Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám
Mennyi mindent elront a megszokás! A sors, mely engesztelhetetlenül rosszra szánt bennünket, ha meg is engedi olykor vágyainknak a teljesedést, engedékenységéért úgy vesz bosszút utóbb, hogy csak a teljesedést hagyja meg — a vágyat elveszi.
Hányszor érzem kezdő vagy sikertelen írók irigykedő pillantását magamon! s mindannak értékét, amit megszoktam s már meguntam, ezekkel a sóvár és irigy pillantásokkal mérhetem fel — annyit mégis, csak érnek, amennyire birtokukért irigyelni lehet engem!
Mégis, hol marad az ilyen közvetett érzés az igazi indulatok forróságától! ha egy terembe lépek, ahol riadt hódolattal engednek utat nekem s nyakamon érzem pattanásos fiatalok áhítatos gyűlöletét, ez nagyon jó érzés, de mégsem ugyanaz, mint amit kezdő éveimben sikeres beérkezésemről elképzeltem. Nem szerez oly intenzív örömet, az ember a legremekebb szituációt is megszokja, s az a kevés öröm, amit a kiábrándultság még meghagy, rendszerint nem éri meg a fáradtságot.
Valaha persze sokkal kevesebb is óriási lelkesedéssel s boldogsággal tudott eltölteni. Milyen keserves, idegkínzó munka pl. a korrigálás! (pedig sajnos sokat kell korrigálnom, minthogy évente megírok legalább egy nagyobb regényt). S valamikor micsoda szenzáció volt! Ha valamely kis novellám végre nyomdafesték alá került, nem győztem betellni a korrektúra-ívek látványának gyönyörével, s nem egyszer, sokszor átkorrigáltam őket, s a végére lendületes betűkkel írtam fel a nyomdának szóló fölösleges utasítást: imprimatur! A kész "kutyanyelveket" magammal hordoztam az utcán, villamoson, s míg töprengve merültem felülvizsgálásukba, lobogva élveztem közönséges útitársaim csodáló pillantásait, kik ily különös és nyilván halaszthatatlan munka végzése közben bámulhattak engem. Csodálatos formájú papírjaimat minden lehetséges helyen elővettem, s hirtelen, összeráncolt homlokkal, mint akinek valami fontos gondolata támadt, tettem a nyomtatott betűk közé valami érthetetlen, s körülményes beavatottságot igénylő jelet, pl. ezt:
Emlékszem, első, nyomtatásban megjelent kis regényem második levonatát egyenesen bent a szerkesztőségben korrigáltam. A regény folytatásokban jelent meg, s én hetenkint foglaltam otthonosan helyet a messziről csodált szent hely egyik porlepte íróasztalánál, hogy a lap életének is oly fontos munkát haladék nélkül elvégezzem.
Micsoda büszkeség, mily csodálatos kielégülés és beteljesedés volt mindez! Ámbár, ha erre az első szerkesztőségben lefolyt élményeimre gondolok, máig se tudom a büszkeségemre hullt szégyent elfelejteni. Igen, jól emlékszem még lázas boldogságomra, de pirulva emlékszem rá — mert milyen naiv és ostoba is az ember, amikor még ennyire boldog tud lenni!
Engem ifjúkoromban a regényírás sok problémája közt elsősorban a pszichológiai regényproblémák érdekeltek, s ez nem is csoda, mert az elcsépeltté avult naturalizmus kordivatja után az emberi lélek szövevényének kibogozása volt divatos elv akkortájt. Én a lélektan-irodalom egy külön ágazatára specializáltam maga, olyképp, hogy a pszichológiát a modern alkattan elveivel olvasztottam egybe, s témáim és hőseim abból az elgondolásból születtek, hogy a testi alkat megjelenési formája, s így árulója léleknek és karakternek. Aki tehát az alkattan tudományos megfigyeléseit ismeri (s könnyen ismerheti, mert pl. Kretschmerből szemléltető ábrákkal együtt készen megkaphatja), nos ilyen író embertársait puszta külsejükről, alkati sajátságaikról hiánytalanul meg tudja ítélni, s ehhez nem szükséges se érzelmeiket, se élettörténetüket ismerni. Elég látni őket, elég arcukat s mozgásaikat megfigyelni s sorsot, indulatot s karaktert könnyű biztonsággal olvashatunk le néma külsejükről. Remek dolog, ha az ember fiatalon ilyen tudománnyal márkázott bogarat kap a fülébe! A világ, az egész élet és egész művészet engedelmesen hajlandó illeszkedni ilyen új s egyirányú elv kereteibe, s az eredmény, ha kellő szenvedéllyel erőltetjük, legtöbbször elképesztő, sőt csodával határos. Én néhány sikeres alkattan-pszichológiai leleplező manőverem után már úgy éreztem magam, mint akinek a sors valami bűvös hatalmat adott a kezébe, melynek erejével ismeretlen embertársai lelkébe s rejtett körülményeikbe képes belátni, mint valami őskeleti varázsló s léleklátó — s mindezt nem misztikus ostoba babonák, hanem tiszta és exakt tudomány segítségével! Írói pályámnak e nagyjelentőségű korszakában ilyen újszerű, alkat-analizáló novellámmal óriás feltűnést keltettem ifjú íróbarátaim közt, kikkel egy irodalmi hírű kávéházban szoktunk összejönni és irodalomról vitatkozni. Barátaimról úgy értem hogy írók, hogy tényleg írtak, nem úgy, hogy nyomtatásban is megjelentek volna. Dehát végre ez mindenütt így van, az író előbb ír, s csak később szokott történni, hogy esetleg ki is nyomtatják, amit írt. Persze, azért különös tiszteletet élveztem körükben, mert egy napilapban már kétízben is megjelentem nyomtatásban egy-egy kis parasztnovellámmal. Ezekután képzelhető, mekkora megbecsülést szerzett nekem merész s modern elfordulásom a parasztnaturalizmustól.
