Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám
Szürkületkor, midőn az élet
a halállal egyszerre lép,
sóhajt a szellő, gondja széled
s mindent tudón borong az ég.
Nefelejcsbokrait pillogva
kinyitja az éj s elpihen, -
mint egy órát az asztallapra,
kiteszem dobogó szivem.
Mit mértek buzgó dobogások?
Az élet vissza-visszaint -
fekete-fehér szárnycsapások
között repülnek napjaink...
Megállsz majd, buzgó szív kihülve -
csak a vers él, - a pillanat:
mely az időből kiperdülve
két szárnycsapás közt itt marad. - -
Ó, hányan, hányan félreálltak,
és im, az élet megy tovább...
Ostoba, aki hittel áltat,
de aki nem hisz: ostobább.
Hit és kétely közt tűnve veszni,
mint éj-nap közt e szürkület:
így kell az életet keresni -
bár megtalálni nem lehet.