Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 12. szám · / · Cs. Szabó László: Őszi éjszakák
(Levél egy magyar lányhoz.)
Helgolandon tölti a karácsonyt. Hóesésben, egyedül barangol Hanza városkában. Ez a terve télire. Vannak még romantikus lányok.
Sose féltettem a romantikus férfit, testetlen, ködös vágyai kioldják a nők karjaiból. De a nő mindig egy valódi férfi után vágyódik, hamarább s végleg foglyul esik. Ezért kértem az elbeszélés végén, hogy ne legyen idegen férfi felesége. Félek, ez volna a kalandozás vége.
Nem hiszek a kétnyelvű házasságban. Lehet idegen ember barátja vagy szeretője, nem lehet a felesége. A szerelem alig árul el valamit két emberről, mindig ugyanarra a szögletre világít. Azt hiszik, hogy beszélgetnek, pedig monologizálnak. Fénylő magány a szerelem s a szerelmesek alig tudnak egymásról.
De a házasságban le kell mondani a magányról s ez nem könnyű. Eleinte a legjobb házasság is csak fegyverszünet, amelyben mind a kettő feledtetni próbálja a másik fél föláldozott magányát. Ezt a fegyverszünetet nem köthetik meg két nyelven. Tévedésből nemzetiségi alapon egyezkednek, tapintatosan kerülgetik a hazai babonákat. Mégsem békülnek ki. Nem is békülhetnek, hiszen a nemzetiségnél nagyobb ellentét: két magány ütközik össze. Még a közös származás, nevelés, nyelv, hit se szabadít a próbaidő alól, nem hiába rettegtek a régiek a mésalliancetól! Ha majd hiába keres valamit az alvó férj idegen (s majdnem gyűlölt) arcán, megmondhatom, hogy a Tiszát, a Nyírséget, a Bükköt, Méliusz hitét, Mikes árvaságát, Széchenyi tébolyát keresi rajta. Hogy akar vele fegyverszünetet?
Húszéves koromban minden nemzetet bámultam, csak a magamét nem. Ebbe az idegenrajongásba fojtottam az elveszett Erdély emlékét. Altatóm volt Európa. De még abban az időben sem érdekelt az idegen nő. Két nyelv csak eszméket ad egymásnak, a test ragaszkodik az anyanyelvhez.
"A faji jelleg öreg korban ül ki az arcon, úgy látszik a lelkeken is" írja Illyés Gyula. nem tudom, mióta tudja, én körülbelül harmincéves korom óta. De sose annyira, mint most. Hirtelen érzékeny lettem mindenre, ami magyar, kerülöm s gyűlölöm az idegent. Mit keres nálunk? Valaki megszólított az utcán franciául, felelet nélkül elfordultam, pedig máskor igazán szeretem őket. De ami most jön, csak a családra tartozik, az ismerősök tünjenek el. Civakodó családokban láttam ezt, ráförmedtek a résztvevő barátra, testükkel takarták a beteg rokont. Hallom egy ismerősömről, hogy a hazafias aggodalom Londonba röpítette. Meg akarja győzni angol barátait. Most röpül ki? Dél-Afrikából is haza kellett volna jönni a piszoknak. Még a hontagadót is becsülöm, ha hitéért szakít a hazával, nem volnék protestáns, ha megtagadnám. De előbb várja ki a veszélyt.
Gondoljon ezekre a komoly órákra a külföldi házasság előtt. "A férfiak a fegyverüket pucolják, az asszonyok kötnek" emlékeztetett Márai a minap az örök mozdulatra. Elképzeli ezt két anyanyelvű ember közt? Az idegenek menjenek ki ilyenkor a szobából.
Mikor Bethlen Miklós kancellárt a császár örökre visszafogta Bécsben, rang, hatalom és dicsőség nélkül már csak megmaradt jószágán őrködhetett a távolból. Írt az almáról, a szilváról, a kukoricáról, a lovakról meg a bivalyokról. Egy asszonynak írt. Jöjjön vissza, egyszer még magának is dolgozni kell egy fogoly magyarért.
Ugyanaznap este.
Bűn-e, ha nem bízom a nemzet bölcsességében? Nincs időm felelni, a lelkiismeretem már az eszem előtt bevallja, hogy az. Az igazi szeretet összebékíti a végleteket. Egyszerre kellene hinni a nemzet lobbanékonyságában s a bölcsességében, ez a valódi hazaszeretet. De én kétkedem a bölcsességében.
A haza bölcse Magyarországon csak a népszerelem böjti utódja, előbb volt Báthory Gábor, hogy Bethlen Gábor lehessen, előbb Kossuth, hogy Deák legyen. Nem igazi bölcsesség, aminek kijózanodás az igazi neve.
Minden világjárt magyar öregebb, mint a nemzete. Egyenesen az érettebb életkort irigyli a hatalmas idegen népektől, nem a kincsüket. Szeretné mindjárt Bethlen Gáborral és Deák Ferenccel kezdeni, ahelyett, hogy velük végezze. Én is szeretném. Most lakolok a vándorévekért, úgy látszik, kiöregedtem a nemzet mellől.
