltem még semmit, ez a hatvanegy esztendő kicsúszott a kezemből, észre sem vettem. Csak egy kicsit engedj még élni! Adj még egy pár esztendőt, hogy nézhessem a napot és a sok csillagot, télnek és tavasznak játékát... szeretnék virágot ültetni és a házam előtt üldögélni... rettegek a sírtól és a pusztulástól... Könyörgök, ne fossz meg az életemtől!
A Hatalom, aki dönt az életről, ekkor éppen jó hangulatban volt. — Hát élj, — felelte a vacogó embernek.
Ruzicska Antal nem akart hinni a fülének. megdöbbenve figyelt. — Azt mondod, élhetek? — kérdezte remegve.
— Élj, ha akarsz, — hallatszott a válasz.
— Élek! Élhetek! Megengedted! — kiáltozott Ruzicska Antal s megfordult és szaladni kezdett a ködben, vissza az ágya felé. De hamarosan megtorpant; töprengett, majd gyorsan visszakúszott a szakadékhoz. — Meddig élhetek? — kérdezte suttogva.
— Ameddig akarsz, — hallatszott.
— Még egy évig?
— Még egy évig — visszhangzott.
— Még öt évig?
— Még öt évig.
— Tíz évig?
— Tíz évig.
Felemelkedett. Kiegyenesedett. Zúgott a feje.
— Harminc évig? — suttogta óvatosan.
Rögtön megérkezett a válasz: — Harminc évig.
Felvetette a fejét. — Addig élhetek, amíg akarok?
— Amíg akarsz.
— Köszönöm, köszönöm, — ujjongott Ruzicska Antal — hála és köszönet! Addig élek, amíg akarok, ez már beszéd, most már végül érdemes élni. Amíg csak akarok. Köszönöm. Ezt jól elintéztem. Megyek és megmondom a feleségemnek, a doktoromnak, a fiamnak és mindenkinek.
El is indult, de csakhamar lassúbbodni kezdtek a léptei és megint csak gyanakodva visszatért, a Hatalomhoz.
— Életben egyeztünk meg, ugye? — kérdezte, hogy tisztázza a helyzetet.
— Életben.
— Rendes emberi életben? — faggatta a Hatalmat. — Tehát a földön élhetek, miként eddig, nem pedig a földben, mint a halottak, nem is itt a hideg ködben, mint ezek az iszonyú vak erők. Azonkívül megtarthatom az alakomat, a testemet, az egészségemet... és egészségesen élhetek, a szívem is egészséges... és rendesen tudok enni, inni, gondolkodni, sőt dolgozni is... egy szó mint száz, szóval, megkapom az élethez szükséges erőket... nem leszek beteg koldus, hanem erős, egészséges férfi... rendes, erős férfi!
— Az leszel, ami akarsz, — felelte közönyösen a Hatalom s már el is fordult tőle.
A rettentő, hegy hirtelen megfeketedett, a szakadék is eltűnt, csak sűrű sötét köd terpeszkedett mindenfelé, Ruzicska Antal érezte, hogy tovább itt már nem tárgyalhat és nem is maradhat. Vállat vont. — Nem is akarok én itt maradni, — mondotta — elintéztem, amit akartam, nem történhetik semmi bajon, — biztatta magát — úr lettem én, hirtelen nagy úr, mert nincs-e meg mindene annak, aki addig él, amíg akar? No alászolgája, tisztelt Hatalom, mi megegyeztünk, köszönöm szépen, merre is van az út?
Egyszerre csak azt láttak, hogy a köd olyan rohamosan tisztul körülötte, mintha görnyedve elhúzódna tőle. Ahá, mondotta Ruzicska Antal, érzik már az erőmet, tisztelik az életemet, ezentúl úgy lesz minden, ahogy én akarom. Mert vajon nem tehet-e meg mindent, akin nem fog betegség, akit nem fenyeget halál, akinek élete kiszámíthatatlanul hosszú, sőt talán örökké él? Ruzicska Antal úgy érezte, hogy fénylő magasságban kellemesen lebeg és percről-percre erősebbé, hatalmasabbá válik, valósággal megfiatalodik. Hatvanegy év, mi az? Semmi. Innét a magasból látszik, hogy annyi sem, mint a hetvenegy perc. Semmi. Egyáltalán mit jelentenek a percek és órák? Semmit. Én a hosszú életű ember tudom, hogy az örökkévalóságnak nincs ideje, nincs itt múlt és jövő, itt állandóság van, a létezés örök pillanata, csak ott lent, a kurta életű és rövid eszű emberek számolnak percekben és órákban, de ki törődik még velük?
