Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám · / · Őrjárat
Igaz, hogy az ember mást gondol, mint amit érez. Tudatnak és tudattalannak tartalma különbözik egymástól, legalább is az értelmünk számára jelentkező látszat szerint. azután... az ember mást mond, mint amit gondol. Sok minden miatt és már csak azért is, mert ha kimondunk valamit, az kettőre tartozik, ránk és arra, akinek mondjuk. Mindez igazán szép. Egészen cifrává azonban ott kezd fajulni a dolog, mikor az ember ír. Hát... nem egészen azt írja, amit gondol, az tagadhatatlan. Csak a közelmúltban is, éppen az írásnak, az írásban való megnyilatkozásnak akadályairól s nehézségeiről beszélgetve, hogy jobban megértessem magamat, így szóltam alkalmi társamhoz: például azt, amit most így elmondtam, lehetetlenség megírni. Kikerülhetetlen kényszerhelyzet: számot vetni a lappal, ahová szánja az ember az írását, annak szerkesztőjével, irányával, szokásaival; olvasóival, azok befogadó és elviselő képességével, a közviszonyokkal, politikával, tilalmakkal, rendőrrel, ügyésszel, bíróval; de meg egyes emberekkel, féleségekkel, már hogy mit szólnak most már ehhez vagy ahhoz a magyarok, a németek, a zsidók, a protestánsok, a nők, a gazdagok, a koldusok, a fasiszták, a humanisták, a háziurak, az illedelmesek, a nyelvtisztogatók, a vadászok, a kövérek és az állatvédők. Hiába, mindennek megvan a maga módja.
Éppen most olvasom a Bűn és bűnhődést. Újra olvasom. És irigylem Dosztojevszkijt. Inkább irigylem azonban, mint csodálom. Mert hát, Istenem, nem olyan ördögi dolog megközelítőleg azt írni, hogy úgy mondjam mégis csak azt írni, amivel a lelkünk telített, amit tudunk, ami az elménkben van, vagy ami mély rétegekből oda felnyomul. Ömlik az magától, csak éppen formálni kell az anyagot. Nem olyan nagy csoda az a Bűn és bűnhődés, a Bovaryné, a Germinaé, a Karenin Anna. Mondhatnám mindezek természetes, egyszerű emberi megnyilatkozások, munkák, művek, egy-egy lélek megmutatkozik és kész, e művek írói közönségesen írók, emberek, barátaink, szeretetünkre érdemesek, egyedüllétünkben bizalmas társaink, semmi észbontóan különleges nincs bennük.
A csoda, az más. Az én barátom az, aki szintén úgynevezett író, mivelhogy ír és írásai naponta nyomtatásban jelennek meg. Publicista ő, újságíró, közíró, efféle, igen ismert és elismert. Az ő nagyságát akarom egy példán keresztül megmutatni.
Azzal kell kezdenem, hogy nem szeretem az esőt. Persze nem a nyári záporról mondom ezt, ami csekélység, sőt a nagymeleg miatt még kellemes is, hanem az őszi esőről. Az olyan időről, amikor hideg van, borús az ég, és szakadatlanul esik az eső, napokon, esetleg heteken át. Ilyenkor sötét a kedélyem, csökken a munkakészségem, bánat és szorongás tölt el. Egyetlen derű számomra az ilyen pocsék időben, hogy kitűnő barátom, a publicista, még nehezebben tűri, mint én. Kétségbeesett lázongása az eső ellen már szinte mulatságos. Ez a lázongás ócsárlásban, szidalmakban, panaszban, halálkívánásban, de határozottan igaz érzelmekben nyilvánul meg. Barátomnak még az arca is dúlt, amikor, esős időben délelőtt megjelenik a kávéházban. Arcvonásai megmélyültek, a szeme riadt, úgy néz ki ablakon át a fekete sártól csillogó utcára, mintha odakünn csata folyt volna s halottak borítanák a kövezetet, vagy a pestis érte volna el városunkat s fetrengenének a haldoklók, a járvány meg már éppen nyitja a kávéházajtót, hogy minket is elragadjon, legalább is őt, barátomat, mert hiszen — ilyenkor derül csak ki —, hogy nincs olyan szerencsétlen ember a világon, mint ő. Az Isten az ilyen időt csak az ő kétségbe ejtésére találta ki. És mi az, hogy már két hete esik? Ez még csak a nyitány, mert most már ez az eső nem áll el soha, látni rajta, az egész természeti világ rücskös fekete pofáján, így megy ez most már tavaszig. Jaj, hogy ez a kávé is milyen undok, valami mellékíze van, a vaj egész biztosan a margarin, az újságok