Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám · / · Őrjárat
Nagy J. Béla a Magyar Nyelv-ben hozzászól Édes Anyanyelvünk című könyvem — három sorához. (77. lap.) Négy példámat idézi és hibáztat érte, hogy hibáztatom az idézett mondatok szórendjét.
Az első példa egész terjedelmében így hangzik: "ˇVáratlanul elfogadta a szeszrendeletet és a nyugdíjkérdés tárgyalását szombatra halasztotta a 33-as bizottság." Panaszom az volt, hogy az alany hátravetése ebben a mondatban olvasás közben egy pillanatra megzavar. "Ha... nekiszaladunk — írom — kiábrándulás vár a végén; azt hisszük, a nyugdíjkérdés tárgyalását is elfogadta a bizottság, pedig azt szombatra halasztotta." — Az első igét mind a két tárgyesetre vonatkoztatjuk s csak később vesszük észre a második igét és még később a két állítmány közös alanyát. "A nyakatekert szórend — a vastagbetűs címek szokott szórendje — még csak növeli a homályt" — írom könyvemben. (Tehát nem csak a szórend okozza a homályt. A példát nem is a szórend kedvéért idéztem, bár utóbb azt is szóvá tettem.)
Ha rálapoz bírálóm a könyv 131. lapjára, ott ezt olvashatja: "Az erőltetett vastagbetűs újságcímek és alcímek megölik a szórendet. Nyakon csípik a legmeglepőbb(nek hitt) szót, a mondat elejére ráncigálják, a többi szót meg lapáttal utána hajigálják."
Példának ezt idézem ott: "Ízekre tépett három munkást, bedöntötte a gyárat és száz mérette dobott egy nagy vasgerendát a robbanás."
A robbanás robbanó ereje — jegyzem meg — nemcsak a gyárat, a mondatot is széjjelvetette. Vajon helyesli-e bírálóm ezt az ízekre tépett mondatot a munkásokkal, gyárral és vasgerendával? Nincs-e igazam, hogy ez a három-állítmányú mondat érthetőbb és világosabb, ha az alannyal kezdi az újságíró?
De tovább sem kellett volna lapoznia a 77. lapról, ahonnan megrótt példáit idézi. Ott írom, mindjárt a csillag után: "Széltében elterjedt az a babona, hogy az és kötőszó elé nem szabad vesszőt tenni." — Íme a bizonyíték, hogy nem estem bele abba a babonába, hogy az alany feltétlenül megelőzi az állítmányt.
"Ezért okoz itten bajt a vessző hiánya" — írom ugyanott. (Az állítmányt megint előre vetettem.)
Nem kellett volna messze keresgélnie, könyvem bevezetésében is egymást érik az ilyen szórendű mondatok:
"Ha olyan olimposzi magasságban lebeghetne az író a tömegek felett... hiába őrzi meg egymaga..." — "Ezeken át lélegzik a fa..." — "Így tart ez az örök körforgás..." — "Nem hiába hívja "élet"-nek a magyar..." — "Ha szorít, fojtogat a szabály..." — "Gondolja a kételkedő." — "Szavak pillérein ível át a gondolat a mélységek felett." — "Választ is kap rájuk az ember." — "Cikkekké dagadtak a levelek." — "Lépten-nyomon megállít valami elkedvetlenítő fölfedezés" — "A legszebb virágok tövén... kihajt a dudva."
Bírálóm három lapra való idézetet szed össze és olvas a fejemre, csupa olyan verssort, amelyben az állítmány van elől. Kár volt a fáradtságért. Háromszáz lapra valóval toldhatnám meg. Vajon komolyan hiszi-e Nagy J. Béla, hogy bizonygatnia kell nekem népdallal, Petőfivé, Arannyal, hogy ilyen szórend is van a magyarban; És hogy én nem ismerem a különbséget a "fáj a fogam" és "a fogam fáj" között?
És mindez miért? Mert furcsállottam ezt a szórendet: "Felborult Kaszala gépe a felszállásnál Pécsett". "Elpusztított egy falut, rombadöntött egy keresztény templomot Orange államban a ciklon". Ha bírálóm kedveli ezt a szórendet és bátorítani kívánja az újságokat, hogy még véletlenül se tegyék az alanyt az állítmány elé, megteheti. Talán még meg is dicséri azt az újságírót, aki mindenáron való "szenzáció" kedvéért ezzel a kövérbetűs felszólítással (!) lepi meg a magyar olvasót: "Bántalmazzák a csehek a magyarokat"—, holott nyilvánvaló, hogy egyszerű megállításáról van szó, arról, hogy a csehek bántalmazzák a magyarokat. A mondat értelme ezt a szórendet követeli. Az állítmány előrevetése — hazaárulássá torzítja a mondatot. Meghamisítja.
Fölvetem a kérdést: komolyan hiszi-e bírálóm, hogy nyelvhelyességi könyv írására vállalkozhatik valaki, aki nem ismeri az alany elé vetett állítmány titkát? egyetlen sornyi megjegyzésemre alapítja ezt a vádat. A felborult gépről szóló idézet után ezt bátorkodom írni: "Manapság minden hírt ilyen szórendben ordítanak a fülünkbe — vagyis: a szemünkbe, mert beszélni senki nem beszél így." — Erre sújt le rám a nyelvész: "Beszélni senki nem beszél így? Ugyan, ugyan! Hát nem mondogatjuk-e számtalanszor mindnyájan, akik magyarok vagyunk: Süt a nap. Esik az eső. Fúj a szél..." És aztán következnek a versidézetek: Befújta az utat a hó...d — Reszket a bokor... — Nyelvel a kuvasz. És még száznál több megsemmisítő vers.
Olyasmit bizonyíttat ezekkel a bíróság elé vonszolt tanúkkal, amit senki kétségbe nem vont. A "beszélni senki nem beszél így" nem azt jelenti, hogy az élőbeszédben senki nem fordítja meg az alany-állítmány nyugodt rendjét, ha a hangsúly úgy kívánja. Egész könyvem eleven cáfolata ennek a rám olvasott könnyelmű vádnak.
"Végezetül biztat a remény..." — írom az Édes anyanyelvünk utolsó mondatában (247. lap). Biztat a remény, hogy bírálóm is talált, cikke megírása óta, három másik sort a könyvben, kevesebb "hibával" s ez majd meglágyítja a szívét irántam. Elmúltak azok az idők, amikor nyelvünk szerelmeseinek kétfelé kellett hadakozniuk s azok ütöttek rajtuk legnagyobbat, akikkel egy táborban küzdenek — édes anyanyelvünk épségéért és szépségéért.