Ezekben a napokban lelkileg is megértem Majthényt. Olyan mélységesen a mi vereségünk, mint a hangsorunk vagy a hanglejtésünk vagy a ki-kitörő pogányságunk. Szinte fölösleges stratégiailag magyarázni. Annál szomorúbb, hogy a nemzet egy napot se öregedett azóta. Vagy éppen az a szomorú, hogy ilyenre gondolok? Lehet, hogy minden gondolatom méltatlan a hazámhoz. Nem állok honfitársaim felett, vagy ésszerűbbé teszem a hitüket, vagy vakon osztozom benne. De hogyan tegyem ésszerűbbé? Hit nélkül azonban én se tudok élni. Tehát vakon kell osztoznom benne.
Túlságosan elnyúlik a nemzet fiatalsága, ideje volna, hogy szívóssá, ravasszá, bölcssé öregedjen. De szabad-e egy nemzetnek fiatalság helyett érett kort kívánni? Ha nem, rossz magyarrá tesz a kívánság.
De mégsem vagyok rossz magyar. A jó magyar hívő és elégedetlen, az idegen is erről ismeri meg a nemzetiségünket. Hinni halálig és haragudni halálig egy érzés a magyarnak, elválaszthatatlan faji szisztolé és diasztolé. Egyik a másikat ingerli, ezért nincs lagymatag magyar. Ha már nem ölel a szeretet, ölel még a harag:
bár minden túlvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
hol mint poklát cipelő utas ördög
vagy rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve s mégis számkivetve.
Kívánom, hogy bárcsak egy Marquesas szigetről néznők az európai színjátékot s ne huzatos helyünkről, de az már meg se fordul a fejemben, hogy egyedül nézhetném. A magyar ember bizonyos életkoron és értelmi fokon túl nem lehet kozmopolita. Én is túljutottam ezen a korhatáron. Egyszer Daniel Halévyről emlékezve megírtam, hogy a múlt csak lassan harapózik el rajtunk; az évek testileg, lelkileg és szellemileg visszavisznek a világból széttörhetetlen körünkbe. Az értelem megemberesedik az ifjúkori kozmopolitizmustól, aki viszont érett fővel is ki-besétál az örök körön, már gyanútlanságával elárulja a félműveltségét.
Boldogtalan volt a világpolgár hazaszeretete. A haladónak többé nem elég haladó a hazája, a konzervatívnak nem elég konzervatív. Én az utóbbiért kesergek. A magyar maradi, de nem konzervatív, fájdalom, ebben különbözik a franciától. Évtizedeket mulasztunk, de minden újnak beugrunk egy kicsit, a reformot abbahagyjuk az újság kedvéért, gőgösek vagyunk s folyton idegen karmesteren a félszemünk. Kevesen tudják, hogy a francia "lobbanékony", "szalmaláng" népnek tartja magát. Ezerszer leírta magáról a magyar önvádat. De ez a lobbanékony nép csodálatos türelemmel őriz valamit — (s ez nem is olyan kicsi!) — ami csak ő, mindig ő, akármi történjék a Rajnától keletre vagy az Alpoktól délre vagy a Csatornán túl.
A megtérő világpolgár világos, félreérthetetlen radikalizmust vagy konzervativizmust hoz haza s hűségfogadalma után hiába keresi ezt a honfitársaiban. Mind a kettő "felnőtt" állapot. Mondja a te szád: igen, igen — nem, nem. Hát mondjuk végre!
De szabad most ilyenekre gondolnom?
Fussatok tőlem
rejtőzzetek Ilion fiai,
rejtőzzetek, ameddig lehet,
vagy tépjétek ki,
tépjétek ki fekete nyelvemet!
Mert nem szólhatom
halkan azt, ami szívembe kiált,
se mézes szóval keserű halált
nem szólhatok...
Ugyanaznap, éjfél után.
A család holnapután falura megy. A gyerek gyanútlanul alszik, de az asszony még forog az ágyban. Hallom a falon át. Gyerek és férfi, menekülés és maradás közt szeretne választani s a férfi megtiltotta ezt a választást.
De a közeledő egyedüllét egyszerre megnyugtat. Milyen kicsi gond a magunk élete! A fiam születésnapján, családdá puhulva még irigyeltem a gyanútlanságát. Gondoltam, jó volna a bőrébe bújni, sekély öntudatába furakodni, mint a lágy tóparti iszapba. Pfuj, utálatos emlék...
Mikor Péter megfutamodott Rómából a vértanúság elől, a régi via Appián összetalálkozott a megfeszített Jézussal, "Hová mész Mester?" kérdezte rosszat sejtve. "Megyek Rómába, hogy még egyszer megfeszítsenek." Péter megértette az intést s visszafordult.
Vissza kell térni, itt kell maradni, élni vagy meghalni, itt kell maradni.
Az én nyelvemen írta Vörösmarty a Szózat első négy sorát s ezt soha más nyelven meg nem írták.
[+]