Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám
A hólé egyhangú, ritmusos muzsikával cuppogott ormótlan, drótozott talpú csizmája alatt, ahogy össze-vissza tapicskolt az udvar feneketlenné mélyült sarában, a disznó után mászkálva. És az mégse akart bemenni az ólba. A lábai már nagyon kifáradtak a hiábavaló hajszában, az olvadássá nyálkásodott hideg meggémberítő lassúsággal, elémelyítő szívóssággal mászott fölfelé a lábában, mint valami bőre alá furakodott hernyó. Más neszt nem is hallott a tanya körül, csak a talpa alatt szétnyíló meg összefolyó sár sunyi cuppogását és fujtató tüdeje kínlódó zihálását. A hulló hó mint vastag, puha függöny, fölfogta a messzibb világ zajait. Nagy vatta-csomókban, egyhangú és csöndeskés igyekezettel esett a hó, hogy vigasztaló fehérségbe csomagolja a földet, — de hiába, mert mindjárt elolvadt s piszkos tócsákkal szomorkodott a tanyaudvaron. Az öreg, ahogy mellre vágott fejjel iramodott a disznó után, látta csizmája orránál a lucsokba hulló hópelyhek elmúlását és ez olyan volt, mindegyik olyan volt, mint mikor egy nevető arc egyszerre elszomorodik, sírásba csikordul...
A lába kegyetlenül fázott a lyukakon beszivárgó nedvességtől, lábujjai szinte élettelen csontokká gémberedtek, érezte, hogy már a kapcáját kínozza a sár. Rongyos kabátját dideregve húzta össze magán, kezeit lehetőleg úgy gyömöszölte lyukas zsebeibe, hogy ne érje a hideg. Lyukas volt minden ezen az emberen, az egész élete is egy nagy öregséget tátongó lyuk volt és olyan hiábavalóságra csüggedve kukucskált ki rajta a világba a lélek, mint csizmáján a sárral kacérkodó kapcarongy.
Nagyon dühös volt a disznóra. Hidegtől kicsipásodott szeméből kiserkedt egy könnycsepp és lefutott a borostás arcon. Szerencsétlennek érezte magát, szeretett volna odakuporodni a kút-káva tövébe és sírni, mint régi gyerekkorában, — de még jobban szerette volna megfojtani ezt az átkozott disznót, ha elérhetné... Az azonban mindig elfutott előle. Néha megállt, megvárta, míg megközelíti néhány lépésnyire, még feléje is fordult: lábait szétvetve, ormótlan nagy fejét fölemelve s karimás orrát szimatolásra fintorgatva nézett rá, mintha csúfolná, —mikor azután a közelébe ért, egyszerre égnek csapta a farkát, egy vad röffenéssel megfordult és eliramodott. Néhány lépéssel odább megint megállt, még a sárba is beletúrt, beletücskölt, apró, ravasz szemeivel csak oldalról sandított föl rá, hogy mikor majdnem eléri, újra kezdhesse a játékot.
A kút körül kergetőztek, talán már egy félórája. Az öreg nem bírta tovább szusszal. Kifulladva állt meg és tehetetlen mérgében belerúgott a pocsétásan szomorkodó vályúba. A piszkos víz arcába fröccsent, a sáros homok recsegett a foga alatt. Köpött egy nagyot. Szemét ellepte a könny a belécsapódott piszoktól. Könnyes-maszatos arcát, kékké fázott, ormótlan ökleit átokra emelte az ég felé. Hirtelen eszébe jutott, hogy karácsony estéje van. Meghökkent egy pillanatra, azután még nagyobb keserűséggel robbant ki a száján a csúnya átok.
— Azt a...!
Soha nem gyűlölte jobban az Eget, mint most, karácsony estéjén... A Jézuska születésnapján, mikor eljött mennyei fényességgel a mindenek megváltója... Egyszerre minden keserűség végigtiport rajta: az átténfergett hálátlan évek, pocsolyásan émelygős vagy farkasordítós, de mindenképpen kegyetlen telek, az embernyúzó, sárgán lángoló nyarak — és most ez a disznó!... Hát már ez is kifog rajta, már ezt se bírja behajtani. Erre se jó üres hatvan éve.