Novellám, hogy röviden vázolja, arról szólt, hogy két fiatalember, akik naponta egyazon vendéglőbe jártak ebédelni, étkezés közben nagy passzióval foglalkoztak asztaltársaik megfigyelésével és analizálásával. Egyik legérdekesebb esetük egyik távolibb asztalnál letelepedő népes társaság analizálása volt, ezek vegyesen fiatal s öregebb férfiakból s nőkből álltak s étkezési időben naponta hiánytalanul megjelentek. Egyik megfigyelőnk azt állította, hogy ezek, minthogy nagyon hangosak, otthonosak és jóétvágyúak, tehát holtbiztos, hogy német turisták. De a másik fiatalember ellenkező meggyőződésre jutott. "Ezek az emberek — magyarázta — egytől-egyig, figyeld csak meg! feltűnően hasonlítanak a lovakhoz! nézd a fejformájukat! gesztusaikat! ahogy bejönnek pont mint a lovak! Éppúgy lóbálják és forgatják a fejüket, ahogy egymásra néznek, vagy ahogy a tányérjukba sandítanak, kísértetiesen olyanok mint a lovak! Érthetetlen, különös dolog ez! Még ha majomhoz hasonlítanának, ez valahogy magyarázható volna Darwinnal, de ez a ló-habitus engem meglepő gondolatokra ébreszt! Hogy egy társaság minden tagja ily feltűnően képes egy bizonyos állathoz hasonlítani, ezt a jelenséget valami ősi, nemzeti örökség, sőt átöröklés csodálatos tényével tudom csak megmagyarázni! Kérlek, ez a társaság fajilag kétségkívül valami ősi ázsiai törzsből ered. Persze, hogy a lélekrétegeződésnek milyen csodája vagy zavara folytán került ez az ősi réteg felszínre, hát ez még magyarázatra szorul. De annyi kétségtelen, hogy ilyen ló-arc és ló-mozgás csak olyan egyének faji sajátsága lehet, akiknek ősei lóistent imádtak, lótejet ittak s életük nagy részét lovon s lovak közt töltötték!" — Ezen és rokonértelmű felfogásokon fiatalembereink még sokat vitatkoztak, mindegyik érdekesnél érdekesebb szempontot, sőt friss megfigyelést sorakoztatott elmélete bizonyítására, dehát hogy röviden befejezzem, novellám poénjét a vendéglős magyarázata adta meg, akit vitatkozó megfigyelőink igazságtételre, s a vitás társaság inkognitójának leleplezésére felszólítottak. — Ezek kérem — mondta a vendéglős — igen tekintélyes emberek Leitmeritzből. Az apa igen becsült ember a szakmában, s vele dolgozik két fia is. De sőt, újabban a vejét is bevette az üzletbe. Hogy mit csinálnak? Hát kérem ők igen gazdag lókereskedők!
Meg kell még mondanom, hogy az igazi vicc nem is a novellában volt. Az igazi vicc, amire joggal lehettem büszke, az volt, hogy ez tényleg megtörtént. Én tényleg makacsul mondogattam egy ismeretlen asztaltársaságra, hogy jönnek a lóemberek! Aztán kiderült, hogy tényleg lókereskedők!
Ezt a novellámat újszerűsége, forradalmian modern iránya s egyéb rendkívüli kvalitásai miatt is nem voltam hajlandó napilapnak vagy pusztán szórakoztatást nyújtó családi lapnak juttatni s barátaim is rábeszéltek, hogy kis remekművemet csakis a legmodernebb előkelő nagy magyar folyóiratnak adhatom. Mindenki ösztönösen érezte, hogy ilyen kivételes műnek csak egyedül ott lesz méltó helye.
A szerkesztőt, persze híréből már ismertem. Furcsa, kemény, szuggesztív és szeszélyes embernek mondták, aki hol pokróc-goromba, hol elbűvölően kedves az írókhoz. De jó feje van —mondták — s érti a dolgát. Akit ő felfedez, az már író! olyan rangbeli, hogy e méltóságot akár névjegyére is rányomtathatja.
Tudtam, hogy csak szerda délután fogad, s minthogy épp szerda délután volt, mindjárt a kávéházból telefonáltam neki, egyenesen bejelentve, hogy szándékom őt fontos irodalmi ügyben még a mai nap folyamán meglátogatni. Elég kedves volt, azt felelte: hát legyen szerencsém! De minthogy én előbb még fodrászhoz is akartam menni, azt is bejelentettem, hogy kissé, sajnos, késni fogok halaszthatatlan ügy miatt. Tényleg akartam még fodrászhoz menni, de különben sem óhajtottam a szokványos és bárkinek engedélyezett hivatalos órák alatt odamenni. Annyit már akkor is tudtam, hogy ügyes ember fontos írással nem megy előírásos időben a szerkesztőhöz. Ilyen tömeg-fogadásokon személyiségének, sőt kéziratának fontossága is elvész a többiek közt. Aki rendkívüli időben érkezik, azt jobban megjegyzik, esetleg kivételesebben bánnak is vele. Különben jó ha látják, hogy az ember nem ár rá akármikor, hanem fontos dolgai közül szakította ki magát, hogy idejöhessen. Még randevúra se jó pontosan érkezni, hát még szerkesztőhöz! Azt persze akkor még nem tudtam, hogy ilyen okos ötleteik akadtak a többi írójelöltnek is, sőt, az enyémnél több és jobb ötleteik.
