Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 11. szám

Illyés Gyula: Naplójegyzetek

A párizsi vonat németországi késése miatt mi is majd másfélórás késéssel indulunk Bécsből, alkonyodik mire a magyar határra érünk. Visszanézek a határról. A nyugati ég szinpadiasan vörös; valahol Bécsen, Németországon túl még ragyog a nap; fénye, ahogy a hegyek mögül előtűnik olyan mint egy távoli lampionos népünnepélyé, szinte várom a zene hangfoszlányait is. Állunk, az alkony nyirkos szürkületté szutykosul, aztán vigasztalan sötét. Az égen semmi fény. Csak keleten, messze bent hazám felett csillog magasan a vacsora-csillag. Költő vagyok, a csillag összetett szép nevének első tagja súg tehát valami költőit, már magyarul. Akik ilyen meghitt, emberi névvel tisztelték meg a csillagot, mit vacsoráznak most alatta s hányan? Eszembe jut a vers, amely költői nagylelkűséggel "egy-egy szárnyat, combot nyújt" a napi munka után a kicsinyeknek, a népnek. A vers bűvöletébe jutok, egy percre elfeledem a valóságot, az egész ország azzá az édes tájjá alakul, melyet a Toldiból és a Családi körből ismerek. Pásztortűzzel és csirkepaprikás illattal teli alkonyi síkság felé kell, úgy érzem, sietnem, nehogy elkéssem a vacsoráról, amelyre valahogy az egész nemzet vár, meghalt anyám helyett; aztán hirtelen megrázkódom és magamhoz térek, körültekintek. A vonat még egyre áll.

Van érzékem a szellem játékaihoz; arra készültem, hogy a magyar határt átlépve úgy figyelek, úgy nézem a tájat s a látottakból úgy igyekszem képet és ítéletet alkotni megint csak a nemzetről, mintha először járnék lakóhelyén. Sajnos, hiába kémlelek kifelé, már egészen besötétedett, az ablak saját arcomat mutatja, mintegy jelképszerűen, mintha azt mondaná: magadba nézz! Megpróbálom; az ott terülő hazát próbálom áttekinteni.

Itt benn pontosan látom, kisebbített alakban, de annál egységesebben. Akár a modern kiállítások üvegre-rajzolt térképein, amelyeken egy-egy gombnyomásra hol a hegyek világosodnak meg, hol a vasgyárak, a lakosság vallási elhelyezkedése, a gyógyfürdők, — azt a jellegét varázsolom magam elé, amelyik tetszik. Alakját már kitörölhetetlenül olyannak látom, ahogy hajdan az iskola faláról gyermek-szemembe rögződött: valami álombeli kedves állat, lábait hasa alá húzva szürcsöli az Adriát és közben dorombol és meleg. De látom megszületését és fejlődését is, látom, hogy rángatódzik, hogy vonja össze és terjeszti ki határait, hogy lapul le, aztán az erőtgyűjtő lélegzet hogy emelgeti hátát. Így egyszer versben is leírtam; az utolsó szakaszban meglepetésemre egyszerre talpraszökkent, nyerítve fölugrott az égre, ha jól emlékszem a Göncölszekér elé. Politikusok és költők hazája, a gyeplő azok kezében van, azok hajtják, gyakran ostorral. A politikusok díszelgő parádés kocsisokként rendszerint agyonhajtják; naggyá a költők teszik. Természetes hát, hogy elsősorban azokat szereti, azokra emlékezik s a látszat ellenére is azoknak engedelmeskedik.

Európa közepén árva kis földdarab, két folyó nyúlik föl belőle, mint börtönrács mögött két segélyre tárt kar. Jobbról-balról sívó homok, vagy virágoskert? Az is olyan, amilyennek a költők akarják. Vörösmartyig hegyes volt, várromokkal. Petőfi egy mozdulattal laposra vasalta, vigaszul délibábbal szórta tele, a hegyek szégyenkezve lelapultak. Ady — százévi késéssel — ossziáni tájjá varázsolta lépkedő csenddel, beszélő fákkal, titokzatosan föl-fültűnő vitorlásokkal, északi ködben sistergő hatalmas napkoronggal, mintha Debrecen alatt fjordok zubognának; ehhez mérten flóráját is megritkította: a szürke ugaron bogáncs rohan. Szorongva nyitom fel az új verseskönyveket, a jövendő baedekerjeit: mi lesz a következő metamorfózis? Mit tartogat e táj? Élvezetes és változatos rajta élni.

Ott él egy nép. Míg földjén álltam s onnan néztem ki, nyugat felé, amíg őt hasonlítottam a többi néphez, alig láttam különbséget. Most, féllábbal még idekint, a kintieket hasonlítva őhozzá, látok már különbséget. A tavasz és ősz szinte észrevétlenül szalad el felette, az egész alig egy szippantás, az emberek télben és nyárban élnek és gondolkodnak ott: szélsőségekben. Évente kétszer életmódjukat úgy kell változtatniok, mintha lakóhelyük hathavonként Afrikából felhajózna Szimbirszk magasságába. Az égnek van egy jellegzetes magatartása, melyet másfelé ritkán mutat: kánikulában néha két hétre is felhőkbe burkolódzik, sem fényt nem bocsát, sem esőt, csak szürke tompa forróságot. Még a lovak is izgatottan kapkodják fejüket, egymás nyakába marnak, türelmetlenül, ágaskodásra készen nyerítenek: inkább jég, vagy napszúrás, csak ennek legyen már vége! Ez a jellegzetes közép-európai éghajlat és lélekállapot.

