Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám · / · Cs. Szabó László: Az idegen
Cardonak hívták, valamikor egy trónörökös nevelője volt. Ellenségei szerint fél napját most is tanulással töltötte. Nem lehetett ellenőrizni a mendemondát, Cardo csak utcanőket engedett a lakásába. Egy ideje rang és cím nélkül a Zsarnokot szolgálta. Külföldi útjain állítólag mindig kétfelé szállt: a tárgyalófeleket kicsi, de előkelő szállóban fogadta, az éjszakát rosszhírű betérőkben töltötte. Legtöbbször egyedül. Szeretett hallgatózni és sohasem botránkozott.
Most Decumanus szobájában ült. Megvilágított felhők gomolyogtak a csatorna fölött.
— Szereti az egüket? — kérdezte barátságosan. Meglátszott a modorán az udvari múlt.
— Nagyon. Néha azt hiszem, hogy a madarak a felhőből jönnek először a földre. Ilyet sose láttam otthon.
Cardo bólintott. Fogékony volt a költészet iránt.
— Valamikor elragadóan festették. Majdnem minden vasárnap megnézem a tájképeiket. Úgy értem, otthon, a képtárban. — Hirtelen Decumanushoz fordult. — Soha sincs honvágya?
— Csak, a gyerekkori vidékek után. Mindennap eggyel több fára, házra meg emberre emlékszem. Szabad kérdeznem még egyszer, hogy mit keres nálam?
Cardo vékony szivarra gyújtott s szokatlanul enyhe füstöt fújt a levegőbe. Még a szivarfüstjének sem maradt nyoma. Az ujja is vékony volt s utolsó izülete hátragörbült. Oldalra nyíló hosszú orrlikában kiduzzadtak az erek. Az orra is felfelé görbült, de vidámság nélkül. Dünnyögve, mértékkel beszélt, mint a hivatásos bohóc, aki délelőtt, civilben fizetésjavítást kér.
— Igazán csak a kíváncsiság bátorított föl. Valahol láttam a gyermekarcát s írásai alapján nem hittem a képnek. Ugyanis rendszeresen olvasom.
Decumanus félrefordult. Cardo azonban nem zavartatta magát.
— Odahaza egy titkos híve borotvált Kálvinnak hívja. De Kálvinnak nem volt gyerekes arca, látszott rajta a lemondás. Az ön arca nyájas és — bocsásson meg az egyenes szóért — egyenesen igénytelen. Külsőre alattvalónak született. De a külső szerintem legtöbbször egyezik a mélyebb hajlammal. Hogyan győzte le ezt?
Decumanus vállat vont.
— Ha nagyot akarnék mondani, azt felelném: testileg. De csakugyan azt hiszem, hogy a lelki gyakorlat a testi fegyelemmel kezdődik. Aztán a fajtán is sok múlik. Descartes valószínűleg egyenesen a magányért választotta a száműzetést. Ma már megerőltetés és ellenszegülés nélkül élek így.
Carco elnyomta a félig szívott szivart s kidobta az ablakon.
— Nagyon furcsa, amit mond. Én kamaszkorom óta semminek se próbáltam ellenállni. Azt hiszi, nem tudom, mit beszélnek a hátam mögött? Hogy megrontottam első jótevőm lányát s elloptam a ritka könyveit?
Nyugodt mosollyal kereste Decumanus tekintetét.
— Mind a két pletyka igaz. Tizenöt éves koromban egy cukrászlány ágya s a halál közt akartam választani. Meg is szurkáltam magam érte. És higgye el, mai eszemmel is komolyan veszem ezt a választást.
— Fejcsóválva körülmutatott. — Ez a szoba csakugyan csupa ellenállás. Majdnem jobban jellemzi a hiány, mint ami benne van. Az én lakásom tele van női holmival s dedikált fényképpel.
Decumanus savanyún mosolygott.
— Női képpel?
— Azzal is. De még több híres politikuséval. Évtizedek óta nők és politikusok közt élek. Őszintén szólva, a dolog rosszabbul kezdődött, a kleptománia kockázatos betegség s ha idejében át nem térek a politikára, fél életemet börtönben tölthettem volna. Így amorális lehettem törvénysértés nélkül.
— Mondtam, hogy sok múlik a fajtán.
— Sok. Én semminek se tudtam ellenállni. Sem a ritka könyvnek, sem a politikusok barátságának.
Egy pillanatig majdnem magasztos volt a pisze orrával.
Decumanus szomorún hallgatta.
—Szereti önt a Zsarnok?
— Valószínűleg megvet. Évek előtt a bajtársa sírjához kísértem. Emelt fővel állt a keresztnél, egyszer cak rámnézett s egy vad szemvillanása letépte rólam az egyenruhát. A kedvéért ugyanis egyenruhát húztam. De attól a naptól csak civilben mutatkoztam előtte.
Fölállt s kezet nyújtott. Kellemes tapintású, száraz tenyere volt. Pedig amíg beszélt, Decumanus azt hitte, hogy izzad.