Nekem már gyermekkoromban is nagyon nyugodt fellépésem volt, a lámpalázat én híréből se ismerem. Így tehát nagyon higgadtan s kellő fölénnyel léptem be a híres és jelentőségteljes szerkesztőség ajtaján. A helyiség, melybe az előszobán át jutottam, üres volt, de lépteim neszére a szomszéd szobából egy díjbirkózó külsejű, jóképű borotvált egyén, alkalmasint szerkesztőségi szolga jött be, s nem éppen hangosan előadott kívánságomra csak annyit szólt, hogy üljek le és várjak.
Természetesen igen bosszankodtam, hogy az előzmények után mégis várnom kell, a megvárakoztatott ember fölényének fele elvész! Dehát mit tehettem? Mindenesetre jól körülnéztem. Nem lehet mondani, hogy az előkelő folyóiratnak különösebben előkelő helyiségei lettek volna. Elég poros volt minden, ócska íróasztal, s közönséges irodaszékek álltak a szobában; és könyvek, füzetek, papír, szétszórtan mindenütt. Láttam, a szomszéd szoba, ahol a szolga eltűnt, valami raktárhelyiség-féle, hosszú pultokon, mennyezetig érő polcokon rengeteg mennyiségű fűzött könyv, folyóirat s egyéb nyomtatvány tornyosodott. Egy zöldernyős irodai lámpa fényében megláttam a szerkesztőség gépírónőjét is, éppen gépelt. A lámpaellenzőből lecsurgó fénykéve úgy megvilágította, mint premier plánban megjelenő hősnőt a reflektor, e hatásos beállításban igen csinos, kacér és öntelt jelenségnek látszott. Fehér bubigalléros sötétkék ruhát hordott, könnyen borzolódó bronzfényű frizurát, s gyerekesre nyitogatott nagy szemet. Minthogy hátam mögött is hangokat hallottam, megfordultam — ekkor egy félig nyitott ajtón át megpillantottam a szerkesztő szobáját, sőt magát a szerkesztőt is! Elég nagy szoba mélyén, impozáns íróasztalnál ült, hátradőlve a karosszékben, s egy kéziratot olvasott. Az asztal mellett egy fiatalember állt, mindjárt gondoltam, hogy író, s alázatos tartásban váltogatta lábain testsúlyát. A szerkesztő ingujjban ült, amin csodálkoztam, mert nem volt éppen meleg, s különben is, ünnepélyesebbnek képzeltem első találkozásunkat! Az is meglepett, hogy fiatalabbnak látszott, mint gondoltam, s egyáltalán nem volt olyan ősz, mint mondták. Különben érdekes, simára borotvált arca volt, szemét nem jól láttam a csontkeretes pápaszem miatt, de erélyes orra, széles, okosrajzú szája nagyon jó benyomást tett rám. Az íróasztal alól megláttam egyik előrenyújtott lábát is, jó cipője volt, olyan keskenyorrú, mégis sportszerűen angol forma, amit mindig kedveltem férfiak lábán. A kézelőkből kinyúló nagycsontú kezei, kultúrlényre valló dekadens hosszú ujjai is aránylag finomanak s ápoltnak látszottak — de én valahogy mégsem voltam megelégedve vele, mert egyáltalán nem ilyennek képzeltem őt! A hangja direkt kínosan hatott rám, ez a hang éppen nem vallott idősebb emberre, inkább olyan dörmögő fiúhang volt, még majdnem mutáló stádiumban. Persze — gondoltam — az ilyen rendkívüli emberek mindig elütnek a sablontól, rajtuk minden váratlan és meglepő. S míg e gondolatban valahogy megynyugodtam, hirtelen a következő, különös látvány folyt le szemeim előtt:
A szerkesztő a kezében tartott írást átadta az álldogáló ifjúnak s félhangon a jövő hétről emlegetett valamit. Az ifjú átvette az írást, mélyen meghajolva, a szerkesztő kezet nyújtott neki, az ifjú ekkor mégegyszer meghajolt — és leírhatatlan megdöbbenésemre kezet csókolt a szerkesztőnek!
Lám, hát mégis igaz! — gondoltam mély megbotránkozással —mégis igaz, amit hallottam, hogy az írók kezet szoktak csókolni neki! Mikor mesélték, hogy Felleg Dusán, a híres regényíró nyilvánosság előtt is kezet csókolt neki, nem akartam elhinni. Azt gondoltam, ez csak olyan írói bolondozás — dehát úgylátszik, mégis ez a divat itten! De nőktől talán csak mégsem követel ilyet! Őrülten kellemetlen volna, ha és most kényszerülnék egy idegen úrnak hölgy létemre kezet csókolni! — mégha az a világ legnagyobb szerkesztője is! Én papoknak se szeretek, erélyesen el is határoztam, hogy lesz ami lesz! de én ezt semmi esetre sem teszem meg! Sőt! megjelenésemmel azt fogom kihangsúlyozni, hogy én nem vagyok afféle kócos külvárosi költőnő, én férfihódolathoz szokott dáma vagyok! s hamarjában felvázoltam magamban viselkedésem főbb vonalait, igen, nem lesz rossz, ha a dáma-hatást egy kis diszkrét kacérsággal és kényességgel hangsúlyozni fogom.
