Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / · Szerb Antal: Száz éves dolgok

Szerb Antal: Száz éves dolgok
Kazinczy Pesten, 1827

Ezek a régi forradalmárok túlságosan sokat és túlságosan keveset akartak. Először gyökeresen és teljesen át akarták alakítani a világot, el akartak törölni minden előjogot és előítéletet, azután beérték finomabb irodalmi nyelvvel, hűséges és pletykás barátokkal és kicsinyes civakodásokban tékozolták el a nagyszerű és ritka lendületet. Vagy talán ez sem igaz. Elnézem Kazinczy finom, ravasz, borotvált Erasmusarcát: ez az ember egészen az ancien régime embere volt, a szépség játékos formái tartották lekötve, a metszetek, az arányos empire-épületek. Eljátszadozott az egyenlőség eszméjével, mert nagy francia írók írtak ilyesmiről, de nem tudta másképp elképzelni az életet, mint egy hatalmas arisztokrácia árnyékában. Nem árulta el a szabadság ügyét, mert nem is volt igazi katonája. Akik a napóleoni idők előtt értek meg, nem is jöttek sosem tisztába a kétfelé osztott valósággal, a carboneriával és a Szentszövetséggel.

Kazinczy pesti útja nagyfontosságú irodalom-diplomáciai aktus volt. Azért jött, hogy személyes találkozás formájában megpecsételje a békét a fiatalokkal, a romantikus nemzedékkel, az Auróra munkatásaival. Mert amióta az évkönyv megjelent, a széthúzás egyre nagyobb lett közöttük. Egy új irodalmi klíma volt keletkezőben, amit Kazinczy és társaik már nehezen tudtak megérteni. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi

birtokuk magányán, maguknak, a múzsáknak és a magyar csillagoknak írtak. Írói működésüket valami olyan tevékenységnek tekintették, mint a szerzetes az imádkozást. Olvasójuk nem volt, egymásnak küldték el műveiket, mint mikor a thébaisei pusztaságban Remete Szent Antal felkereste Remete Szent Pált és kicserélték megfigyeléseiket kedvesebb megkísértetéseikre vonatkozóan. Kisfaludy Károly volt az első magyar író, aki ráeszmélt, hogy az irodalom az emberekkel is összefüggésben van. A múzsát a sivatagból bevitte a városba és igyekezett elegáns szállásról gondoskodni. Ez volt az Auróra, a kecses, kottamelléklettel és metszetekkel ellátott évkönyvecske, amelyet jól öltözött dámák nyugodtan tarthattak a kezükben, anélkül, hogy ruhájuk stílusával ellenkezésbe került volna, — és tartották is, mert az Aurórának olvasói is voltak már, nemcsak előfizetői.

Kazinczy kortársai és barátai frivolitásnak érezték a múzsa környezetváltozását. Mikor Kisfaludy Károly néhány tekintélyes ember kéziratát azzal adta vissza, hogy nem érdekli a közönséget, úgy érezték, hogy az irodalom végleg elaljasult. Egy ideig ellen-Aurórákkal kísérleteztek, meg akarták dönteni Kisfaludy hegemóniáját, de a tekintélyt nem tisztelő valóság Kisfaludyt igazolta. Az ellen-Aurórák mind megbuktak, Kazinczy kifáradt és eljött, hogy békét kössön a legyőzhetetlen ellenféllel: Az idővel, amely elhalad és a fiatalsággal, amelynek végeredményben mindig igaza van.

Megérkezéséről mindjárt értesítette Kisfaludy két fiatal szárnysegédjét, Bajza Józsefet és Schedelt vagyis Toldy Ferencet. Ezek fel is keresték az agg mestert Fáy András lakásán. Itt megbeszélték, úgy látszik, a találkozás minden részletét, nehogy bármelyik felet kínos meglepetés érhesse. Másnap Bajza, Schedel és Fenyéry elmentek Kisfaludy Károlyért, hogy díszkísérettel szolgáljanak neki; Helmeczy útközben csatlakozott hozzájuk. Kazinczy Szemere Pálnál várta őket. Kazinczyn és a házigazdán kívül ott volt már Kazinczy kísérete: Bártfay László és felesége, Kiss Károly, az irodalmát katonatiszt és az aurórások részéről Vörösmarty Mihály, aki hallgatva ült egy sarokban. Hogy ő mit szólt a vezérek ünnepélyes találkozásához, arról sajnos nem maradt semmi feljegyzés.

Amint Kisfaludy belépett, Szemere Kazinczy fülébe súgta Kisfaludy nevét, mire Kazinczy felemelkedett oly gyorsan, amennyire kora engedte és Kisfaludy felé sietett. Schedel örömtől reszketve fordult hozzá, Kisfaludy felé mutatva: — Ez az! —, mire Kazinczy kezét nyújtotta és azt mondta: — Igen tisztelt férfiú, barátságodat kérem. — A jelenlevők mind meg voltak rendülve; a nevezetes pillanatot rézmetszet is megörökítette az utókor számára; ami olyan volt, mintha ma filmhiradót vennének fel róla.

Az este további programja úgy látszik szigorúan az előzetes megbeszélés alapján és zavar nélkül folyt le. Az egész társaság átvonult Bártfayékhoz, mert ez az irodalompártoló kedves házaspár is részesedni akart a pillanat halhatatlanságában. Itt Kazinczy és Kisfaludy félrevonultak és élénken beszélgettek. Úgy látszik, nem a veszélyes irodalmi témákról, hanem a piktúráról, amelynek szeretetében lelkül boldogan találkozott össze; Schedel későbbi feljegyzése szerint a távolabb ülők időnkint ezeket a neveket hallották: Ruysdael, Poussin, Vernet és hasonlókat. Mikor a fiatalok elmentek, Kisfaludy lelkesen így kiáltott fel: "Fiúk, ki vagyok engesztelve iránta, sose tudnék többé reá haragudni. Oly vihart festek neki, hogy no!" A vihart valószínűleg meg is festette, nagyon szeretett vihart, vészt festeni, sok-sok vörös színárnyalattal, kétségbeesett, kapkodó fákkal és felhőkkel.

Istenem, ha viaszlemezre vették volna! Milyen nagyszerű volna hallani, ma a gyötrő nyelvhelyesség korában, hallani a hangjukat, hogy formálták a szavakat, hogyan dobták a világba, ezek a régiek, ezek az egészen autentikus magyarok!