Kinyitotta a száját, hogy előkiáltsa az istállóból legényfiát, segíteni, — de nem jött ki rajta egy hang se. Félelem és erős dac szorította össze a torkát. Biztosan megintcsak veszekedne vele a Sándor, hogy már semmire se lehet használni. meg nem is öreg ő még annyira, hogy ez a koszos disznó kibánjon vele! Kabátja ujjával végigtörülte az arcát, kitörülte szeméből az elfátyolozó könnyeket és újra hajszolni kezdte a bolond kedvbe lódult állatot. S mert erővel, gyorsasággal nem bírta a küzdelmet, ravaszsághoz próbált folyamodni. Mert küzdelemnek látta már ezt a hajkurászást s a valódi célt, hogy a disznót bent tudja az ólban, szinte nem is tartotta fontosnak. Leguggolt a kútkáva tövébe, hogy ne lássa a másik oldalon turkáló jószágot és úgy félig ülve, a nedves deszkákhoz lapulva akarta elérni. Csak addig ne vegye észre, míg megközelíti egy jól lépésnyire, akkor fölugrik és olyat rúg az oldalába, hogy biztosan elmegy a kedve a játéktól! A ravaszkodásban nem is volt hiba, csak a kivitelben, mert mire ő talpra állt, a disznó már megugrott, a hirtelen ijedtségtől még gyorsabban, mint máskor. A rúgás levegőt ért s ő a nagy lendülettől hanyatt vágódott. Csupa sár lett mindene s hogy föltápászkodott, olyan nyom maradt utána, mint mikor a gyerekek megfeszített Jézust csinálnak a frissen esett hóban, — csak éppen ez agyagos sár volt, utálatosan szortyogó malaj... Egy pillanatig úgy bámult erre a nyomra, mint akiben furcsa emlékek ébredeznek, de ez csak egy rövid villanás volt és mindjárt elnyomta a dühvel keveredő keserűség. Megrázta magát, mint az ázott szőrű kutya, hogy valamennyire megtisztítsa a göncét. Káromkodni se volt már ereje, csak a fogát vicsorgatta. Úgy érezte, hogy valami halálos rettenet szorongatja a torkát és az menten elveszejti, ha nem tesz ellene valamit. Homlokát kiverte a hideg verejték, s úgy nézett szét valami segítség után, akár egy kikerülhetetlen veszedelemmel üldözött. Révedező szeme meglátott egy vasvillát, ott az istálló ajtaja mellett a falnak támasztva. Még nem tudta, hogy mire lesz jó, de odarohant és megmarkolta reszkető ujjaival s szúrásra emelte, mint szuronyt a háborúban, még a jobb lábát is előre lendítette, támadó állásba. Éppen akkor sétált el mellette röfögő gúnyolódással a disznó. A villát elkeseredetten belevágta a gyanútlanul poroszkáló állat oldalába. Az szinte emberi fájdalommal sivalkodott föl, vére piszkos pirossággal keveredett a lucsokba. Rogyadozó lábakkal, sírva vánszorgott be az ólva, fölszakított oldalából lógott a szürke bél. Siralmas, lelkettépő nyöszörgése kijött az öreghez. Ő hallgatta, hallgatta és mikor a messzi falu tornyából ujjongó karácsonyi harangszót tépett füléhez a lábadozó szél, nekiborult a piszkos istállófalnak.
Azután eldobta a villát és bebújt az ólba. Letérdelt az elnyúlt disznó mellé, mintha imádkozna és nézte, hogy apró, sűrű nyögdécseléseire hogyan árad új meg új nekibuzdulással a vér. Tömpe, kirepedezett ujjaival megpróbálta visszadugdosni a kilógó belet, a fölszakított hasfalat próbálta visszaigazítani és még a tenyerét is rátapasztotta a sebre, hogy hátha megáll a vér. De az ujjai között csak kiszivárgott, — a disznó meg úgy sírt, úgy nyöszörgött babráló kezei alatt, hogy alig bírta hallgatni. Arra gondolt, hogy ez most megdöglik. Pedig ez az egyetlen disznójuk, ezt akarták meghízlalni és levágni, hogy legyen a kamrában legalább egy kis hús, meg zsír, — tavaly is, meg tavalyelőtt is elhullott a hízónak való. Most megint nem lesz belőle semmi. Erre gondolt, de gondolatai mögött most sokkal nagyobb és közelebb félelem ágaskodott. Mit szól ehhez majd Sándor, ha megtudja? A hús, a zsír, a szűkös tengődés, meg minden — ez mind nagyon távoli dolog volt s csak a fia átkozódásait hallotta már előre. Megveri, ezért biztosan megveri. Hiszen kisebb dolgokért is ráemelte már a kezét s ígérgette a verést. Tegnap is, mikor elfelejtette a szárizéket kiszedni a jászolból, a tehén elől: "Magát mán csak gyerek-számba lehet venni. Még tán majd meghalni is elfelejt, úgy elöregszi az eszit!"... Hát még ha ezt megtudja. Ezt a disznót!... Nagy melegség szakadt rá. Fújt egyet, zsíros kalapját hátra taszította, a fejebúbjára, kabátja lógó rongyaiból letépett egy darabot és azt nyomkodta a sebre, meg még egy marék sárt is rákent, hátha szűnik a vérzés. Hiába.