A sok közt ott él egy nép. Csak annyit tudok róluk, hogy Ázsia felől jött. De mintha, átlépve a fejlődés tízezer esztendeit, a Kárpátok bérceire egyenest az ősteremtés vidékéről száguldott volna fel, eredete oly titokzatos, mint magáé az emberi fajé. Ami eredetéről olvasható, elolvastam: épp oly érdeklődéssel olvasnám az eddigiekkel merőben ellentétes feltevéseket, nem vagyok megnyugtatva. Nem csodálkoznék, ha holnap valaki az irokéz indiánokkal rokonítaná. Mellesleg kitaposott ösvényen járna, Peretsényi Nagy Lászlóén, akinek "esthonnyai" eposzát diákkoromban oly lelkesülten olvastam; még ma is átfut rajtam valami melegség, ha ujjam a könyvek hátlapján végzett, szinte zenei futam közben egy pillanatra az övén pihen meg. De épp így elfogadnám a görög vagy maláj rokonságot, — mennyi hasonló vonásra döbbennék azonnal! Ez az örök készenlét minden testvériségre engem boldoggá tesz, végtelenül szabaddá. Melyik nép fiának adatott ilyen szippantás az univerzitásból?

Pontosan a határon vagyok, két ország között, — szakadékban vagy magaslaton? Kinyitom egy pillanatra az ablakot, belelélegzem az égbe, mint búvár a vízbemerülés előtt. Jövet egy-két napra megálltam a német Alpokban. A fenyő frissítette orr tisztán érzi az őszi kukoricások édes illatát, aztán a szőlőét. Tüdőmre ömlik az illat, elönt; fullasztás helyett egyszeriben átalakít. Elemembe vagyok, mint a hal.

Így él, karnyújtásnyira tőlem egy nép, idegzetében tán még mindig a nyugatra-rohanás izgalmával, még mindig nem állapodott meg. Hogy a szellem oly könnyű kézzel alakíthatja lakóföldjét, az is azt bizonyítja, hogy a nép teljesen még ma sem szállta meg; nem sarkokhoz ragaszkodik, hazáját nem darabka tájhazákból rakta össze, mint a nyugatiak: az egészet tartja, görcsösen, végszükségből. Még forr, még ide-odakanyarog benne; nem a föld alakítja őt, hanem ő a földet. Ezért áll meg mindenütt a talpán? bárhová kerül, mindenütt azzal a fürkésző és találékony pillantással tekint szét a tájon, amivel ügyes elei a honfoglalás pillanatában. Tájékozódási képességét minden század álmélkodva külön-külön felfedezi. A háború alatt vadidegen tájakra egy ottfeledt ágyúalkatrészért négynapi járóföldről visszatalált legegyszerűbb fia is, tán a legegyszerűbb talált vissza legbiztosabban, valami rejtelmes kutya-szimattól vezetve. Ezt idegen katonai szakértők jegyezték fel róla. Szökésre készülő hadifoglyok ebből a fajtából szereztek vezetőt s az Kamcsatkából is torony iránt hazahozta őket. Mintha kóborlásra még mindig az övé lenne az egész világ. Holott nem szívesen mozdul el hazulról. Bár otthona ma is olyan, hogy félnap alatt felszedhető. De le is rakható. Nincs még egy olyan települő, mint ő. Friss. De csak tömegben, maga fajtájabeliek közt tud megmaradni. Még nem vidékekben él, hanem családokban.

Majdnem törzsekben. Származékait hetedíziglen és hetven mérföldre számontartja, akkor is, ha a legutolsó elváláskor a markok parola helyett bicsakot melengettek. Ennyire sejti, hogy jöhet pillanat, midőn minden harag eltörpül? Ennyire benne él még valami igen hajdan-volt alkony emléke, midőn az ökörszarv riogására mindenfelől és minden holmival össze kellett szaladni és harag ide, harag oda, az ősz dédapa körül csoportba állni, mert holnap indulás, csak a jó ég tudja, hova? Gyűlölködés közben is ilyen atyafiaskodó, — ennyire magányos? Óh, ha ésszel is elhinné! Nemcsak ösztönével, a veszély percében. Hazafi, a haza fia, — a nemzet fejlődésének ő valóban még ezt az életszakát éli; csupa gyermek.

