Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / · Szerb Antal: Száz éves dolgok

Szerb Antal: Száz éves dolgok
A júliusi forradalom

1830. július 28-án lett volna egy éve, hogy Polignac herceg a miniszterelnök. Senki se hitte volna, hogy ilyen sokáig kibírja. Elődei, Villčle, aki tőzsdetippeket adott a rojalistáknak és Martignac, aki a liberálisokkal próbált komázni, rövid idő alatt megbuktak; Polignac nem barátkozott senkivel, ment vakon és mosolyogva a maga útján, úgy élt a népszerűtlenségben, mint hal a vízben. Chateaubriand azt mondta rá, Polignac a néma, akire nyugodtan rábízhatják egy királyság megfojtását. És Chateaubriand rojalista volt, mint Polignac.

A király, X. Károly, nemcsak bátyjainál, XVI. és XVIII. Lajosnál volt különb — ilyen királya talán még sosem volt a franciáknak. megérdemelte volna, hogy olyan korban éljen, amikor a franciák még meg tudják becsülni a királyságot. A saját korában, tragikus irónia volt alakja. Nem volt meg benne a régi nagy Bourbonok asszonyéhsége és lustasága — az egész nagy felhasznált családi hagyatékból csak a királyi gesztus maradt meg, mintegy téren kívül és anakronisztikusan. Angoulčme herceg, a trónörökös és felesége egy árnyalattal már túlságosan is királyiak voltak; olyan királyiak, hogy az ember kételkedett a valószínűségükben.

A franciák Napoléonról álmodtak és hadi dicsőség után vágyódtak. A király expedíciót indíttatott Algir ellen. Elfoglalták a fellegvárat, megtalálták a dey kincstárát, 48 millió frankkal, az egész hadjárat költségeit fedezte. De a franciák nem örültek, mert az ostromot Bourmont tábornok vezette, aki elárulta volt Napoleont. A királynak szemére hányták, hogy a jezsuitákat pártfogolja és hogy az ország terhére kárpótolta a visszatért emigránsokat, akik a forradalomban elkobzott birtokaikat szerették volna visszakapni, de nem kapták vissza és éppolyan elégedetlenek voltak, mint az ellenpárt. Még nagyobb baj volt, hogy a király leszállította a bankkamatlábat.

A legnagyobb baj talán mégis az volt, hogy Szent Lajos utódja jogar helyett bankkamatlábakat volt kénytelen emelgetni és leereszteni. Ha minden francia számára lehozott volna külön egy csillagot az égről, akkor is népszerűtlen lett volna, éppen azért, mert Szent Lajos utódja volt, törvényes, felszentelt király, a franciák pedig a forradalomba voltak szerelmesek és a napóleoni évek bolond és részeg dicsőségébe, teljesedésbe menő lázálmaiba.

Július 26-án megjelentek a híres ordonnance-ok. A király felfüggesztette a sajtószabadságot, feloszlatta a kamarát, módosította a választójogot. Azt mondták, Polignacnak megjelent a Boldogságos Szűz és részletekbe menő utasításokat adott. Óriási volt a nyugtalanság. Felkeresték az öreg és bölcs Talleyrand-t, aki már annyi uralkodót és forradalmat szolgált és árult el. Talleyrand csak annyit mondott: eladni. T. i. az értékpapírokat.

A baloldali lapok a királyi rendelet dacára megjelentek; a rendőrség kiszállt a Le Temps szerkesztőségébe, de mire odaértek, már mindenki elment ebédelni, az üzem be volt zárva. Hosszas keresés után találtak egy lakatost, aki kinyitotta; a rendőrség két gépet összetört. Az utcák megteltek nyugtalan tömegekkel, különösen elbocsátott nyomdászokkal, akik már csak unalomból is szították a forradalmi hangulatot. De mikor marmont tábornok katonái elfoglalták a hidakat és boulevardokat, a nép hazament vacsorázni.

A meglepetés másnap reggel várta Párizst, az emlékezetes 28-án. Valaki éjszaka felszedte az utcák kövezetét és elfűrészelte a fákat és keresztbefektette az úttesteken. Valaki elfoglalta a Hotel de Villet és kitűzte a tricolort. A tricolort. De azután behúzták és megint mindent rendbehoztak.

