Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám
Szénaboglya tövében,
üldögélek a réten.
Szénaboglya tövében,
mint páholyban, zsöllyében.
Megvetem a hátamat,
kinyujtom a lábamat,
szétnézek a világban,
mint óriás színházban...
Köröskörül zúg a szél,
de engemet alig ér;
minden dühét felfogja,
megvéd tőle a boglya.
Nyárutói délután...
Mellettem van hű kutyám.
Folyton fülel, szimatol:
vadat érez valahol...
Zúgnak a fák, hajlongnak,
a fűszálak borzongnak.
Érzi mind a halálát,
hogy nemsoká levágják.
Nőhet aztán kedvére, -
dér ül majd a hegyére,
hó fekszik rá, lenyomja,
téli ágyra, álomra...
Én is, én is, aludnék,
a szénában, ha tudnék. -
Zúg a szél és süt a nap:
jó, altató színdarab.
Elaludnék édesen,
meg is halnék szívesen;
de nem hagynak a gondok,
a jóról hát lemondok.
Lemondok az alvásról:
nem érek rá. Majd, máskor!
Nem érek rá meghalni:
kell az élet, nyargalni!...
Kurtalábú kis kutyám,
ugrik, fut a nyúl után.
Soha utól nem éri,
de mindig megkísérli.
Akár én a szerencsét,
csodaszarvast, rögeszmét,
úgy kergeti a nyúlat.
Ki mint szenved, úgy múlat.
Hadd múlasson kedvére,
ha kergeti a vére!
Ha belelő a vadász:
ebcsont beforr, nem nagy gyász!
Úgy megcsahol, dombnak fel,
s kullog vissza, nagy nyelvvel;
én meg csak úgy nevetem. -
Ilyen kutyám van nekem!
Soha nyúlat nem fogott,
de lövést, azt már kapott.
Véresfejjel jött haza...
Az volt az ő igaza...
Kelek én is, mozdúlok,
hazafelé indúlok.
Hazafelé ballagok,
mint aki júl múlatott.