Legkevésbé akkor áll a földön, amidőn legalantabb járó, legföldibb dolgairól van szó. Állandóan szerepben él? hazája sem a földön áll; valami felhők közt szikrázó, gyönyörű képződmény, legtöbbször csak az áldozat önkívületében lehet fölemelkedni belé. egy udvarias külföldi ezt úgy fejezte ki: a magyar haza nem ország, nem fajta, hanem egy civilizáció. Milyen civilizáció? Másfajta, mint a többi? Lehetnek a civilizációnak fajtái? Vagy e földön alakult más színűvé a mindig egy civilizáció?

A vonat megindul; már éltem annyit, hogy — ismerve hanyagságom — ügyeimre barátilag a külvilág is figyelmeztet, szinte a vállamra üt: a vonatlökés a szombatonkénti vidékre-indulásaimat idézi fel, majdnem zsebemhez kapok, viszek-e valamit az öcséimnek, van-e elég apró nálam az öreg Beszédes számára. Mozdulatlanul állok az ablaknál; a kéz lapít, a feléje indult rezzenet az arca szalad, pírnak.

Zárkózott és szemérmes nép, a sokat szenvedett gyermekek módjára. Nők tudják, hogy az igazi férfiasságot melléktüneteiről lehet legjobban megállapítani; gyermekessége e népnek, férfiassága mellett szól. Összességében — mint minden igazi férfi-együttes — gyermekien hevülékeny, szertelen, légvárakat építő, hiszékeny, sőt könnyelmű; külön-külön férfias. Melyik vonás a jellemzőbb rá? Érthetetlen szenvedései konokságra hajlamosították, konoksága magányosságra, — tehát utóbbi vonása a jellemzőbb. Férfiassága olyan, amilyennek a férfiasságot a gyermekek elképzelik, bosszúból vagy rajongásból megfogadják s nagynéha felnőttkorukban meg is tartják. Könnyelműsége az, hogy életét is könnyen odadobja; hiszékenysége, hogy ezt sokszor érdemesnek hiszi. Ilyen volt már látható útja elején, feltűnése pillanatában a Kárpátok hágóin, tehát már akkor felnőtt, kész nemzet volt, minden tulajdonsága ezt mutatja. Ekkori tulajdonságaiból sok máig változatlanul megmaradt. Elárulja magát az első szóval.

Nyelve férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté, az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszónyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és engedelmességre váró csoportot idéz, hanem szabad pusztaságot, rajta két férfit nagy távolságra egymástól, akiknek minden betűt tisztán kell kiejteniük, hogy megértsék egymást: minden szó külön felröppentése után meg kell várniuk, amíg az legyőzi a természet ellenállását, a fák és habok szószátyárkodását. A magányt idézi már az ősidők kezdetén! S a tiltakozást a magány ellen. Akik ezt kialakították, csak eleve megrágott, kész gondolatot közöltek, aztán elhallgattak: minden szónak külön hitele van. Minden gondolat mögött való élmény, ha nem fájdalom. A gondolat szót a gondból bővítette ez a nyelv.

A szolgaságnak konokan ellenálló, egyenlőségi nyelv, még ma sem akarja elfogadni a társadalmi és születési különbséget. A hódolat szavai egytől-egyig jövevények. Ő szemtől-szembe szól. A vezérnek nem mögéje áll, hanem melléje. A magázás mindössze három-négyszáz éves benne, és még ma is csikorog, alig használható, némely formája sértés-számba megy. Maga, ön, kegyed? — az ember kínosan dadog, ha nőket kell magázva megszólítania, érzi az ősi szabályt, hogy vagy tegeződés vagy némaság. Még nehéz hazudni e nyelven. Ilyenkor megfagy.

Dalba fűzve csodálatosképp meglágyul és hajlékony lesz. De énekszava is nagy távolságot kíván, mert vagy kurjantást hallat, hogy a hetedik határban is hallják, vagy elnyújtott, hosszú zokogást, szűkölő panaszt, már-már a holdra. A gyermek hangja tör ki belőle, de már nem is emberi keserűséggel. Hogy otthon, Ázsiában a mama is meghallja? Nem tudja, hogy otthon azóta mindeni meghalt? Mi fáj neki? E nyelv nem tanult a tapasztalatokból.

A nép férfinép, a nők ma is egy kicsit idegenül állnak mellette, mint ama hajdaniak, akik legelőször megcsodálták zárkózottságát, fiús szégyenlősségét, esetlenségét, különös hallgatagságát még ölelés közben is; akik talán épp ezért szerették meg, noha rablás hódította meg őket, tán ezért szeretik ma is. Asszony nélkül érkezett e nép; az Etelközben maradt gyermekeket, öregeket, nőket a bosszuló bolgárok legyilkolták, a honfoglaló nép egy sereg keserű legény és özvegyember volt.

Ismét vizsgálat, a határ óta talán már a harmadik. Átnyújtom útlevelemet, még mindig némi szorongással, mert nem rendes útlevelem van, hanem ügyészségi utasításra csupán két hónapi érvényű, nehogy elkéssem valamiképp a napról, amidőn ismét bíróság elé kell állnom. Azért kell bíróság elé állnom, mert a pásztortűz-körüliek vacsorájáról mondtam valamit, Aranynál egy árnyalattal reálisabb-népiesebb irányban. A rendőrtiszt visszaadja az útlevelet és szalutál: honfitársának fogad tehát, valami szélesebb fokon testvérének. Belül vagyok tehát, bent a családban, föllélegzem. Aztán megint csak az éjszaka felé fordulok, bámulom ezt az üveg alá tett sötét semmit.