Már nyúltam is a ridikülömbe, hogy egy kis rúzzsal gyorsan utánpótoljak egyetmást, de sajnos, erre már nem jutott idő, mert az ifjú távoztával a szerkesztő kissé előrehajolva kifürkészett ebbe a szobába, nyilván, hogy vár-e még valaki? Így hát csak gyorsan és ügyesen megborzoltam a kalap alól kilátszó hajamat, s beléptem, ruhám szükséges meghúzkodását már útközben végezve el. Ahogy az íróasztal közelébe értem, legelőször is az lepett meg, hogy a szerkesztőnek nincsenek keménytekintetű fekete szemei, most már a pápaszem mögül is jól láttam, mélytekintetű fekete szemei, most már a pápaszem mögül is jól láttam, szürkészöld, kissé szomorú, s talán inkább szelíd tekintete volt. Mikor kezet nyújtott, minden előbbi elszántságom dacára egy pillanatig mégis erősen haboztam — ne csókoljak hát mégis kezet? ha már itt ez a szokás! Nem tagadhatom, az is megfordult nagyhirtelen fejemben, hogy oktalan ellenkezésemmel nem okozok-e jóvátehetetlen kárt írói karrieremnek? Így hát kissé már meghajoltam, erősen buzdítva magam e nehéz tettre, s míg arcomat keze felé közelítettem, jószándékból lábaim is velem dolgoztak, mert akaratomon kívül, egyik lábom reflexszerűen kissé hátrafelé rúgott, ugyanis gyerekkoromban a kézcsók pillanatában az előírt bók helyett mindig így hátrafelé rúgtunk egy kicsit, dehát hiába erőlködtem, végül ezt mégis csak nem tudtam megtenni! S minthogy minden megindult mozgást abbahagytam, de helyettük nem kezdtem el másokat — hát mit is magyarázzam! elképzelhető, hogy ilyen kellemetlen szituáció mennyire rontja a megjelenés biztonságát!
Szerencsére a szerkesztő mindebből semmit se vett észre, férfiaknak ilyenre nincsen érzékük. Felszólítására az íróasztal melletti széken foglaltam helyet, s ekkor megemlítettem, hogy délután már telefonáltam, s több abbahagyott variációval kértem elnézést késésemért.
Szemében rögtön felvillant a visszaemlékezés, nagyon barátságosan, szinte melegen nézett rám, s így szólt:
— A szerkesztő úr elnézést kér, de el kellett mennie!
Álmélkodó pillantásomra így folytatta:
— Én a titkárnője vagyok! s ha akarja, örömmel átveszem a kéziratot.
Nekem hirtelen elment a kedvem az egésztől. Megdöbbenésemet pusztán tiltakozó kézmozdulattal tudtam kifejezni, ez a tiltakozás egyformán szólt a kézirat átadása, mint a sors cselvetése ellen. Ő persze nem sejtve érzelmeimet, nagyon szelíden, s majdnem alázatosan kérlelni kezdett, hogy csak adjam oda a kéziratot! Megbízhatok benne, ő már hosszú évek óta dolgozik a szerkesztő úr mellett, s a szerkesztő gyakran őrá bízza a kéziratok olvasását! ha akarom, akár most rögtön is elolvashatja, bár ez nem szokás, de igazán szívesen megtenné!
Engem ugyan kedvező hangulatba ringatott, hogy ilyen lekötelezően kedves hozzám, titokban kis büszkeséggel arra is gondoltam, hogy ő esetleg már hallott rólam, és talán olvasta is a két megjelent novellámat, dehát arról persze szó sem lehetett, hogy hajlandó legyek más véleményt meghallgatni, mint magának a nagy szerkesztőnek véleményét! Különben is az előbbi kis zavarom már elmúlt, s megint világosan tudtam gondolkozni, tehát így gondolkoztam: ez a furcsa nő túlságosan szelíd és kedves ahhoz, hogy jelentékeny valaki lehessen itt! Ha a szerkesztő tényleg rábízná a kéziratok olvasását, akkor nem kérlelne engem ő ilyen nagyon! Ki tudja, miféle nő ez? evvel az abnormis férfias külsővel! Ilyenkor, már szerkesztőségi óra után jogtalanul is ideülhet valaki és játszhatja itt a bennfentest! Valami nem rendes van ezen a nőn, szinte szeretettel néz rám, talán bolond ez? Olyan csendesőrült féle, amilyen szokott némely helyen lenni. Milyen furcsán néz, félénken, idegesen, szinte megalázottan! Mintha visszautasításom lelki megrázkódtatás volna neki!
— Akkor tessék talán a jövő szerdán! — mondja egészen elszomorodva — s én visszanyert teljes fölényemmel meglehetősen foghegyről köszönök neki, s csinos ruhámban méltóságteljesen lejtek ki a szobából.
Másnap a kávéházban elmesélem a fiúknak szerkesztőségbeli különös tapasztalataimat. Mindenkit őrülten érdekel a dolog, de az egyik fiú, aki egyszerre öt helyen képes lebzselni s mindent jobban tud, nagy fölénnyel megakasztja szavaimat.
— Hát maga még nem hallotta, ki az a titkárnő? Hisz az egész város tudja, hogy ő a szerkesztő elvált felesége! Nagy nőértő az öreg! Most rém sikkes, jóképű felesége van, múltkor is együtt láttam őket a Bartók koncerten!
Ezen a leleplezésen mindenki elképed, persze én is. A dolog végtelenül meglepő, de végre mégsem hihetetlen! Most már értem, miért volt olyan szomorú és alázatos az a szegény nő! Milyen suta, milyen bájtalan szegény, tulajdonképp érthető, ha elhagyták. De azért ez mégis fájhat neki, mennyire fájhat, hogy naphosszat látnia kell a szeretett hűtlen férfit! látni reménytelenül! elképzelve őt új boldogságában, melyből örökre ki van rekesztve, milyen megrendítő dolog ez!