A disznó alig szuszogott, fájdalmas nyögdécselései is mind ritkábbak lettek. Megfogta földön elnyúlt nagy fejét, a száját szétfeszítette s ahogyan a döglődő kiscsirkével vagy más aprójószággal szokták, levegőt fújt beléje. Jó nagy lélegzeteket vett s fújta, hogy az erőlködéstől maga is majdnem odaszédült a disznó mellé. A pihenés apró szüneteiben pedig kérlelő, babusgató szavakat mondogatott:
— Kocám!... Na!... Kiskocám!... Na!... Kocikám!...
— Apjuk! Gyüjjön vacsorázni! — A felesége kiabált.
Reszkető inakkal tápászkodott föl és kisurrant az ólból.
A vacsora majdnem kifordult a szájából, a fölgyülemlett sok-sok keserűségtől. Szinte erőszakkal nyomkodta le a füst-szagú, szegényes karácsonyi kalácsot. Sándor is szótlanul üldögélt, fanyalogva nyámmogott el egy-egy falat kalácson s úgy nézett maga elé, mint aki minden pillanatban kész fölrúgni az egész asztalt, tálastól, mindenestől együtt. Pedig lehet, hogy most se volt morcosabb, világevőbb kedvében, mint máskor szokott, hiszen a beszédnek mindig is igen kicsiny helye volt náluk, — de ő úgy látta, hogy nagyon eszi magát valamiért. Lapos pillantásokkal, lopva nézegetett föl rá és próbálgatta magában a szavakat, hogy melyikkel kezdhetné el a disznó dolgát... Egyikről-másikról azt gondolta: na, ez jó lesz! Ahogy lassan, csámcsogva rágott, már meg is forgatta a nyelve alatt, — azután mégis lenyelte a falattal együtt.
A dolog nem hagyta nyugton. Hiába, ezt nem lehet elhallgatni. Legföljebb reggelig, — akkor meg még nagyobb lesz a baj: megnő egy éjszakán át, akár a langyos vízzel elkevert kovász. Szólni kell! Az asztalt nézte mereven, hallgatta az asszonya hangos csócsálását, ahogy fogatlan szájában sokáig forgatta, puhítgatta az ételt, éber érzékekkel fogta föl a körülötte mozduló-lélegző világ minden rezdülését, — magában pedig a bátorság okait terelgette össze. Hogyne szólhatna! Elvégre az ő nevén van ennek a kis harmados földnek a bérlete! A disznó is az övé... volt! Azt tehet vele, amit akar. Azután mégis csak az apja ennek a...! Ahogy rátekintett az asztal túlsó felén ülő legényre, ahogy egybefogta pillantása a feketén ütköző szakáll alatt rágástól rángó arc kemény vonalait, az előreugró áll, keskeny fej, vastag nyak, széles váll tömör rendjét, a kalácsot markoló tömzsi, fekete kezeket, egyszerre megszakadtak benne ezek a mondatok. Azt ugyan végig gondolta, hogy mégis csak apja ennek a legénynek, — de a fogalmak nevei mögött már nem érezte a súlyt adó tartalmat. Az utolsó esztendők rideg valóságának érzése ömlött el rajta. Az utolsó öt esztendőé? Tíz esztendőé? Nem lehet azt megmondani, hogy mikor kezdődött. Talán nem is kezdődött, csak folytatódott. A gyerekek fölnőttek melletük, fölibük nőttek nekik, s ahogy fogyott az erejük, egyre kevesebb lett a becsületük. Már csak ez az egy gyerek van itthon, de az életük semmit se változott. Legföljebb rosszabb lett.
Nem mert szólni. Mikor végeztek az evéssel, Sándor kiment. Az istállóban szokott aludni. Nekik itt a konyhában ágyazott az asszony. Lefeküdtek. A felesége a falnak fordult és már aludt is. Pedig szeretett volna vele elbeszélgetni. Neki talán még a disznót is elmondaná... Nagy keserűséggel hallgatta apró horkolásait, szinte kedve lett volna odanyúlni a torkához, hogy egy roppantással beléfojtsa a lelket, ha már a szomorúságát se tudja vele megosztani.
Hiába akart, nem tudott elaludni.
Egyszer már elszunnyadt és régen tanult bibliai képek párologtak föl a nehezen kierőszakolt álom alól: a megszületett Kisjézust látta a betlehemi istálló jászolában. Nézte, nézte a nagy fényességgel kápráztató arcocskát és úgy szerette volna megsimogatni... hiszen a szegényekért jött el... Elindult a jászol felé, otromba nagy csizmáit óvatosan rakta a földre, nehogy fölébredjen a kicsi. Már ott állt előtte, hirtelen térdre rogyott, mert lenyomta valami elbírhatatlan tehet, kinyújtotta durva, keménykérgű kezét, hogy megsimogassa, — de jaj!: a jászol már nem volt sehol, az istálló se volt sehol, ott térdelt az ólban a kinyúlt disznó előtt...