Valamit már megtudtam erről a népről, legtöbbet akkor, midőn kívülről is nézhettem, három lépésnyi távolságból. A nyugatiak azt mondják róla, hogy nem ismeri a pénz értékét, aztán dicséretül azt teszik hozzá, ők, akik már-már egyebet sem ismernek, hogy nem is becsüli. Ha szerezni próbál, nem azért teszi, amiért a nyugatiak, nem azért, hogy legyen mihez még többet szerezni, hanem azért, hogy elköltse. Gyakran már előre elkölti és csak szükségből, utólag szerzi meg; örök előlegből él, vagyis van még olyan friss, hogy mást jobban szeressen. Az életet? A népen változatlanul a dolgozókat értem; a magyar nékem először burgonyakapálás vagy patkókalapálás közben mutatkozott be, homlokát törölte, mielőtt végre megszólalt.

Én is hallgatagnak találtam e népet, ittléte ezredik évében is. Hallgatagnak és bizalmatlannak, titkát, ami legtöbbször csak panasz, nemcsak a nőkkel nem közli, de a pohárral sem. A lecsorgó bor őszinteség-áradatot szárít fel legtöbb nép ajkára? A hajdani nyarak értelme alkohollá nemesedve hajdani nyarakat varázsol vissza, az ifjúságot? A mámor az ifjú kor magaslatának könnyű legébe emel vissza? Meztelenre vetkőzteti először is a lelket? Ő úgy mulat, igaz a megfigyelés, hogy órákig némán bámul maga elé, nem száll ki magából, hanem magába merül és süllyed, süllyed le, vissza valahová oly kitartón, hogy az ember szinte várja, mikor csúszik le sztyeppei török-ülésbe, vagy Buddha-kuporgásba, de csak bámul, mintha pásztortűzbe bámulna, míg végül egyszerre — talán a kísértés elleni tiltakozásul — fölriadva kirúgja maga alól a széket, az ember azt hinné, most tért hirtelen magához; de első mozdulattal a lámpát leütve csak most tör ki, önti ki keservét arra, akit épp maga mellett lel. Akikkel együtt hallgatott, akiknek ezzel a hallgatással közölt valamit gondolataiból. Vagy ha a mondandó már nagyon feszítette a mellét, hát egy-egy dallal. A dallal főleg sorsáról való gondolatait közölte, mert hogy atyái min mentek keresztül, milyen csapdákon, délibábbá oszlott reményeken és arccal előre zuhanva milyen buktatókon, azt e dalokból sejti, történelmének egy-egy korszaka foglalódik össze azokban. A hegedű szavából ma is többet tanul, mint a professzorokéból s a papokéból. A szerelmesek legnagyobb boldogsága, mikor már teljes odaadással, minden félreértés nélkül együtt hallgatnak.

Türelmes nép, majdnem alázatos. Ha gondja van, szinte kétrét görnyedve jár, de ha kiegyenesítheti derekát, tekintetének az Alföld láthatára is kevés. De legtöbbször van gondja.

Türelmes nép, majdnem közönyös. De — csodálatosképp — vigaszra sincs szüksége, tapasztalatom szerint még a vakhitére sem. Mintha eleve elfogadná a lehető legrosszabbat. Már eddig is ily kegyetlen iskolába járatta a történelem?

Vagy valóban ázsiai, olyan értelemben, ahogy európaira mondják ezt a szót? Aki járt Ázsia határán, tudja, hogy az ázsiai a magyarra mondva nem az élhetetlenséget jelenti. Nekem zokszavam, megróvásom, kifogásom volt számára, amíg csak nyugati népek közt jártam, amíg azokkal hasonlítgattam össze. Ezután sem teszek mást. Ma is azok mellé helyezem, a legfejlettebbek, legműveltebbek, legszabadabbak mellé! De volt pillantásom hazafelé kietlen lengyel mezőkről, százéve-épült orosz fakalyibák közül, a dón-vidéki tatár szikekből és tocsogókból is: a cári kultúra világából. Nálatok ezt híják szántásnak, rozsvetésnek? — gondoltam ott — ez nektek ház (a tehén és ember együtt lakott), még csak így tudtok méhészkedni? — s az én derekam is egyszer egyenesedni kezdett. Emlékszem a hajnalra, meghatottságomra, mikor a felső orosz tájak felől jövet a monoton nyírfa és törpefenyő cserjések után Odessza környékén feltűnt végre az első akácfa, az első meszelt ház, gémeskút! Milyen értékes lett egyszeriben mindez, — mindaz, aminek otthon csak hátrányát láttam. Még az akácon is eladdig csak a port láttam.