Az eset másokat is izgat — hogy dolgozhat akkor együtt vele? — kérdik többen. — Milyen kínos lehet neki! alárendeltje lenni, akivel egyenrangú volt, s aki elhagyta! — Minderre beavatott barátunk csak súlyos fejbólintások közt felel: hjaja! a kenyér!
Engem egész héten nem hagyott nyugodni a különös titkárnő emléke, akaratom ellenére is folyton rá kellett gondolnom. Már nagyon szégyelltem, hogy olyan kevély és leereszkedő voltam vele szemben. Egészen meghatódtam könyörgő alázatos pillantására emlékezve, szegény megkínzott teremtés! milyen félénk, ideges arca van! Boldogan talán csinos, sőt nőies is lehetne, de a szenvedés az egész alkatot képes deformálni, igen, az alkattan is sokat foglalkozik ezzel, hogy a kisebbségi komplexus meg tudja változtatni nemcsak a test beidegzését és reflexeit, de még külső formáit is, egész fizikai felépítettségét. Óh milyen irgalmatlan sors! Nem dicsekszem nagylelkűséggel, de tény, hogy ezekben a napokban szilárdan elhatároztam, én ezentúl olyan kedves, sőt tisztelettudó leszek vele szemben, mintha befolyásos személyiség volna.
Legközelebbi szerdán, némi meggondolás után mégis az előírt időben jelentem meg a szerkesztőségben. Persze, a múltkor üres várószoba most körös-körül tele font ülve mindenféle alakokkal, akár egy szegénybeteg várószoba. Elég sok rossz cipőt, gömbölyűre nyomtatott nadrágot láttam, nők is akadtak köztük, de nyeszlettek, zsíros hajjal és vad nézéssel. Az ablaknál ugyan ült egy szőkén megdauerozott kosztümös úrilány, hogy ide is a mamájával jött, mert ő nem úgy nevelték, hogy akár egy szerkesztővel is garde nélkül óhajtana érintkezni. Ezt egy ismerősöm közölte velem suttogva, aki szintén kéziratügyben várt itt. A szerkesztő zárt ajtók mellett fogadta az irójelölteket, de közben többször kijött a szobájából s átment a raktárhelyiségbe, esetleg csak átkiabált, — általában elég zavaros jövés-menés folyt itt. A szerkesztőhöz minduntalan bementek nagy fölényesen frissen jött emberek is, akik nem ültek le közénk várni, hanem csak úgy berohantak hozzá, mitsem törődve, hogy egy-egy nehezen sorrakerült szegény költő verejtékkel fogalmazott mondanivalóját szakítják meg durván s jóvátehetetlenül. Ezek mind nagy hanggal szervuszoztak és még bementek vagy bekiabáltak a raktárhelyiségbe is: kézcsók Pirike! vagy: kezicsókolom nagys asszony! — mert a titkárnő, a szegény eltaszított feleség is a raktárban tartózkodott. Persze, a szerencsétlen csak akkor ülhet a szerkesztő asztalához, ha az már nincs itt! Hivatalos időben ott szorong szegény a gépírónővel és szolgával közös helyiségben.
A szerkesztőt, amint keresztül rohangált a szobán, többször és alaposan megnézhettem, valóban szúrós fekete szeme, s hátrafésült hosszú ősz haja volt, de bizony csak olyan mérges kis öreg úrnak látszott. Egész vacak, sőt kiérdemesült cipőt hordott s a ruhája nem volt tisztább se vasaltabb, mint ezeké a vadköltőké itt körülöttem. Dehát ilyen híres ember mindenképp érdekes, s goromba férfiakért a nők mindig lelkesedtek; így hát nem volt csodálatos, hogy még most is olyan nőhódító.
Míg így a falhoz tolt széken ülve nézelődtem, ülőhelyemről, mint színházi zsöllyéből kényelmesen megnézhettem az előttem folyó s mozgó életet, akár valami színpadi akciót; — s ekkor eddigi megfigyeléseimhez egy új s még megdöbbentőbb felfedezést tettem! Igen, az eddig is elég különös helyzet még bonyolultabb, még tragikusabb fordulatot öltött — ugyanis lehetetlen volt észre nem venni, hogy a tekintélyes öreg szerkesztő, s a kis szemtelen, flapper külsejű gépírónő közt van valami! Olyan bizalmas, szinte családias módon érintkeztek, hogy ezt alig lehetett felháborodás nélkül nézni! Például hirtelen kirobbant a szerkesztő ajtaja s az ősz nőbolondító harsányan átkiáltott fejünk fölött: Pirike! hozd be a vövé dossziét! A gépítónő ekkor megjelent a raktárajtóban, térdig se érő szűk szoknyájából jószívvel mutatva csinos, selyemharisnyás lábait s bizalamas mosollyal felet a szerkesztőnek: igen Föszke! S egy perc múlva már hozta is az iratot, de míg odaadta, oly bizalmas közel ment a szerkesztőhöz, szinte a vállához dült! Egyszer csak azt látom, hogy egész tiszteletlenül és szemérmetlenül benyúl hátul a szerkesztő nyakába, hogy a csokornyakkendő kifityegő végét begyűrje.