Marmont katonái 29-én reggel arra ébredtek, hogy három oldalról be vannak zárva a Louvreba és Tuilleriákba, az út csak a Champs Elysées felé van nyitva. A katonák fáradtak és kedvetlenek voltak; iszonyú meleg volt és a királyi család egy tagja sem jött a bátorításukra; úgy érezték, mindenki cserben hagyta őket. A Vendôme téren két század állt; ott álltak a melegben, nem kaptak enni és közben a tömeg, párizsi szokás szerint, nagy barátkozásba kezdett velük. Az lett a vége, hogy a két század levonult a Vendôme térről, hogy felajánlja szolgálatait Gérard tábornoknak, a kiszemelt forradalmi parancsnoknak.

Erre Marmont az egyik svájci századot, amely a Louvre udvarán állt, az üresen maradt Vendôme térre vezényelte. Úgy látszik, a parancs nem volt világos, mert az összes svájci elhagyta őrhelyét az ablakokban és levonult az udvarra. A felkelők, mikor látták, hogy a svájciak eltűnnek az ablakokból, azt hitték, hogy a katonaság kiürítette a Louvret és benyomultak a palotába. Mint annyi más hősiesség, ez is félreértés következménye volt. Mikor a svájciak az udvarról azt látták, hogy az ablakok megtelnek fegyveres felkelőkkel, pánik fogta el őket és kiszaladtak a Champs Elysées irányában. A Tuilleriák egy ideig üresen maradtak, no man's land gyanánt. Végre a felkelők óvatosan elfoglalták.

A tömeg hozzá sem nyúlt a műkincsekhez. Valaki el akart lopni valamit, azt ott rögtön felakasztották, nem hagyták, hogy kompromittálja a forradalmat. A nép sokkal fegyelmezettebb volt, mint a katonák. Ezek már nem a nadrágtalanok voltak. Ezek már a jövő forradalmárai.

Közben a liberális képviselők egész nap üléseztek és nem tudtak megegyezni a királyhoz intézendő felirat megfogalmazásában. Egyszercsak fegyverropogás hallatszott; a képviselők úgy elbújtak, hogy félreeső helyeik homályából alig lehetett őket előszedni, amikor kiderült, hogy a nemeztőrség jött üdvözölni őket. Akkor mégis valami okos jutott eszükbe: kinevezték Lafayettet parancsnoknak és hazamentek.

Lafayette, az öreg Lafayette! Mennyi mindet élt meg akkor már! Ott küzdött Washington oldalán, vezényelte a nemzetőrséget a nagy forradalomban, emigrált és évekig osztrák fogságban ült és most megint itt volt, nem is ember talán, hanem zászló és szimbóluma annak, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet eltemetni! "...Nemsokára nyolcvan éves", írja róla Börne Párizsi Leveleiben, "megtapasztalt már minden csalódást, minden árulást, képmutatást, mindenfajta erőszakosságot — és még mindig hisz erényben, igazságban, szabadságban és jogban! Az ilyen ember nagyobb bizonyítéka Isten létezésének, mint az Ó- és Új-Szövetség és a Korán együttvéve."

Mikor a katonák kiszaladtak a Louvreból, Talleyrand azt mondta a titkárjának: "Tizenkét óra öt perc. A Bourbonok idősebb ága megszűnt uralkodni." Ő már tudta; tudta, hogy Neuillyben az orléansi herceg már gyakorolja a népszerű mozdulatokat.

A saint-cloudi udvar még nem tudott semmit. Meglepődtek, mikor Marmont megjelent futó seregével; annál is inkább, mert előző nap Marmont még azzal dicsekedett, hogy a Louvreban akár két hónapig is tarthatja magát. Nem is igen akartak velük szóbaállni; de mikor a király barátságosan közeledett Marmont felé, az udvarmester elrendelte, hogy adjanak a katonáknak egy pohár limonádét. Azután Angouléme herceg kiment, hogy seregszemlét tartson a hűséges csapatok fölött. Némán, faarccal ment el előttük, mint a végzet. A saját végzete.