A fenyőkkel, szilekkel, vadgesztenyékkel betelten, szemem most is szinte testi étvágyat érez egy akácfa után. Homlokom az ablaküvegre nyomom s a kirakatbámuló szegény sóvárgásával kémlelek az éjbe. Végre az egyik állomás olajmécse alatt feltűnik egy pillanatra egy kis gömbadkác, — egy szempillantás alatt bekapom, üdítőn jár át, jól esett.

Költői nép, hadd írjam le tizedszer is. Külföldi megfigyelői jegyezték fel róla, hogy valahányszor magát ünnepli, vagy gyászolja, szavalat kell neki, a vers hallgatása közben érez valami időfelettit, úgy emelkedik fel sorsához. Talán csak a vers ritmusán át, az értelem másodlagos. Különben a prózai szónoklatok sem egyebek idejükmúlta verseknél: meggyőző erejük, gyújtó hevük azoknak is egyesegyedül formai ütemükben van, ha van. A nép csak azt az eszményt, az az érvet fogadja el, amit versben is szájába rágtak. Ez igaz; magatartásának sajátos nemzeti szabályai nem paragrafusokba vannak foglalva, hanem rímekbe. E téren különben konok nyelve is meglepő engedékenységet mutat: az egyetlen, amelyen pozíciós klasszikus verset lehet írni; épp úgy lehet nyugat-európait is. Versen át mindenki megközelítheti e népet. De hallgatni a versre is csak száz év múlva hallgat, akkor ismeri be — szintén versben — hogy hibát követett el, amikor nem fogadott szót. Mert együttesen, egységesen nehezen hallgat a szóra. S mivel nemzeti jellege a természetben való remek tájékozódás: csoportban nem szeret járni, s így minden tagját külön-külön kell meggyőznie annak is, aki új utat a tettek vagy az eszmék mezején lel.

Külön-külön meghökketően éles elméjű és megnyugtatóan belátó. Együttesen vakul és vadul makacsolja meg magát, húz — épp éleselméjűsége miatt — ezerfelé, rontja le, amit külön-külön fölépített, válik tábornyi önmarcangolássá, irigységgé, dölyffé. Egyszemélyben úr és szolga, úrhatnám és térdhajtó, kínzó és megkínzott. Egyszóval magányos, az isten rázná már vállon. Magamra ismerek benne.

Nyelvében és szellemében. Testében úgy ismertem magamra, hogy fájni kezdett. Az egyenes lelkű nők módjára úgy kezdtem megszeretni, hogy előbb sajnáltam, aztán féltettem, aztán segíteni akartam rajta; mikor elhatároztam, hogy egy életre melléje állok, akkor már büszke is voltam rá, akkor már nem csak gyengéjét, hanem erejét is láttam. Vagy csak udvarias fogás volt részéről, a közeledét akarta megkönnyíteni, mikor elhitette velem, hogy szüksége van rám?

Most ismét közeledem felé. Megint veszedelemben van? Hirtelen türelmetlenség fog el, keveslem a gyorsvonat iramát. A kocsi szinte lélegzetkihagyón csattog, szaporázza a száguldás ütemét; nyugtalanságomban még sebesebb ütemre verdesem oldalához sarkamat, még erősebb vágtára sarkalnám, sarkantyúznám. Az üres, fekete táj jó vászon a képzelet röppenő rajzaira: az ősz dédapa körül már összegyűlt a társaság, türelmetlenül csak én reám vár, várja, hogy ezúttal mi hírt hozok! Egy pillanatra azt képzelem, hogy valóban hozok valamit, valami egy szóba foglalható nagy jelentést: északra ügyeljetek vagy nyugatra! Azt képzelem, hogy a múltban is mindig ő bízott meg egy-egy feladatta, kémleútra, követségbe ő menesztett, mint egykor Kusidot. Visszaülök a padra, aztán azzal a hirtelen szomjjal, amely rendszerint fogalmazás előtt lep meg, rágyújtok egy cigarettára.

Valóban szüksége volt reám? Már csak arra emlékszem, hogyan aggódtam érte. Jajaira füleltem, — szerénységből? Vándorútra keltem, éjszakákon át gyalogoltam, pajtákban aludtam, de amennyire az ő szívét vizsgáltam, vizsgáltam annyira a magamét is. Volt, hogy kétségbeestem. Pesszimizmusom csak növekvő szeretetemet mérte? Ifjúságom végén eljutottam egy felismeréshez: hogy az embereknek javára legyek, hogy a helyes jövő felé haladhassak minden akadályon át, célul eszményt kell alakítanom róluk, de épp az eszmény érdekében távol tartom magamtól az embereket, nehogy letérítsenek az útról; tudtam, mikor a kimondott hang visszhang-feleletével szerepbe szorított; csak akkor álltam félre, ha az eszménytől kellett volna elfordulnom. Volt értelme a szerepnek, volt értelme szólnom, olyan területeken, amelyek tulajdonképpen nem az enyémek? Voltam nemcsak hangja, de szándéka is e népnek? Beleszólhatok sorsába? Szívemben mindig igen bujkált, az az igen, amelynek Szabó Lőrinc adott hangot, ugyancsak versben. Beleszólhatunk sorsába, bizonygatta tárgyilagos, sőt matematikai alapon, ahogy ma költőkhöz illik: ha száz évet élünk, az ország életének egy tizedrészét mint jelent éljük át, hisz mindössze ezer éves az. Még fiatal. Még fogékony, még meghallgathatja a jó szót. Érdemes hát felemelni szavunkat. Viszolygok a pátosztól, de — hogy megértessem magam — már-már éltem vele, mint az imént is; holott ha hangom remegett, mindig a keserűség remegtette.