És ez a folytonos, leplezetlen becézgetés! Pirike! Föszke! mindjárt Föszke! Ez a szemérmetlen lány nem tud várni, míg négyszemközt becézheti imádottját? Nyilvánosan, idegenek, írók előtt kell neki édelegni? S a szegény elhagyott feleség előtt! De ki hitte volna, hogy az irodalom nagy pártfogója ilyen szörnyeteg! Otthon vár rá szép fiatal felesége, s ő itt, az elhagyott asszony szemeláttára sem restell kikezdeni ilyen kacér kis fruskával! Pedig már egészen öreg ember! — s nem érzi, milyen nevetségesen hat ilyen fiatal lány mellett? Ez egész gyerek még — persze romlott gyerek, de van az úgy néha, hogy egészen fiatal lányok is már romlottak.
Természetesen elhatároztam, hogy ebből az izgalmas látványból hamarosan regényt írok, hiába! igazi drámát mégiscsak a való életből lehet ellesni! Képzelhető, mennyire örültem remek ötletemnek, de azért nem feledkeztem meg a titkárnő iránt érzett részvétemről sem, s mikor ő egy ízben átment a szobán, én nagyon kedvesen és tüntető tisztelettel köszöntöttem. Szegény mindjárt felismert s láttam rajta, hogy figyelmem nagyon jól esett neki, szinte hálásan nézett vissza rám.
Minthogy én éppen e percekben kerültem sorra, amikor ő még bent volt a szerkesztőnél, értékes megfigyeléseim számára remek anyag kínálkozott. Most látni fogom ezt a két embert együtt! hallani fogom, hogyan beszélnek egymással! s ha nem is szavakkal, de mozdulatokkal és arcjátékkal rengeteg titkot kényszerülnek majd leleplezni előttem.
Amikor beléptem, a szerkesztő az íróasztalnál ült, és éppen hogy kezet fogott velem, megszólalt a telefon, de egyik se vette fel, a titkárnő ijedt, tanácstalan arccal meredt a szerkesztőre. — Vedd hát fel a kagylót! — kiáltott rá a szerkesztő, hangja haragos volt, erőszakos és durva. A titkárnő szemmelláthatólag megrázkódott és sietős, ijedt szolgálatkészséggel kapott a telefonkagyló után. Mind a ketten őt néztük, míg beszélt, nagyon szelíden, udvariasan és készségesen felelgetett a kagylóba: igen kérem! azonnal megnézem! méltóztassék várni! De a szerkesztő türelmetlen mozdulata sürgette őt, hogy ne udvariaskodjon — ki az? ki az? — kiabált többször idegesen. A titkárnő kezével letakarva a hallgatót, súgva mondott egy nevet, — most nem érek rá! — kiáltott a szerkesztő egész hangosan s tapintatlanul. — Mondd, hogy telefonáljon holnap! — A nő erre megint nagyon szelíd, halk hangon kezdte mondogatni: — a szerkesztő úr elnézést kér... de e pillanatban nagyon el van foglalva... talán holnap... igen, meg fogom mondani...
— Már ötödször kérem a februári számot! — mondta most a szerkesztő zsörtölődve, — a titkárnő erre ijedt szemrebbenéssel, alázatosan leejtett vállakkal kisietett a szobából.
Ezekután előadhattam jövetelem indokait, de ő nem igen hallgatott rám, míg beszéltem, kinézett az ablakon. Fáradtnak látszott, — hol a kézirat? — kérdezte hirtelen, megszakítva szavaimat, s már a kezét is kinyújtotta, mintha valami közönséges, mindennapos dolog lebonyolításáról volna szó. Én azonban mindenképp meg akartam neki pár dolgot magyarázni, ami művem megértéséhez feltétlenül szükséges, de mert kinyújtott kezét nem húzta vissza, zavartan kezdtem kotorászni aktatáskámban, mintha keresném a novellát, de közben tovább beszéltem neki a modern alkattanról, a pszichológiai analízisek újszerű eredményeiről, s hogy a lóemberek tényleg lókereskedők voltak — s míg így beszéltem és kotorásztam, nagy hanggal bejött egy mosolygós szemű fiatalember — nem zavarok soká! csak meg akarom neked mutatni a kliséket! — mondta, s mikor engem meglátott, vidáman kérdezte: a kisasszony is irodalmat pártol? vers? próza? — s hamiskásan rámkacsintott.
— Próza! — mondtam én önérzetesen, hangsúlyommal éreztetni akarva, hogy nem sokra becsülöm a női verseket, általában a verseket! én komolyabb dologgal foglalkozom.
— Ismerik egymást? — kérdezte hanyagul a szerkesztő, ránkbízva, hogy ha tetszik, hát mutatkozzunk be egymásnak. Így megtudtam, hogy a mosolygós-szemű nem más, mint Gulyás Gábor, a híres költő, az új irodalom büszkesége. Szinte sok élmény is volt ez egy napra!
— A kisasszony nagyon szemérmes és fél előadni a remekművét! — mondta a szerkesztő fanyarul és gúnyosan.
Én persze rögtön tiltakoztam, hogy se nem félek, se szemérmes nem vagyok, erre Gulyás még vidámabb kedvvel nevetett: ejnye, ejnye, még szemérmes se? — úgy hogy hirtelen haragomban mégiscsak kirántottam a novellát és odaadtam a szerkesztőnek.
— Hát majd elolvassuk —mondta ő, — dehát nem most. Majd jöjjön megint! — s elbocsátó mozdulatot tett.
Én alig akartam elhinni, hogy el kell mennem, mielőtt meghallgatott volna. Végül mégis csak kezet nyújtottam, csalódottan és sok bennemrekedt szó keserűségével.