Néhány nagy lépéssel ott termett az ágyánál, eltolta fejéről feleségének aggódóan simogató kezét és szivart kért. Rá akart gyújtani. A felesége tiltakozott. Azt állította, hogy nem szabad szivaroznia, az orvos megtiltotta. Ruzicska Antal nevetett: — Nekem? Annyit szívok, amennyit akarok. Ötöt, tizet, harmincat is. Egyszerre hármat is! Egyet dugok a szájam balcsücskébe, egyet a jobb sarokba, egyet a közepére, mind a hármat meggyújtom, szívom-fújom, szívom-fújom, hogy csudájára jár a világ. ha nem hiszed, láthatod. — Az asszony ellenkezett, tehát kénytelen volt félreállítani az útjából. A szekrényből kivette a szivaros-dobozát s mert az asszonyka oda-odakapkodott, kénytelen volt megfedni, majd a rend kedvéért, a kezére legyinteni. De nehogy túlzásba essék, csak két szivart gyújtott meg. Ezt a mutatványt a cirkuszban látta egyszer s most jól esett utánoznia. A felesége sírva fakadt. Kinevette és a ruháit kérte. Sétálni megy, meglátogatja néhány barátját s benéz egy pohár sörre a "Kövér lúd" nevű kiskocsmába is, mert már régóta nem járt ott. Pénzt kért, adjon az asszony. Az asszony nem adott, hanem rémülten elszaladt az orvosért. Ruzicska Antal legyintett, nevetett és feltörte a fehérneműszekrényt, mert ott tartja az asszony a pénzt.
Amikor éjfél után boros hangulatban hazatámolygott, Ruzicska Antal felháborodva korholta feleségét. Miért virraszt? Miért vár rá? Főként pedig miért sopánkodik? Megállt a sírdogáló asszonyka előtt és elkezdte magyarázni az ő rendkívüli kiváltságait. Hogy őt ne féltse, miatta ne aggódjék, mert neki nem ért semmi. A szíve miatt se búslakodjék. Lehet, hogy beteg, de nem állhat meg; az ő órája talán nem mutatja az időt, de nem is törik el. — Addig élek, amíg akarok, még pedig jól! — kiáltotta s megveregette az asszony hátát és meg akarta csókolni asz asszony száját. Ruzicska Antal felháborodása percről-percre nőtt; az elkeseredés, a düh tajtékot vert a száján. Ez az asszony nem hallgat rá! Nem érti, eltolja magától, még legyint is, mintha részeg vagy bolond volna. Nem engedelmeskedik. Szűkeszű asszony, nem tudja felfogni a helyzetet. Mit tegyen vele? A szót nem érti, verni nem érdemes, oly gyönge és hitvány és öreg. Habzott a szája. — Add át nekem a kommandót, ezentúl én vezetek mindent! — mondotta erélyesen.
Be kell látni, töprengett másnap, mikor elzavarta az okoskodó orvost és sápítozó feleségét is kiűzte a szobájából, be kell látni, hogy egy ilyen töpörödött vénasszony nem értheti meg a rendkívüli eseményeket és nem is lehet méltó társa ebben az új életben. Mit kezdjen vele? Mesterségesen hozzáöregítse magát? Görnyedten járjon ő, aki valósággal új izmokat, friss csontokat kapott a titokzatos Hatalomtól? Csak azért, mert a felesége öreg és nem fiatalodhatik vele együtt, ő is kávét vacsorázzon, amikor jó vastag húsokra és szagos borokra vágyódik? Szembe kell nézni a valósággal. Az asszony felett fenyegetőn konganak a percek, míg az ő életéből eltűnt az idő. Maholnap elsurran mellőle a ködbe... ki kívánhatja, hogy magányosan, megfelelő társ és szép örömök nélkül raboskodjék... hogy egyáltalán rab legyen belőle, aki pedig a legszabadabb ember a világon... ki kívánhatja, mi értelme volna? Folyton csak korholja, szídja, ahelyett, hogy csodálná; folyton csak szomorkodik, ahelyett, hogy új táncot járna vele... táncot!... de hiszen egyáltalán nem tud már táncolni?!