Harmadnap levelet írt a szomszéd országból. Megírta, hogy Éva a szeretője. Látni akarta az elődöt. Igazat szólva, ezért volt rá kíváncsi. A levél udvarias volt, majdnem tisztelettudó. halványan se célzott rá, hogy egy érintetlen Évát kapott örökbe.
Decumanusnak nehéz lett a melle a levéltől. Másodszor is elolvasta, betűzve, önmarcangoló lassúsággal. Elválásuk óta várta a hírt a hitvány utódról. Mert aki egyszer igazán szeretett, igazi szerelme után csak hitvány embert tűr maga mellett. Cardo pedig tökélyre vitte a hitványságot.
Egy húsvét szombatján búcsúzott el. Emlékről emlékre jártak, Decumanus sírt és fogadkozott. Éva csak nézte; szomorú harag nélküli tekintete ítélt. Ha egy szóval hívta volna, a világ végére utána megy. A férfi azonban csak fogadkozott. Hogy szereti s visszajön és sok más ilyent. Egy sötét, szeles utcában elváltak a férfi még kétszer utána futott, sírva tördelte a kezét. De egy szóval sem hívta. Hamar, hamar! könyörgött a lány, most már szégyennel az arcán. Decumanus remegő térddel a falnak támaszkodott, egy vakító, kerek lámpa himbálózott kifeszítve az utca fölött s ide-odalengette az árnyékát.
Nem tehettem másképp! vitatkozott magával a csatorna mentén ballagva. De elkerülte e magával hozott fénykép tekintetét. A levelezés hamar megszakadt, Éva a sorsára maradt. A kiábrándult szeretők közös sorsára. A seb beheged, aztán egy év múlva megint fölszakad. Most már örökre. Jön egy közömbös vagy komisz férfi s a beteg szív első intésre enged. Sem a férfit, sem magát nem tartja méltónak a újjászületésre.
Tehát Cardonak hívták ezt a férfit. Gondolatban rég rettegett tőle. Furcsa ínyenc volt, mulattatta a nők undora. Nem vágyott viszontszerelemre, megalázott, szomorúságot lehelő, ellenszegülő nőkből facsarta ki a gyönyört. A végső feszültségben mégis csak enged a testük. Ezért a kaján pillanatért fáradozott. A testben is az árulást szerette. Vagy talán a bosszú űzte egy nehéz kamaszkori betegségért?
Decumanus aznap éjjel kétszer is fölébredt. Másodszor észrevette, hogy a telehold költögeti. Fölkelt. Szemközt, az öreg toronyban egy ablak világított. Sose tudta, hogy lakják, legalább is eddig nappal nem adott életjelt. Egy hosszú, fekete ember könyökölt az ablak alatti hídra, aztán kiegyenesedett s körülnézett a házakon. Decumanus nesztelenül visszahúzódott.
Hajnal felé a szülőházban járt. Az álom a felszendergés ködein át egymásután háromszor vagy négyszer is visszavitte. Körben ültek az ebédlőasztalnál, már nem emlékezett pontosan a nevükre, de mind kedves volt. Egy cselédlány dalolt a konyhában, az udvar végén. Éva a napapja mellett ült, gúnyos mosollyal beszélgettek. Tán róla? Egy sasorrú fiatalember a petróleumlámpához hajolt s fölcsavarta a lángot. Álmodjunk még, könyörgött Decumanus. Csilingelt a kapucsengő, a küszöbön valaki megtörölte a lábát. Éváért jöttek. Decumanus kiáltani akart, de a nagyapja hirtelen Cardová változott és arculütötte.
A hálóing kimerült testére tapadt. A toronyablak kialudt, az ismeretlen is eltűnt a hídról. Egy közeli szenesbárkán reggeli kávét főztek, jó illata bejött Decumanushoz. Gyorsan magára kapott egy-két ruhát, nesztelenül kiosont s a bárkáig futott. Harapós kutya fogadta, meg kellett kötözni, mielőtt fölengedték. Egy szvetteres férfi reggelizett a két kisfiával a hálófülkében. A váratlan vendég zavartan egy pohár kávét kért. Éjjeli szolgálata volt, dadogta, nagyon fáradt és álmos. Pár pillanat múlva elborította arcát a csiklandós illatú pára, fényes pontok villogtak a kanál körül. Ébredt a csatorna, talyigások, zsákhordók, biciklisták jöttek. Egy hajókürt köszöntötte a reggelt. Decumanus már nem tudta, miért menekült a hajóra. Talán a szétfoszló gyerekkori szobát akarta még egyszer utolérni a reggeli kávé illatában, mely évtizedek mélyéről gőzölgött feléje? A hajós nem faggatta. Nyájasan kezetrázott s két fiát az idegennel a partig küldte.
Sose tudta meg, hogy Cardo hazudott. A lány érintetlenül megmenekült előle. Utoljára egy tengerjáró hajón látták, bezárkózott a fülkéjébe, egész nap sírt és nevetett.