Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám
Éjfélt ütött az öreg óra,
a két vas-mór éjfélt ütött;
kalapácsuk kongó ekhója
még száll a Szent-Márk-tér fölött,
mint elfoszló templomi nóta.
A téren csend lesz nemsokára,
megdöglik a modern zsivaj;
hallatszik már a baglyok szárnya
s valami mély tengermoraj:
évszázadoknak muzsikája.
Hibátlanul lebeg a félhold
a Campanile oldalán;
ez is a velencéseké volt,
s úgy látszik az most is; talán
hadizsákmány a sárga félhold
A börtönök hídján megállok,
szellemként, észrevétlenül;
valaki kérdezi: ki jár ott?
A félhomány elevenül;
kezdhetnénk valami szeánszot.
Egy rácson sárga kéz kapargál,
ágyugolyós vaslánc csörög,
mit ötszáz éve húz a karján
valami eldugott török,
az, aki ott matat, kapargál.
Micsoda vad bűbáj lepett meg,
milyen alkimista varász?
Mult századok elevenednek
bennem s mint őrült gondolás,
látom lelkét a zöld vizeknek.
Ó, régi kürtszók, indulások,
Velencés expediciók!
Az oroszlán tüzet okádott,
recsegtek a zászlós hajók,
hidak hátán sírtak a lányok...
Sok hős azóta nem jött vissza -
de még jöhet: a víz alatt!
sírboltjából a szép menyasszony
kilibben majd s elészalad
s többé nem is ereszti vissza.
Egy korcsomában, bor tövében,
nótázva ül három legény,
magyar legény. Már három éve
hazajutásra nincs remény.
"Üres a korsód, tölts beléje,
löccsintsd nyakon életed átkát,
hogy idegenben vagy kutya
s otthon más öleli a mátkád!
Az apácának Krisztusa,
neked a császárné a mátkád! -
Peshedt-vizű sikátorokban
vén kéjenc dózsék lelkei
kislányokra lesnek titokban;
egyik Szent-Márkot öleli
egy patkányos templomsarokban.
A Piazettán ténferegve
költők járnak s szerelmesek,
kik idegenből ittrekedtek.
- Milyen különös élvezet,
örökre ittmaradni veszteg! -
S a századvégi nagy szerelmek!
a monarchia szűzei
itt tanulták meg a szerelmet
s csipkékben kellett fürdeni,
mert bizony nem aludt az ördög!
Aztán elmentek jobbra-balra,
itt hagyván el lányságukat
mitológikus áldozatra?
Velence fiatal maradt,
mint balzsamos halottak arca...
Most hát ismerlek, szép Velence,
ez az éjfél megmutatott.
Vajjon otthon, a nagykredencben
érzik-e a régi lapok,
hogy ma lettél enyém, Velence -?
Tudom, hogy mint e pillantban,
olyan leszel örökösen;
az idő rólad visszapattan -
van úgy, hogy már-már azt hiszem,
itt minden rég a víz alatt van.
Eljön az az idő! A tenger
zálogosdit játszik veled
s az alvó földi istenekkel.
Vénusz vagy, vízből született:
bölcsőd volt, sirod lesz a tenger.