Ruzicska Antal táncolni akart. El is járogatott a szigetre, a Háromgaras nevű csárdába, amelynek tulajdonosnője, a korán elözvegyült szép és szeretetreméltó Terike mindig szívesen látta. Terike az öreg Remete Zsigának volt az özvegye, Remete Zsiga pedig jó komája volt Ruzicska Antalnak, amíg élt. Ötvenhétéves elmúlt már Zsiga, amikor feleségül vette az alig húszéves Terikét, aki a konyhán segített vasárnapokon, ha az evezősök ellepték az elhagyatott szigetet. Mondta is akkor Zsigának, hogy jól fontolja meg a dolgot, öreg csont ő már ahhoz, hogy sokáig éljen egy feketeszemű, pirosszájú, tüzesfogú fiatalasszony mellett... de hát legalább szép tíz esztendeje volt az öregnek. Ruzicska Antal úgy érkezett, mint feledhetetlen emlékű Remete Zsiga kedves komája, aki jószívvel érdeklődik a dolgos és illedelmes kis özvegy iránt. Aztán megbarátkoztak. Ruzicska Antal módjával, okosan dicsérgette Terike fekete szemét, de még inkább a babos kendőit... mert hogy mindig babos kendőt viselt, kéket vagy pirosat s mindegyik szín jól állt a szeméhez, a bőréhez, az egész életéhez. Terike kislánykora óta vonzódott az idősebb emberekhez; bizalma volt hozzájuk, talán azért, mert korán elvesztette a szüleit. Szívesen hallgatta Ruzicska Antal meleghangú, értelmes történeteit; egyik este azt is elhitte neki, hogy csodálatos ember, aki addig él, ameddig akar. Ruzicska Antal felajánlotta a segítségét egy és másban s Terike meggyőződhetett róla, hogy ért ahhoz, amihez nyúl. Sikerrel járt el az adóügyében és két jó komondort hozott ki a szigetre. Segített a konyhai vásárlásaiban s hasznos tanácsokat adott a kertészetben és a baromfiudvaron. Esténként, mikor elmentek a vendégek, csendesen dolgozgattak: Ruzicska Antal sok szép régi dalt tudott, az újakat pedig gyorsan megtanulta. Harmonikát is, citerát is szerzett, Ruzicska Antal mind a kettőn kísérni tudta nótáikat. Azt is bebizonyította, hogy friss és erős legény; segített a házimunkában, felvágta a fát, még be is hordta a kamrába. Amikor bánatában és öregségében meghalt Ruzicska felesége, Terike nem sokáig habozott; feleségül ment Ruzicska Antalhoz.
Mind a ketten mulatni akartak, nagy lakodalmat csaptak. Ruzicska Antal két napig írta össze barátainak és ismerőseinek a nevét; valamennyit meghívta, csak a fiát hagyta ki, mert az helyteleníteni merte a házasságát. Cigánybandát is hozattak, nem kímélték az állatokat, reggelig ettek-ittak, daloltak és táncoltak. A felkelő napot nótázva, öklüket rázva, duzzadt szájjal, piros szemmel köszöntötték. Még a két komondor is szédülten, lógó nyelvvel szűkölt és ugatott.
Ettől a vidám naptól kezdve Ruzicska Antal úgy élt a szigeten, mintha egy különleges birodalmat ajándékozott volna neki a sors, hatalmas birodalmat, melynek ő a királya, győzhetetlen királya, aki tetszése szerint hoz és bont törvényt. Jó erőben jól gyarapodott. naponta hatszor-hétszer kettős és hármas adagokat evett s állandóan töprengett új és új ennivalókon. Egyik szivarról a másikra gyújtott, megkedvelte a pipát is és általában oly jól érezte magát, hogy szinte sajnálta az időt az alvástól, pedig a jó alvást is nagyon szerette. Csakhamar gyermeke született, egy fiú s még alig gyönyörködött eléggé az utódában, máris ikrekkel ajándékozta meg ifjú felesége. Egyáltalán feltűnt neki, hogy egy idő óta mintha meggyorsult volna körülötte az élet; az éjszakák gyorsabban követik a nappalokat, rohannak a napok, az évek s egyszerre csak hatalmas család terebélyesedik a házban. Fiúk, lányok zsivajognak mindenfelé s ebben a hangos csapatban szinte elvész a felesége, a feketeszemű Terike. Valóban elvész, mert elhúzza tőle a sok gyerek, de szembe is fordul vele, mert a gyerekek érdekeire vigyáz, nem pedig az ő kényelmére. Minél több a gyerek, annál kevesebb jut rá; az asszony egyre szigorúbban osztja be a jövedelmüket, a vagyonukat. Még a kosztra is ügyel, még pörölni is tud vele; azt mondta, nem is egyszer, hogy ne egyék annyit, akinek ennyi a gyereke. Valahogy szűkül itt a szigeten a helye is; alig férnek el a szobáikban s a nyári hajnalban hiába vonul ki a sziget csúcsára két kedves nyírfája alá, utána lopakodnak és megfosztják az egyedüllét gondtalan nyugalmától: nem nézheti zavartalanul a csodálatos eget és nem bámulhatja naphosszat a rejtélyes beszédű vizet. Ahogy gyarapszik a család, növekednek a gondjaik is; mind több és több ruha, cipő kell s mind kevesebb a pénz. Hogyan lehet pénzt szerezni?