— Én ugyan nem tudom, hogy merre megy, de én is arra megyek! — mondta Gulyás — ha nem siet, megvárhatna, mindjárt végzek itt!
Hálásan néztem rá, hiába, ő még sokkal megértőbb az ifjúsággal szemben, mint az ilyen fáradt, öreg szerkesztő. Biztosan látja rajtam, mennyi fontos mondanivalóm volna! Azután az én emberismeretem előtt nem maradt homályban az sem, hogy Gulyás kellő jóérzéssel honorálta a szemeimből látszó üde hódolatot. Az írók szívesen szemlélgetik magukat a hódolat tükrében, e kellemes időtöltés végre megér egy hazakísérést! Ahogy egyetlen nő sem hagyná kihasználatlanul az alkalmat, ha egy előnyösen megvilágított tükör akad útjába! Gulyás nagyon jóképű fiú, kitűnően vasalt ruhája van, remek angol kelméből, meg hát a mozgásán is látszik már a siker eleganciája. Persze játssza a hanyagot és egyszerűt, de én tudom, mennyi munkába kerül az ilyen rafinált egyszerűség! Mindenesetre, vele nem szégyen végigmenni az utcán. A cipője is rendes, remélem, nincs fekete puhakalapja! Nem mondom, kicsit túl könnyen ismerkedik, dehát a mai lány már nem lehet olyan finnyás és igényes, mint anyáink voltak a védett otthonban! Az élet csupa kompromisszum! Ámbár nem biztos, hogy éppen udvarolni akarna... és hát istenem! Az érvényesülésért mindig nagy árat kellett fizetni!
Így hát udvarias mosollyal várakoztam, ők összehajolva mindjárt vitatkozni kezdtek valami papílapok felett, amit a költő részletekben s különböző zsebeiből húzkodott elő.
Mikor Gulyás szeles vidámsággal elkezelt a szerkesztőtől, büszkén vonultam ki új barátommal, élvezve a még várakozók csendes irigységét. A raktár-iroda előtt Gulyás bekiáltott a nőknek: zitcsoklom! A gépírónő kacér fej- és hajrázogatásokkal viszonozta a köszöntést, a titkárnő egy polc elől visszafordulva felet Gulyásnak, melegen, szinte felszabadult mosollyal. Milyen csinos, ha mosolyog — gondoltam — és ismét igen szívélyes fejbólintással üdvözöltem őt.
— Mennyire sajnálom szegényt! — mondtam őszinte sóhajjal, amint a lépcsőn lefelé mentünk.
— Kit sajnál? — kérdezte Gulyás. — Hát azt a szegény titkárnőt! Borzasztó lehet neki így élni a volt férje mellett!
— Miért volna borzasztó? Ők azért nagyon jó barátok.
— Ugyan! jó barátok! — mondtam én megvetően. Hát nem hallja, milyen nyersen és idegesen beszél vele a volt férje?
— Hát azt ő már megszokta. Ez nem jelent semmit, az öreg sohasem volt nagyon nyájas modorú.
— De az mégiscsak borzasztó! — mondtam én szenvedélyesen, — így naphosszat együtt lenni avval, akit szeret az ember, s akit elvesztett!...
Megbotránkozásomra Gulyás ezen is csak nevetett:
— Hát ezért a magyar törvényt okolja! Egyszerre két férje nem lehet manapság egy nőnek!
— Két férje? nem értem! Annyit tudok, hogy a szerkesztő elhagyta a feleségét, hogy új szerelmét elvehesse! És az szegény, hogy éhen ne haljon, most kényszerül ilyen megalázó módon élni mellette s kenyérért alkalmazottja lenni!
— Ccc... — maga sokat tud! — mondta Gulyás, — de bizony ezt rosszul tudja! Nem is a szerkesztő hagyta őt ott, ellenkezőleg! Az asszony barátságos megegyezéssel elvált tőle, hogy mostani férjéhez hozzámehessen. Férje híres festő s nagyon boldogan élnek.
— A titkárnő? — kérdeztem s megdöbbenésemben megálltam az utcán. A titkárnőről mondja ezeket? Csak nem akarja velem elhitetni, hogy ilyen lehetetlen külsejű, férfiformájú nőbe híres ember beleszerethet!
— De miért ne! Deák Katalin nagyon érdekes nő s a férfias külső ma velejár a nők intenzívebb szellemi foglalkozásával. Ismeri az írásait?
— Én? miért? hát mit ír?
— Na, remek írónő maga! Azt persze tudja, hogy elvált, meg ilyesmit, de hogy milyen kitűnő költőnő, azt persze elmulasztotta megérdeklődni!
— Deák? Sohasem hallottam hírét! De ha tényleg olyan híres költőnő, akkor igazán nem értem, miért annyira szerény! Nekem a múltkor valósággal könyörgött, hogy engedjem neki elolvasni a kéziratomat!
— Tényleg? Hát elég ideges nő. Aztán művész is. És nagyon derék ember. Szereti és pártolja a fiatalokat. Biztosan megsajnálta magát és segíteni akart.
— Ő sajnált meg engem? — kérdeztem hüledezve, — de hiszen én sajnáltam meg őt! Maga nem is képzeli, mennyire kétségbe ejt a szavaival!
— Jobban megnyugtatná, ha megerősíteném, hogy a Deák tényleg egy szegény kirúgott nő?
— Ó hát maga nem érthet meg engem — mondtam elvörösödve. — Én igenis szívből szánom a titkárnőt. S akármit mond, így se rózsás az ő helyzete. Ha van is más férje, csak még kínosabb lehet neki folyton az elvált férjével együtt lenni!
