Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám · / · Figyelő
"A szoba csak hotelszoba volt, de nagyon fényűző, amilyenek luxushotelekben luxus-lakosztályokhoz szoktak tartozni. Kék, arany, fehér. A széles, mennyezetes barokk-ágy aranylábakon állott. Az ágy alatt sovány, borotvált, szőke férfi feküdt, a kezén gumikesztyű, a zsebében szivacs, kloroformos üveg és egy nagyon élesre fent, keskeny pengéjű borotva." Íme, így röppen fel egy Hunyady-novella bevezető részlete, s mire elegáns teste elnyúlik a levegőben, biztonságábaban már benne érezzük az eljövendő iramot, az elnyelt távolságot, a rikordot, mint a híradók repülőstart-felvételeinél. A mondatban már ott feszül a történet, eredményeivel és hibapontjaival; játszadozzunk el vele a kritikusnak a módján, aki halálos komolyan veszi a leghóbortosabb foglalkozást: az elemzést.
Micsoda acélos szerkezet! A mondat (= történet) testén csak a legszükségesebb alkatrészek, bámulatos önkonomiával s még bámulatosabb kifejező erővel. A terepfelvétel pillanatnyi és kifogástalan élességű; kék, arany, fehér színei már érzékeltetik a fényűző sivárságot, ami itt az élet és a banalitást még a lesben álló halálban is, már indokolják a pompa kiszolgálóinak indulatait, már előkészítik a céltalan és utálatos bűnt. Erre siklik át a mondat második fele, gyorsan és tárgyilagosan. Az ágy alatt rejtőzik, szinte a bútorzatot kiegészítve, nem a "betörő", vagy éppen a "gyilkos", nehogy a nevén-nevezés lefokozza izgalmunkat, még kevésbé egy "tagbaszakadt, torzonborz" valaki, hogy a grand-guignol egyszerűbb síkjára terelődjön képzeletünk. Hunyady nemes anyaggal dolgozik; az ágy alatt "sovány, borotvált, szőke" férfi lapul, akinél később felmerülhet a lélektanivá mélyülő kérdés, miért lesz gyilkossá s akin csak mestersége egyenruhája árulja el a születő bűnöst. A mondat vége már megborzongat; zárószava hideg fénycsillogással idézi a halált.
Talán túlságos kiszámítottan is; a mondat nemcsak az erényekre, a gyengékre is árulkodik. Egyszerű és rugalmas, mesterien összeillő részekkel, de nemcsak az esemény, a csattanó felé is siet. Helyzeti energiájában van valami feloldhatatlanul külsőleges, nem elégszik meg azzal, hogy megfogja érdeklődésünket, hatásos is. Felvonásvég; egyformán számít a megrendülésre és a tapsra. Az elbeszélés maga is ilyen rohanó, elidőzés, kitérés nélküli lesz, hiánytalan kidolgozása az ötletnek, ellenállhatatlan sodrású. Csak éppen az igazi élet és az igazi epika kanyargásait áldozza fel.
Ne legyünk igazságtalanok, nem mesteremberrel, vérbeli íróval van dolgunk. A mondat tovább tanúskodik. A "sovány, borotvált, szőke" jelzők a gyilkos igénytelen tulajdonságai, nemcsak a sikeres ellentétet hordozzák, hanem az írójukra oly jellemző, fitogtatás nélküli, meleg emberséget is. Hunyady látja és érzi az alakjait, kicsit kíváncsiság vonzza feléjük, kicsit rokonszenv, majdnem nosztalgia, mindenesetre megértés és megbocsátás. Aki egy órával később őrült mozdulatával kizárta magát a társadalomból, egy órával előbb még a borotválkozással jelezte igényét az odatartozásra; s ezt az igényét az író nem veszi kevésbé komolyan, mint a tettét. Igen, — érezteti — ilyen ember, mindennapjaival és végzetével, ártatlan szokásaival és romboló ösztöneivel, nem állat, csak képes az állatiságra, nem is gonosz, csak áldozat. Mindezt hangsúlytalanul, patetikus aláfestés nélkül, biztos egyensúlyérzékkel; abban, hogy éppen a borotváltságot választotta ki az emberré avató vonások közül, benne van egészséges, derűs életfelfogása, őszinte művészete.
De még mindig nem végeztünk a mondattal. Távlatot benne, kipillantást az élet és a lélek meglepetéseire, láttuk, a jelzők nyitnak, e biztonsággal kiröpített, nyomban "ülő" találatok, melyeket egy késdobáló bravúrjával villogtat el a szemünk előtt. Akár a kések, ezek a jelzők is körvonalakat rajzolnak, nem mélységben faragják ki az alakot, mint a szobrász vésője; de milyen könnyed és felejthetetlen, elegáns és jellemző vonalakat! Még csak nem is választékos jelzők; közvetlen, természetes, első ötletek, de jobb alig juthatna eszünkbe. Igénytelen, majdnem triviális hasonlatok, de a kimondásuk pillanatában meggyőznek és lefegyvereznek. a kikapós kis asszonykában elolvad az ellenkezés, mint forró lábasban a vaj. A grófné arcán, amikor autója elakad, sértődött kifejezés jelenik meg. Lehet egyszerűbben és élesebben típusokra figyelmeztetni?
Típusokra, vidéki konteszekre és városi selyemfiúkra, félszeg tanárjelöltre és nyakas gentryre, kisvárosi gavallérra ("mosolygó szájában egy pedáns platinafog ragyogott") és az angol világbirodalmat képviselő vénkisasszonyra, sikerekbe beletört színésznőre ("kopár maradt, meddő, porlepett, plörőzös kalap") és éhségtől elájuló konzumlányra. A történet a csattanó, a hőse a legmeglepőbb, leghálásabb póz felé siet; nem tenne jót itt is egy kis kitérés, pepecselőd, szétszedő, összerakó szenvedély, a regényíró szorgoskodása a magateremtette emberek körül?
A kötet parádés darabja, az Aranyifjú, felér a legjobb Maugham-, vagy Huxley-novellával. De Huxley rokonhangulatú elbeszélésében (Gioconda mosolya) könyörtelenül kivégzik az ártatlanul gyanúsítottat, bármennyire berzenkedik az idegzetünk, Hunyady az utolsó pillanatban megmenti selyemfiúja életét. Ebből a megtorpanásból, végül minden jórafordulásból ugyanaz a kicsit puha kényelem ütközik ki, mint ötleteiből, jellemzéseiből; így is jó lesz. És jó is; de hátha egyszer megpróbálna kegyetlenebb lenni az élettel, emberekkel és az olvasók tetszésével szemben?