Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám
Gyanútlanul mosolygó, szőke Bécsben
találkoztam először teveled,
ott hallottam, keringős, könnyű éjben
mongol zenével édes nevedet.
a két karod ragyogott meztelen,
kamasz szivemnek oszlott már homálya,
hogy belenézett téveteg szemem
bogárszemednek bölcsebb bársonyába.
Éreztem én, hogy hangodnak, szemednek
szép sugarán sötétség suhan át,
árván mosolygott bátor ifjukedved:
sem istened, sem apád, sem anyád.
Nem volt meleg kabátod, kalapod,
a téli szél, mint ostor, arcbavágott,
födetlen fejed, lenge alakod,
hevített engem mégis ifjuságod.
Gyümölcs voltál te, hamvas, árva, édes,
amelynek szívtam rejtett jóízét,
a lángoló perc első öröméhez,
hullám hullámra, hömpölygött tiz év.
Az öröm tarka szigetét neked
már megköszönte néhány lassú ének,
de hadd daloljak most köszönetet
a szenvedések mélyzöld tengerének.
Mert engem régesrég valamely áldott
folyóba márthatott az én anyám,
vagy tán egy isten. Szenvedés nem ártott,
nem is hatolt át közönyöm falán.
Úgy jártam, új Achilles, félszegen,
Trójához értem, megpillantva téged,
bástyád fokáról intett már nekem
a dicsőséges és fekete végzet.
Magány, szegénység nem sebezhet engem,
se mérgezett nyíl, csak teáltalad.
Hogy megremegtem, amikor a tenger
első hulláma rajtam átszaladt!
A bronzkapukon zölden zörgetett,
betört a kertbe rohanó dagállyal,
sajnáljam-e, hogy szennyet, szörnyeket
és vad tritonokat sodort magával?
Hiába már, hogy felövezve vérttel
a mindenséget vígan nézem én,
valaki, aki engem sohsem ért el,
rajtad keresztül közeleg felém.
Eszem, iszom még, nevető bolond,
de már az áldozatra kifaragtál,
te szenvedések szobrásznője, mondd,
tudod-e hát, hogy engem kinek adtál?
Csak bábjátékot játsszunk itt mi ketten?
Már akkor is valaki vezetett?
Tudod-e, mondd, te gyönyörű hitetlen,
ki húzza drótján drága kezedet?
Tán mosolyogva tervet tervre szőtt,
hogy megalázza páros büszkeségünk.
Nem hittünk benne. Most már látjuk őt,
ha egymás megzavart szemébe nézünk.
A világban, e kotyvasztó fazékban,
a történelem gőzölögve fő,
fölöttünk, egyre keskenyebb karélyban,
keringve száll a keselyű-idő.
Mi vár reánk ezen túl, ne keresd,
ne gondolj már, csupán a jelen évre,
a többit pedig bízzuk egyenest
a szenvedések árva istenére.