szörnyűségekkel vannak tele, megmérgezik az ember agyvelejét, ő, hogy őseink, Árpád és társai, nem tudtak már legalább ezer kilóméterrel tovább vonulni délre, Itáliába, vagy Provenceba, és nézzek csak körül a kávéházban, micsoda ocsmány alakok járnak ide, csak úgy pofa után ki lehetne szabni rájuk fejenként tízévi fegyházat. És még aludni sem lehet ilyenkor, még ha módja is lenne rá az embernek, hogy medveként átaludhassa ezt az iszonyatot, mert szorongásosak az álmai. Napot, derűt, kék eget éhezik és szomjazik az ember, miként ételt és hűs italt a sivatagban, és hasztalanul, nincs kegyelem. Ilyenkor a legstílszerűbb lenne beülni egy kriptába, holmi hindu szoborként, és hülyén, észveszetten malmozni, plemplemet mondani mindaddig, amíg tavasszal valaki be nem nyit és azt nem mondja: tessék, már ki lehet jönni. Még az is gonosztevő, aki ezt az időt elviseli, aki bármit tud tenni, dolgozni, aki nevet, aki esernyő alatt derűsen beszél az utcán a barátjához. Meg kellene állni a villamosoknak és autóknak, el kellene oltani este a lámpákat, bezárni a kapukat és ablakokat, szóval légvédelmi gyakorlatot kellene rendezni, de félesztendőset. Mert rosszabb ez, mint az igazi légi támadás, hiszen az csak játék, amikor bombák zúdulnak az emberekre eső helyett s így semmi meglepő nincs abban, ha a madridiak bombázás idején járnak, kelnek, kávéházban ülnek, csevegnek, zenét hallgatnak és táncolnak.
Végehossza nincs a barátom őrzöngésének. Úgy beszél, dohog, sír, káromkodik, mint egy Shakespeare-tragédia hőse a zilált perceiben, hozzá képest III. Richárd zsidó vicceket mond el a színpadon. Ömlik belőle az indulat lávája. És szavai, hasonlatai vannak, hogy a láva tüzét érzékeltesse, hogy részvétre gerjesszen, vagy legalább megnevettessen, káröröm alapon. Jaj, megőrülök, meghalok, öngyilkos leszek, mit tegyek, már írni sem tudok, egy szál téma nem jut az eszembe, — sírja.
Másnap, a kétségbeesés legfelsőbb foka után, kezembe vettem az újságot, amibe barátom ír. Benne volt az aznapi cikke, jó helyen, szépen szedve, címe: Az eső.
No most! Ezt elolvasom. Mit írt, mit tudott írni most?
Hát... igen. Hogy hetek óta ömlik az ég áldása. Ez az őszi kiadós eső, ha az utcán járókelőknek, a kényeskedőknek, nem egészen kellemes is, azért valóságos áldás. Kell a földnek, ami eltartó édes anyánknak, kell a gazdának, az országnak. És kell nekünk, mert ettől nő meg a búza, amiből majd kenyeret, sőt kalácsot eszünk... Így nyugodtan, szépen, okosan, szemrebbenés nélkül.
Amikor egy óra múlva megjelent barátom a kávéházban, nem szóltam neki, csak néma tisztelettel bámultam őt. Nagy ember. Az igazi. Mi őhozzá képest Dosztojevszkij, Zola, Tolsztoj? Dilettánsok. Csak azt tudják, ami bennük mocorog, s csak arra képesek, hogy ez a valami éppen hogy kimocorogjon belőlük. Ez semmi. Alig több, mint hogy az ember izzad, vagy köp, szóval ez csak természetes folyamat. De ő! Barátom, barátunk, a publicista.
Nincs igazság a földön, — aminthogy van— ha barátomnak a halála után nem emelnek szobrot. Lovasszobrot. Egy óriási vad paripán ül majd, a paripa nyakán, a nyereg első részén elhelyezve, áll majd egy írógép, barátunk keze a billentyűkön nyugszik, szeme a messzibe néz, homloka megráncosodik, mert ő gondolkodik. Szépen, okosan kigondolja, hogy mi az, amit ő nem érez, nem gondol, a maga jószántából még talán ő sem mondana ki soha, s amikor ez megvan, akkor kiveri a gépen és kész a cikk. A cikk, melynek nagy lesz a sikere szerkesztőnél, kiadónál, olvasónál, sőt kritikánál egyaránt...! A szobor körül kis mellékalakok lesznek, a talapzat négy oldalán afféle kisplasztikák: Dante, France, Petőfi és a többiek.
A nagyság attól függ, hogy mivel mérünk, mik a szempontjaink. Ismétlem, az én szememben ő nagy ember. Gigász, ciklop, félisten, írók fejedelme, csak őt, csak őket bámulom.
Ha nem volna hiábavaló, mivelhogy alapjában véve tehetségtelen vagyok, beállnék hozzá inasnak.