— Miért? Hiszen mondtam, hogy nagyon jó barátok.
— De én tudom, hogy a szerkesztőnek szép felesége van. A Deák talán a vetélytársnőjével is jó barátságban van?
— Jóba bizony. Gyerekkori jó barátnők. Szóval maga csak legyen egészen nyugodt, mindannyian jóban vannak egymással, nincs semmi baj! — mondja Gulyás csillapítóan, s atyásan veregeti a vállamat.
— Igazán már azt kell gondolnom, hogy hülye vagyok! — kiáltom kétségbeesetten. De nekem nem lehet mindent kimagyarázni! Van itt még más baj is! Vagy maga azon se botránkozik meg, hogy bizalmaskodnak ezek ketten! A szerkesztő meg a gépírónő!
— Mondja kedves — kérdi Gulyás hirtelen változott hangon, váratlan melegséggel, — nem volt maga mostanában moziban? Valami olyan jó, társadalmi lelki-komplikációs filmnél?
— Nem én! Miért kérdi? — de mert nevet, rögtön megértem, hogy gúnyolódik. Már látom, kár is őt tovább faggatni. Ez egy kedves, derék naiv fiú, mit ért ilyen a szerelmi tolvajnyelvhez! Ha előtte csinálnák egész nap, akkor se fogna gyanút. Persze a nők rögtön megértik az ilyen néma jelbeszédet, ami a szerkesztő s a gépírónő közt folyik.
Megint talajt érzek a lábam alatt, nagyon biztosan és fölényesen mondom: maga gyerek! Hát nem hallja, hogy becézgetik ezek egymást egész világ fülehallatára? Pirike! meg Föszke! Mondhatom, kínos hallani is. De miféle név ez, hogy Föszke? Ahogy a lány a szerkesztőt becézgeti?
Gulyás a fejét vakargatja: — Bizisten, nem tudom. Ez a taknyos úgy hadar, hogy alig lehet megérteni. Sokszor azt hiszem, hogy csak egy szót szólt, aztán kiderül, hogy egy egész hosszú mondatot eresztett el. De nem mondaná meg, miből gondolja, hogy bizalmaskodik? Hiszen még most is főszerkesztő úrnak hívja az öreget.
— Dehogyis! — csapok én le diadallal. — egyszerűen Föszkének hívja! Nem vagyok süket, tízszer is hallottam! Igen, Föszke! Mindjárt Föszke!
Gulyás úgy nevet, mintha viccet mesélnék neki.
— Hát ez az! Mondom, hogy irgalmatlanul hadar a kölyök! Föszke? Az annyit tesz, hogy főszerkesztő úr kérem! Látja, nagyon is tisztelettel szólítja! Inkább azon lehetne nevetni, hogy miért szerkesztő urazza a sógorát.
— A sógorát? A szerkesztő sógora neki?
— Ezt se tudja? Hja, én nem tudhatom, meddig terjednek a maga ismeretei! Piri a szerkesztő feleségének kishúga. Taknyos még, s nem meri nevén szólítani a szerkesztőt, csudára tiszteli.
Letörten hallgatok, óh ez a Gulyás nem tudja mit rombolt össze bennem! Az alkat, a reflexek, a külszín, ez mind agyrém volna? A lélek, mely az alkatban tükröződik s realizálódik? És agyrém tökéletesen s tudományosan levezetett következtetéseim tengere? De hát csalók ezek az emberek, hogy más külszínt hordanak, mint amilyen belsejük van!
— Ezek csalók! Igenis csalók! — adom meg magamnak hangosan a választ. — Direkt bolonddá tettek engem!
— Dehogyis. Maga csak azért látott annyi érdekeset, mert fiatal, s romantikus hajlamai vannak!
Majdnem összerogyok. Óh jaj, még romantikus is! Nem, ez túl sok nekem, túl sok egy napra! Nem vagyok könnyen sírós, de most egész rendesen sírok, pedig utcán igazán nem szoktam. Nem azt bánom, hogy a titkárnő is, a szerkesztő is, a gépírónő is mind boldogok és becsületesek! Az olvasó talán már úgyis ért engem... Egész írói munkásságom, híres analizáló alkatbölcseletem hull e percekben porba. Porba minden büszkeségem és reményem! Meg is mondom Gulyásnak:
— Vége az irodalomnak! Abbahagyom! Eltűnök! — s ezen még jobban sírni kell. — Igen, ne is vigasztaljon. Nem írok egy sort se többet!
— De miért? — kérdi. — Ha családi ügyekről nincs is jól informálva, amiatt még lehet jó írónő!
— Igen, de aki ilyen rossz megfigyelő? És én eddig direkt lelki megfigyelésekkel keltettem feltűnést. Képzelheti mit érzek most! Ha ennyire félreismerem az embereket!
— Ez ám javul a korral! — vigasztalgat Gulyás. — Aztán meg ha jó megfigyelő volna is, attól még lehetne rossz író. És esetleg megfordítva. Például Kaffka Margitról mondják, hogy évekig járt szorgalmasan az írók törzsasztalához és nagyon meleg barátságot tartott velük. Jól ismerte a műveiket, külön-külön rajongott valamennyiért, mert igen kedves, lelkes ember volt. Csak sok idő múlva derült ki, hogy ő bizony nem tudja, barátai közül melyik kicsoda? Tisztelte nevüket, szerette arcukat, de nem tudta, melyik név melyik arcé? Évek múlva se tudta őket megkülönböztet egymástól. Pedig azért mégis kiváló író volt, nem?