Már eléggé túl vagyunk a határon, az előbb a sötét ablakra rajzolódó arcon valami távoli város villanyfényei suhantak át, nem pásztortüzekéi. Aztán megint csak ül, olyan, akivel megoszthatnám gondolataimat. Beszélgetünk, de közben-közben ismét kifelé fordulok, mintha a láthatatlan tájnak s annak az arc-karmoló fényes égnek tartoznék számadással, nem a kortársnak. Ritkásan váltunk szót, minden kérdésére két felelet alakul bennem: az egyiket előbb-utóbb kimondom, a másikat magamban tartom, elküldöm a lélek minden hegy-völgyébe: s magam lesem, milyen visszhangot gyűjt, mit sikerül bátorításul vagy vigaszul összeszednie? — Hogy mire készülök? A harmadik ugrással a szétszakadozó, sokszorozódó visszhang már azt keresi, mit értél el eddigi készülődéseiddel? A feleletek lassanként érkeznek, állnak egymás mellé, alakulnak sorokká, egy-egy mondat soraivá. Talán vezetett mégis valamire a sok régi készülődés, gondolom; ha a vonat most egyenesen Rácegresre vinne, a kísértő istálló-végbe, ahol a béresek, mint minden vasárnap, bizonyára ma is (vasárnap van) összegyűlnek hallgatni egy órát, ott talán — mint a mesebeli világotjárt kis kondás, beszámolhatnék valami eredményről. Ezt láttam, ezt tettem értetek, ítéljetek, csak a ti szavatok számít. Nekik, tudom, az is elég lenne, hogy nem feledtem el őket. Szerényen kezdem a beszámolót, ilyen alacsonyan.

Azt, hogy még több biztatót csikarjak ki magamtól? Hogy a következő visszhang már magasabbról érkezzék? Nyugodtan hallgatom, tudom ellenőrizni, igazat mond-e. Társaidról beszélj, mondja, akikkel utadon szerencsédre összeakadtál. Itt nem kellene szerénynek lennem; épp azért leszek hűvösen tárgyilagos.

Higgadtan, majdnem személytelen szárazsággal tekintek néha-néha a zsúfolt éjből rámtekintő arcra. Mint pódiumról, mikor az ezernyi arcból kiválaszt egyet az ember és — hogy szavai közvetlenek legyenek — csak annak az egynek beszél: úgy nézek rá, egyetlen tanúmra, már ismerős. A lámpaláz-szerű izgatottság elmúlt, komolyan és egyszerűen szólok.

A sok készülődés nem volt hiábavaló. Adtunk valamit e népnek. Elsősorban hangot. Hogy a jövő mit hoz, nem tudom. De egy olyan nemzet életében, amelynek sorsát még emberi életkorral lehet mérni, húsz év nagy idő. Elmúlt húsz esztendejében mi vittük e hangot. Még tárgyilagosabb leszek.

E nép szellemiségének Ady nagy korszaka után következő szakaszát arról a csoportról kereszteli el az irodalom, amely a dolgozó nép hangját és jaját hangoztatta. E csoportba természetesen nem csupán azok tartoztak, akiket népieseknek neveztek, először megvetésképp. E csoport biztosított egy folyamatot; olyan feladatot végzett, amelyet történelminek lehet nevezni; nem az én hivatásom, hogy ezt taglaljam és értékeljem. Magam is tagja voltam e csoportnak, ez életem vigasza. Olyan munkát végeztünk, amely nélkülünk nem végeztetett volna el. Nyolcan-tizen voltunk. Ennyien kezdetben; ma ha valaki nyilvánosan szóra nyitja száját, három mondata közül kettőben a mi gondolatainkat kényszerül ismételni, azokat szívja be, a levegőből is.

Férfimunka volt, nem a példabeszédbéli légyé, amely a maga zümmögésének s csípéseinek vindikálta a dicsőséget, hogy a lovak a hegytetőre vitték a teli szekeret. Harcolnunk is kellett, sokszor azokkal, akik az eredmény láttán riadtak rá, hogy ez az ő feladatuk lett volna. Komoly hatalmakkal is harcoltunk. Szembe kellett szállnunk csábítással is. De a nemzet, amelyben kezdetben úgy jártunk, mint testben a fájdalom, magára ébred. Természetesen nem azokban, akik szavainkat csak ismétlik.

