Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám · / · Figyelő · / · Farkas Zoltán: Képzőművészeti szemle
Az eredménytelen első pályázat után a szoborbizottság néhány pályázót második versenyre szólított fel. Ennek eredményét láthattuk a Nemzeti Szalonban. Amint azonban előre sejthettünk, az új pályaművek sem hoztak kielégítő megoldást.
Kétségtelen, hogy művészeinknek igen nehéz feladat megoldására kellett vállalkozniok. A közönség és a szoborbizottság a Madách-emlékműben az Ember tragédiájának szimbólumát kívánta megtestesíttetni, persze Madách személyének ábrázolásával egyetemben. Madách költeménye pedig a teremtés értelmét foglalja össze, az emberi sors történelmi változatainak Ádámra és Évára, a férfire és a nőre szabott sokféleségében. Gazdagsága a világirodalomban párját ritkítja. Ezt a gazdagságot képzőművészeti alkotás keretébe önteni csak Madáchéhoz hasonló genialitással lehet, de még a legnagyszerűbb szobormű sem adhatna tartalmilag ugyanannyit, mint a tragédia, hiszen a képzőművészet korlátozottabb, mint a költészet. Amit a költészet verssorok ezreivel írhat körül, azt a szobrászatnak néhány testbe kell foglalnia, legfeljebb még egypár reliefet alkalmazhat kiegészítésül. Eszköze csak az irodalmi tartalmú leegyszerűsítő jelképesség lehet, ami már önmagában véve is veszedelmes vállalkozás. De ha erre az útra lép, már pedig ezt kívánták tőle, Madách költeményének három szereplője közül egyiket sem hagyhatja ki, a költeményt Ádám, Éva és Lucifer alakjaival kell szimbolizálnia. Ki nem elégítő tehát minden olyan megoldás, tehát a pályadíjnyertes mű is, amely Éva alakját mellőzi, hiszen a férfi és nő viszonya egyik alapvető eleme Madách művének.
Képzőművészeink eredetiségét nem csekély mértékben korlátozta az is, hogy a köztudatba Zichy Mihály rajzai mélyen bevésődtek. Meglátszott ez az első pályázaton, de nem kevésbé a másodikon is. Zichy romantikus művész volt, az Ember tragédiájának romantikus világát kongeniálisan érezte át. Lendületes mozgalmassággal ábrázolta az emberi sors patetikus változatait. De Zichy formáinak leutánzott ismétlései az ő romantikus hevülete nélkül nem hatnak őszintén, különösen nem neobarokk köntösben.
S ha már a Tragédia szimbolizálása nem sikerült is a pályázóknak, egyszerűbb megoldás némiképpen kárpótolhatott volna. Hozzájuthattunk volna talán egy erőteljes szoborműhöz, az emberi töprengés megrendítő szobrához, s ha még ehhez sem, legalább egy tisztán szobrászi formák tekintetében szép, kiegyensúlyozott, őszintén átérzett munkához. Sajnos ez sem következett be. Szobrászainkat megzavarta az, hogy többet kívántak tőlük, mint amennyi éppen telik és így arról is megfeledkeztek, amit máskor nyújtani tudnak.