Elkeseredetten meredt fel az égre s felelősségre vonó hangon panaszkodott: — titokzatos Hatalom, — perlekedett, — ha már megengedted, hogy addig éljek, amíg akarok, szabadíts meg a gondjaimtól és vedd le rólam az élet nyűgét! Nem kívánhatod, hogy örökké éljek, de rosszul? Folyton csak életet adsz, folyton új és új életek szakadnak belőlem adj hát pénzt is, pénzt, meg földet, meg házat, meg barmokat, adj ruhát és cipőt, majd új és új területeket nekem!
Nézte az eget, az ég visszanézett rá, szó nem hallatszott, válasz nem érkezett, S Ruzicska Antal semmit sem tudott kiolvasni az ég tekintetéből. A Hatalom hallgatott, az ég is, a föld is, a víz is közönyösnek látszott s Ruzicska Antalban ellenséges érzések kezdtek gyulladozni. Miért szereti Terike nála jobban a gyerekeket? Mind a kilencet jobban szereti nála. Nekik adja, még pedig boldogan az ifjúságát, a szépségét, a nótáit, az álmait. A gyerekek meg gyorsabban nőnek a fűnél is, egy-kettőre férfivá, hajadonná nyúlnak, folyton elcsatangolnak a szigetről és idegen lányokkal, meg fiúkkal jönnek vissza. Ki törődik vele? Egyszer lefekszik s mire felkel, már lagzira készülődnek. Jobbra-balra házasodnak, a szomszédos szobában már unokák gügyögnek. Miért ez a sietés, hova rohannak, minek ez a sok ember? És miért marad itt mindenki? Miért nem vonulnak más szigetekre, ki a partra, távolibb vidékekre? Terike is fonnyadni kezd, szemében hamvad a tűz, csak az ő ereje és kedve változatlan... nézi, nézi Terikét s a méhekre fontol... teli a kaptár... nem volna jó, ha elröpülnének? Aztán új Terike jöhetne ide.
Megborzadt ettől a gondolattól; kegyetlen, komisz vágy bujkál benne. Csak nem akarja elüldözni a saját vérét? Elüldözni éppen nem, de hát ha ezek úgyis előbb halnak meg nála... úgy sem mentheti meg őket... hát akkor nem jobb-e akkor elkezdeni, amikor haszna is van valakinek a távozásukból? Haszna talán lenne, de mit kezdene ezzel az utálattal és gyűlölettel, amely máris fojtogatja a torkát?
Kirohant a sziget csúcsára és felkiáltott a rohanó felhőkre: Hé, álljatok meg, hova siettek? Miért siettek?... Mondjátok meg, hol az a Hatalom, aki életet adott, de most meg karja gyűlöltetni velem az életemet és azt az életet is, amelyet én teremtettem?... Szeretetet adj az életbe, szabadíts meg az irigységtől és utálattól... lágy könyörületes, Hatalom!