Idáig érek a gondolat-sorban, azért állok meg, mert ha mást nem, elégedettséget kellene éreznem s hökkenve állapítom meg, hogy semmi elégedettséget nem érzek; lelkiállapotom alig más, mint hajdani visszatérteimkor Pestre. Rohantunkban a sötét tájakon, melyet én is magam módján alakítottam és népesítettem be, szorongás úrhodik el rajtam s a régi aggodalom. A padon újságlapok hevernek, nem olvastam őket, kiáltó címük is eleget mondott. Európa népei kézigránáttal kezükben méregetik egymást s én testtel szeretném fedezni azt, amelyikről annyit beszéltem. Mégegyszer felmerül a gondolat : miért épp ez elé akarsz állni, nem árulsz el azzal valamit, az emberiességet? Nem árulok el semmit, épp az emberiességet állít erre a helyre. De ettől sem könnyebbülök meg.

Mi ez a nyomás hát, ez az örökség? Bennem is ezzel az ősi szorongással ad hírt magáról a magyar? Eszembe jut a régiek pesszimizmusára találgatott magyarázat: hátha csak saját életük következménye volt? Magánéletem most pusztaság; annál is kevesebb: rom és magam döntöttem romba mindent; otthon helyett üszök, elvadult kutya és könny fogad és a vigasztaló simogatás jogát is eljátszottam. De a másik nagyobb szorongást ez a közelebbi, ez az érzékelhetőbb sem feledteti.

Nem magyarázzák a padon heverő hírek sem. Tán én is túlságosan magasra néztem? Bár az magyarázná.

A rögeszmét, vagy fogyatékossági érzést, vagy nemes hevületet, hogy életemnek csak akkor van értelme, ha az emberiségnek használhatok, intenzitásában nem szűkítettem azáltal, hogy egy megszabott földterületre próbáltam alkalmazni. S így, ha ez egyúttal erkölcs is, az erkölcsből sem adtam fel semmit. Sőt még én támogattam azáltal, hogy a bizonytalan töprengés helyett rögtön megvalósításában kezdtem az első alkalmas ponton.

Már nem kell az éjszakai tanú bíztatása, komoly figyelme. Érzem már, komolyan figyelnek mások is, tekintetemet meghordozhatom tágabb körben is; barátaim arcát idézem magam elé. Szükségük van nekik is biztatásra? Együttesen nyugodtak lehetünk.

Ha a hang terjedését nézem, általános nagy sikerekkel is dicsekedhetnénk. A dunántúli veszedelem felfedése idején kimondtuk, hogy telepítés: majdnem szakminisztérium épült egyetlen szóra. Később kimondtuk, hogy reform: egész reformnemzedék alakult, képviselői mandátumokra. Kimondtuk, hogy falukutatás: hivatalos küldöttségek indulnak már kutatni. Mindennek, ha közvetlen eredménye nem is, de értelme volt. Jó, hogy mi mindig csak mondtunk, de semmiben nem vettünk részt; őriztük a szó teremtő varázserejét; így jogunk lesz még többet is mondani.

De sikerre gondolva, nem ezekre gondolok. Arra a levélre, amelyet egy középbirtokos intézett hozzám: Tisztelt uram, véletlenül elolvastam, amit a cselédek helyzetéről írt, feldúlva siettem ki azonnyomban a béresházakhoz, köszönöm, hogy mulasztásaimra figyelmeztetett; csak most írom ezt meg, vezeklésképpen, midőn már sok mindent jóvá tettem, — írta s én, bevallom, majdnem nedves szemmel olvastam: ha csak húsz ember sorsán könnyíthettem! Egy mérnök elküldte az általa épített új pusztai lakások fényképét: a terv előtt az ön könyvét mutattam be a birtokos egyházi hatóságnak. K. — aki pedig tudja mit beszél — egy szomorú estémen azzal vigasztalt, hogy a mezőgazdasági munkások, öregségi biztosításának törvényre emelésében volt némi része az én írásaimnak is. Ez alig jelent havi öt pengőnél többet, — de ha csak havi öt pengővel is könnyíthettem egy öreg béres sorsán! Az ő könnyebbedésükkel könnyebbülnék én is ettől a szorongástól? Egyéni rögeszméimhez tartozik, hogy képtelen volnék életemet úgy rendezni, hogy irodalomból éljek. Egyszer elvesztettem állásomat; alig két hétre rá a h.-i gazdakörtől, ahol senki sem ismert, levelet kaptam: költözzem le hozzájuk, adnak élelmet, lakást s nem kérnek mást, csak estente beszélgessek velük, esetleg csak minden második este, ha sokallom. Két napra akkor megkönnyebbültem. Két napig úgy jártam az emberek közt, mint hajdan, midőn abban a hitben éltem, hogy egyetlen csatával meg lehet váltani őket.