Ijedten riadt föl, egész testét kiverte az izzadság. Most már nem tudott aludni. A szeme tompa sajgással fájt, a nyílásokon beszivárgó nyálkás hideg is szúrta, kínozta, álmos volt nagyon, de nem merte lehunyni a szemét.
Óvatosan fölkelt az ágyból, nagy óvakodással fölhúzta az ágya előtt haptákban álló csizmákat, kabátját magára vetette és kiment. Vigyázva, tapogató léptekkel botorkált át az udvar sarán, az istálló felé. Korom-sötét volt az éjszaka, a hó már nem esett s egy parányi fénysugár se szúrta át a sötétséget, hogy legalább abba belekapaszkodhatott volna. Lábai szinte rogyadoztak az izgalomtól és ahogy lépkedett... cupp... cupp... sírt alatta a teleétvágyú sár. Félt, nagyon félt, a szíve majdnem kiszakadt.
Sándort akarta megfojtani vagy agyonütni. Érezte, nem várhatja meg a másnap reggelt, míg megtudja a disznót...
Óvatosan lépett be az istállóba: egyetlen lovuk ott mocorgott a jászol előtt. Nyilván karácsonyéji illúziókban ringatta magát, mert úgy csikorgatta fogait a szerencsétlen, mintha zabot ropogtatott volna. Az öreg arra fülelt, ahol Sándor szokott aludni. Semmit nem hallott. Tapogatózva odament a jászolba vetett vacokhoz, — de csak rongyokat érintett a keze. Sándor nem volt ott.
A nagy izgalomtól kimerülten rogyott a vacokra, kezét szúró, rossz szívére szorította és hallgatta, hogy milyen veszett sietséggel dobog. Hallgatta, hogy ki-kihagy, azután újra száguldva verni kezd, mintha pótolni akarná azt, amit elmulasztott. Ki tudja: lehet, hogy már holnap végleg megáll és az ő számára megszűnik minden. Talán jobb is lenne, mert így, így nem lehet élni. Sándor megmenekült, lánynál van, vagy mulat valahol, reggelre újra hazajön — és megtudja a disznót...
— Nem lehet így élni! — sóhajtotta és föltápászkodott a vacokról. Rossz kabátja zsebéből rötött gyufaszálat kotorászott elő. A falhoz dörzsölte és az erős sercenéssel meggyulladt, a kén fojtó bűzét dobva széjjel. Meggyújtotta a gerendáról lelógó mécsest. Hunyorgott a gyönge világosságban s a sötétséggel együtt mintha a reménytelen szomorúság hálója is szétszakadozott volna: ahogy szemei beitták az ismerős tárgyak, szögletek, állatok vonalait, az élet akarata fölfénylett benne még egyszer. A mécsest leakasztotta a gerendáról, kilépett az istállóból és elindult az ól felé. Hátha...
A disznó kinyúlva, döglötten feküdt ott. Megállt mellette s úgy érezte, hatalmas súly zuhan rá, hogy térdre kell esnie, mint az előbb álmában. S mintha nem akarna hinni a szemének, vagy nem akarna beletörődni a változtathatatlanba, csizmája orrával megböködte a disznó oldalát, hátha fölnyög rá boldogan. Azután még le is hajolt hozzá és remegő ujjaival szétfeszítette a szorosan lezárt szemhéjakat. Még állt mellette egy keveset, csodára várva, azután visszaballagott az istállóba.
Odament az ijesztően sovány lóhoz és leoldotta fejéről a kötőféket. Szegény, elkínzott állat csodálkozó szemeiből annyira a testvérsors szomorúságát látta kikönyökölni, hogy ráborult a nyakára és zokogni kezdett, ahogyan már nagyon régen tette...
Sírt egy megkönnyebülésnyit, megsimogatta a ló csúnya nagy fejét, azután fölállt a fejőszékre és ráhurkolta a gerendára a kötőféket. A másik végét a nyakára kötötte és egy nagy sóhajtással kirúgta maga alól a széket. Rángott néhányat a teste, az arca szederjessé vált, majd egy torz, siratnivaló grimasszal kilökődött száján a megdagadt nyelv. Mintha pajkos gyerekséggel kicsúfolná a világot bajaival együtt.
A ló csak nézte, nézte a lassan himbálózó testet, ormótlan árnyékát a falon, a csúfolódó arcot. Nyilván nagyon mulatságosnak találta, mert veszett kedvvel nyihogni kezdett és hátulsó lábait belerúgta a levegőbe.