A királyt nagynehezen rávették, hogy az adott körülmények közt nyugodjék bele Polignac bukásába és nevezze ki Montemart herceget, a cár barátját, miniszterelnöknek. A király habozott. "Ott tartok, ahol szerencsétlen bátyán", mondta. "Őt is az engedmények vitték a vérpadra." Végre beleegyezett és lefeküdt aludni.

Montemart a fél éjszakát azzal töltötte, hogy várt a királyi meghatalmazó levélre, amelynek alapján megkezdheti a tárgyalást azokkal, akik Párizsban magukhoz ragadták a hatalmat. De a király elaludt, mielőtt aláírta volna és nem tartották megengedhetőnek, hogy felkeltsék. Éjféltájban érkezett Vitrolles és Argout Párizsból, ők már tárgyaltak a liberálisképviselőkkel. Most hármasban megszerkesztették a királyi proklamációt, amelynek értelmében visszavonja az ordonnance-okat és helyreállítja a nemzetőrséget.

Hosszas alkudozás után az udvari emberek belátták, hogy rendkívüli esetről van szó és felkeltették a királyt. A király felébredt, meghallgatta a proklamációt és kijelentette, hogy nem írja alá. Talán tudta, hogy itt már engedmények nem segítenek és ha segítenek, akkor már nem érdemes segíteni. De X. Károly nagyon öreg ember volt már, fáradt lehetett így az éjszaka mélyén, — végre mégis aláírta.

Montamart elindult, gyalogszerrel. De a katonaság elállt minden utat: Angouléme herceg nem volt híve az alkudozásoknak és parancsot adott, hogy ne engedjenek keresztül senkit Párizs felé. Montemart óriási kerülővel, itt-ott puskatussal odébblódítva, holtfáradtan érkezett Párizsba, másnap délelőtt. Ha akkor egyenesen a Hotel de Villebe megy, még megmentheti X. Károly trónusát. De Montmart sokkal inkább X. Károly embere volt, semhogy ezt tette volna. A pairek házába ment, ott néhány fejvesztett főrend borongott, az egyiknek átadta az írásokat és lefeküdt aludni. Mire felébredt, már rég nem volt miniszterelnök.

a képviselők várva-várták Montemart-t, akinek jöveteléről értesültek; várták egész éjszaka és egész délelőtt. Közben követek jöttek Lafayette-től. Lafayette eleinte a forradalom nevében ellenezte az orléansi herceg trónjelölését. Talán arról álmodott, hogy most végre megvalósul az a szavakba nem is foglalható diadalmas utópia, amelyet egész hosszú életén át hiába várt. De azután végignézett Cavaignacon és társain, eszébe jutottak a nadrágtalanok és a terror és azt mondta: Inkább az orléansi herceg. Hírek jöttek, hogy a herceg most már nem zárkózik el mereven az elől, hogy a franciák királya legyen. Ha szépen kérik, engedni fog... Montemart-t mire felébredt, hallgatva fogadták. Montemart elment, útközben ő is csatlakozott a herceghez, azután újra lefeküdt aludni.

Este a város olyan volt, mint ostrom után. Minden ötven lépésnél barikád. Az utcák sötétek és elhagyottak, alig egy-két ablakban ég lámpa. Néha lovas futárok szaladnak a kongó utcákon át. Gyászmenetek is vonulnak olykor, a fekete zászló mellett viszik a tricolort. A Palais Royal előtt tábortűz mellett őrködnek az emberek; csendesek és rosszkedvűek, mint egy részegség után. A sötétség leple alatt az orléansi herceg polgári ruhában, két kísérővel, beoson a Palais Royalba.

A király elutazott Angliába, egy amerikai hajón, amely valaha Bonaparteé volt. Méltóságát mindvégig megőrizte és a legkisebb faluban is szigorúan ügyelt arra, hogy betartsák az etikettet.

Chateaubriand sok-sok év múlva felkereste Prágában a száműzött királyt, romantikus szívének örök királyát. Chateaubriand már nagyon öreg volt akkor és a király fantasztikusan öreg; csont és bőr, már nem ember többé, csak egy hang, egy testtartás, egy gesztus; nem ember, csak király. Beszélgettek; a király nem bánt meg semmit, nem retraktált semmit.