Hogy munkánk jó úton haladt, legjobban ezt tán mégis az bizonyította, hogy mindenki, aki a nép közvetlen vagy közvetett ellensége, szinte törvényszerű sorrendben végigvágott rajtunk. Afféle tűzpróba volt ez: akiben benne lakott ez az ősi népgyűlölet, az tekintetünkre, de legtöbbször már soraink láttán menthetetlenül eltorzította arcát, akármilyen ájtatos vagy népbarát mosolyt viselt is eladdig. Ezt is eredménynek számíthatjuk. A lég tisztult. Már-már aggódtam, ha a görcs nem időben jelentkezett. A düh legtöbbször nem elvnek szólt, hanem személynek. Hagyományos szerencsém engem itt sem hagyott el. Gáncsolóim nem nőttek ellenféllé, hasaló ebbé törpültek, mihelyt hátrafordultam. Felemeltem egy percre a tollat, visszatekintek, számolok. Támadóim között egyetlen egy sincs, akit jellemnek tisztelhetnék, aki előtt már ne dugtam volna hátra kezemet akkor, amidőn még hízelgő jókívánatot nyújtott felém.

Kint a tájon szaporodnak a lámpák. Ahogy befelé haladunk, úgy nő nyugtalanságom, legotthoniasabbnak a határon éreztem magam. Látom a sorsomat a népben. Életem eddig olyan volt körében, mintha két életet kaptam volna; magam nem akartam, hogy a kettő összeolvadjon: az író és az, aki az írónak a mondandót súgta. Barátaim megjegyezték kifogástalan jó modorom; mondják, udvarias mosolyomról s előzékeny simulékonyságomról vagyok ismeretes közöttük. Valóban, nem a jelen a fontos; ami körülvesz, csak átmenet; megjelenésem egyszerre üdvözlet és búcsú, azért jöttem, hogy továbbmenjek. Meglepődnek, mikor e tökéletes előzékenység mögül egyszerre egy sötét tekintetű béreslegény eszmevilága, kegyetlen szándéka villan elő, sőt nem is eggyé, mert azt még meg lehetne békíteni, hanem valamennyié, egy személyben. Az természetesen más fogadtatásban részesül. Általában egész hazám részéről kétféle bánásmódot tapasztalhatok. Néha egyidőben oly ellentéteset, hogy mosolyognom kell rajta egységesen, szívem mélyéig. Egy miniszter vacsorájáról hajazövet házkutatás várt.

De tudom azt is, hogy mindez nem az én kettősségemet jelenti, hanem e még alakuló földét. Ha barátaim mosolyognak, én vissza mosolygok rájuk. Biztosabban nálam kevés állt közülük e földön. Eszmék, arcok, akaratok forogtak köröttem; mióta nézem már úgy őket középről, mint az évszakokét! Azzal vigasztalom magam, hogy úgy vagyok nyugtalan, mint az iránytű. Azt hiszem, eddig a legnagyobb zűrzavarban is sejtettem valami általános jó irányt, arrafelé rezegtem, Mindnyájan eltűntök, én is; de ezért, e rezgésért, mely szívemet néha embereken és hazákon túli boldogságban remegtette, tán érdemes volt élnünk.

Fáradtan fordulok el az ablaktól, útitársam szavait hallgatom. Hallgatom, de felhasználva nem mindennapi képességemet, miközben szavait figyelem, sőt bólintok és válaszolok is rájuk, másra gondolok: arra, milyennek képzelhette utazásainak éjjelén, a kocsiban, vagy a ló hátán maga körül két oldalt a vak sötétben a tájat IV. Béla azon a tavaszon, mikor a tatár után Pest felé közelgett? Mintha helyében ülnék, jobbra-balra a földeken mindent apró részletességgel látok, összehúzódom, még a fejemet is lecsüggesztem hozzá. A kép szomorú. Hirtelen, minden ok nélkül remény száll meg. Minden előzmény nélkül egy sor fut át fejemen, oly tisztán láthatóan, nyomtatásban, mint előbb a batui táj. Utána még egy, aztán még egy, aztán egy negyedik...

Milyen boldogság, — most alakul csak az én hazám!
A többinép elkészítette már övét, — be rosszul készítette el!
Nem mondom el hibájuk, — de lakhatatlan majd mindannyia —
Ám itt a kő, a mész, a vas: még mind a tág telken hever
S a régi lakból némi törmelék —
Mily munka várhat ránk, barátaim!

Csak ennyit tudok elkapni belőle. A sorok gyorsabbak, mint emlékezetem rögzítő képessége, nem is akarom megrögzíteni őket. A ritmus (nyilván a vonat-kattogásra) egyre sebesebb lesz, a szavakat épp csak felvillantja, szökik tovább, de magával ragad. Önzően, egyedül, magamban élvezem végig a verset s mivel már nem is értelmét, hanem csak lendületét és hevét érzem, mivel minden esztétikai ellenőrzés nélkül átadom neki magam, szinte belemelegszem a hirtelen szabad gyönyörbe, — miközben a sarokból, ahova egészen behúzódzkodtam, élénken bólinthatok az útitárs szavaira, sőt mondok feleletül egy épkézláb mondatot is: az a vigasztaló, hogy aki a szegények és elnyomottak útját követi, az nem tévedhet el az eszmék hegy-völgyeiben sem; és az, hogy az igazság nem finnyás, néha évszázadokig tömeglakásban él.