A Hatalom azonban hallgatott, a felhők szótlanul tovább kúsztak s Ruzicska Antal csüggedten bolyongott a szigeten. Kerülte az embereit és utálkozva gondolt Káinra s mindazokra, akik megölnek, vagy csak is taszítanak helyükből valakit azért, hogy nekik több helyük, több hatalmuk legyen. Több mint egy óra hosszat figyelt egy pókot, amely két kemény elvél közé feszítette ki bámulatos hálóját s most könyörtelenül szívta egy zsákmányul ejtett légy életét. Milyen gondtalan, milyen aljas ez a pók... miért tud ez ilyen sóváran ölni, egyáltalán nincs lelkiismerete? Miért volna? És hogyan élne, ha lelkiismereti aggályokkal vesződnék, ahelyett, hogy öl? És ki nem öl? Nem öl-e ő is állatokat, hogy ehessen? Napról-napra ezer és ezer állatot ölnek, millió és millió növényt pusztítanak, hogy emberek éhen ne haljanak, de minek is élnének? Mi volna a világon, ha mindenki élne, aki meghalt? Hogy férnénk itt el?... tán még a levegő is kevés volna, nemcsak a föld. maga a természet is folyton gyilkol. Napról napra, percről percre világra hoz lényeket, de ugyanakkor pusztítja is a meglévőket... ki tudja, miért. Nagy titok van itt. Talán nem is titok, csak nem merjük felfogni az értelmét. Ha mindenki élne és senki sem halna meg, az élet önmagát fojtogatná. Folyton folyna a vér, szakadatlan hörgés volna az élet. Még a fák és virágok is szorongatják egymást. Önmagát pusztítja az élet, hogy fennmaradhasson. Halál nélkül nem lehet fenntartani az életet. Halál nélkül talán meg is szűnnék az élet, mert az élet halálra harcolná magát. Az ősök nem engednék át helyüket az utódoknak s mert az elszaporodott utódok szűkítenék a helyüket, de telhetetlen étvágyukban is felfalnák a gyerekeiket. ha nem volna halál, az élet megenné az életet. A halál a természet önkormányzata, de kitől kapta?
Ruzicska Antal megrémült ezektől a gondolatoktól. Azt hitte, hogy téved és gonosz erők lopakodtak a fejébe, azért látja ily sötéten az életet, a sorsát, egyszerre elborult édenkertjét, tündéri szigetét. Napokig kerülte a családját, csónakba ült, messze kievezett a vízre s éjszaka sem tért haza, oly vacogva rettegett acsarkodó szándékaitól. Kint a vízen, az imbolygó csónakban térdre ereszkedett és írózva könyörgött: — Nem akarom a gonoszat, mert meg, Hatalom, a szigetünket, hogy mindnyájan elférjünk. Adj mindenkinek vagyont és erőt, hogy bőségben élhessünk és ne nézzük egymás szájában a falatot. Adj mindnyájunknak életet, sok, sok életet, hogy ne különbözzünk egymástól.
Így könyörgött a magányos éjszakában, de senki sem válaszolt a rettegésére. A sziget alá evezett, csónakját, megállította a házuk alatt. Nézte a néma házat és sorra vette a lakóit. Már elsorolni sem tudja őket, annyian vannak; hol ezt, hol azt felejti ki. És ezek mind milyen könnyen beletörődnek abba, hogy napok óta nem látják; nem keresik, nem kiáltozzák a nevét, kétségbeesésükkel nem verik fel az éjszakát. De mi történnék, ha mindenkit elűzne innét? Előlről kezdhetné ezt az életet egy másik Terikével, más közönyös, terpeszkedő és hálátlan csapattal s megint elé állna az egyik, hogy tiltakozzák, a másik, hogy bíráljon, a harmadik, hogy panaszkodjék... mindegyik elégedetlen, mindegyik követelőző s a többség megint csak üldözné azt a néhányat, aki hozzá húz és ezreit. De miért mernek ellenkezni? Miért nem engedelmeskednek neki? Nem tudják-e, hogy övé az élet s azt teszi velük, amit akar?!... Kiugrott a partra és fogát csikorgatva, kezét ökölbe szorítva rohant a ház felé. Bezúzta az ajtót és az egyik vejét, akit eddig jóformán meg sem nézett, torkon ragadta. Dulakodtak. Birkóztak és verték egymást Felriadt az egész sereg s mind ellene támadt. Szidták; békétlennek, vadnak, részegesnek nevezték. A földre lökték, mellére tiport az egész ház és úgy ütlegelték, mintha el akarnák pusztítani. Hiába nevetett dühöngve, hogy ne bántsák, ő addig él, amíg akar, úgysem ölhetik meg, tovább kínozták és szidták. Ekkor felszabadította a kezét és könyörgésre kulcsolta.
— Nem kérem ezt az életet, Hatalom, vedd vissza tőlem!
... Ruzicska Antal felriadt az ágyában. Rémülten figyelte a feleségét, a fiát, meg az orvost, akik az ágya körül gyülekeztek. A keze még mindig összefonódott, a szája még mindig nyöszörgött.
— Ó, borzasztó, mit láttam. Addig éltem, amíg akartam... Uram, Istenem, ne fossz meg a haláltól...
Kimerülten hanyatlott a párnára és hálásan mosolyogva szívta magába a fekete ködöt.