Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám · / · Cs. Szabó László: Az idegen

Cs. Szabó László: Az idegen
Decumanus találkozik a hugenottával

Lys Willem sírkőavatásán találkozott a dohánykereskedővel. Zömök, kimért öregember volt, fehér haja sörtére állt. Lafolette Izsáknak hívták, családja évszázadok előtt menekült Északra. Decumanus tél óta járt le hozzá.

Háromszáz éves bútorok közt élt. A legősibb Lafolette a családi írásokkal együtt az alapításkori bútorokat is városról városra, házról házra magával vitte. Papokat adtak a környéknek, hajóorvosokat a tengernek, rabszolga-szabadítókat a szigeteknek. Az oszlopos tálaló felett két repedezett, ovális női arckép függött. Két nővér. Férfiruhában futottak a Napkirály dragonyosai elől, mikor a havasokban egyik a lábát törte, a másik a hátára vette. Egy katolikus borkereskedő könyörületből Frigyesországba hajózott velük, az idősebbik egy gyertyaöntőhöz ment, a kisebbik meg egy dohánykereskedőhöz.

— Itt vannak a leveleik. — Lafolette Izsák egy zsinóros, sárga mappára nyitott. — A legelsőt a kisebbik írta az édesapjának.

Édes Apámuram,

Isten megtartja az ígéretét, bölcs a tanácsaiban s nem tűri, hogy erőnkön felül megkísértessünk. Jóságos kezében tartja a haragos tengert, gátat emel bősz indulatának. Mitől is félhetnénk Krisztus zászlaja alatt, mikor megmondatott, hogy aki elhagyja apját, anyját, véreit, földjét, barmát, szőlőjét az Úr igéjéért, százszor annyit kap cserében az örök élettől. És ahogy hajdan megszabadította Izrael népét, száraz lábban átvivén a Vörös Tengeren, minket is megszabadít az üdözőktől, átvivén a tenger haragján, mert minden dolog segíti az istenfélőt s minden nyavalyája üdvösségre fordul. Bujdosásunkban csak az emberektől féltünk, akik a lelkünkre vadásztak, a fenevadak beérték volna a testünkkel. De ne panaszkodjunk, próba nélkül elrozsdásodik az erényünk s megromlik a lelkünk, mint az állóvíz, amely rest mozdulatlanságában szörnyű bűzt terjeszt. Isten az örök üdvösségért háborgatja a lelkünk, hogy ne maradjon omlott nyugalomban, mint az állóvíz.

Kérem apámuram kegyes szeretetét és áldását s csókolom engedelmes hűséggel.

Calas Anna Judith

— Szörnyű kemény asszony volt — töprengett az öreg a pipáját szurkálva. — Az ura később hazatért, úgy látszik, mindenáron otthon akart meghalni. De az asszony egymás után küldi a leveleket s mindegyikben a jó halálra inti. Megtalálja őket a csomóban. Nyíltan leveleztek a halálról, rendezni akarták ezt a fontos családi ügyet. Nézze meg akármelyik befejezést. Örökké hű és engedelmes hitvesnek írja magát. De a megelőző két oldalon kizárólag a rossz, pápista halállal fenyegetőzik. Sokszor találgattam, hogy végül is hol halt meg az a szerencsétlen ember?

Rájuk sötétedett, már csak tapogatták az érdes fogású papírt.

— Azt hiszem, egyre gondolunk — szólt a hugenotta, hosszú hallgatás után. — Másfajta volt az a bujdosó. Nem kellett érzéstelenítő se a testüknek, se a lelküknek. volt például egy elkényesztetett nemeskisasszony ősöm. Félt, hogy nem állja ki a próbát. Éjjel, titokban gyertyával égette a kezét. A dragonyosok később csakugyan elhurcolták, hónapokig ült egy átázott földalatti tömlöcben, egy csomó beteg asszonnyal. Az egyik vért hányt, a másiknak kelése nőtt a nedvességtől, elgennyesedett a verésük, egymás szemeláttára pusztultak. De az a lány élve került ki s lehet, hogy a gyertyalángnak köszönhette. Valahogy átvergődött Genfbe s férjhez ment egy menekült paphoz, akit egy hét előtt jelképesen felakasztottak. Volt vagy hat gyerekük. Mi a negyed úton elbuktunk volna.

— De miért? Hitetlenségből? Mert csakugyan elbuknánk.

— Azt hiszem, halálfélelemből. Kikerülhetőnek tartjuk a halált. A régiek pedig minden tettükkel vállalták. Halál és ember ma két alkudozó fél. Azelőtt egy törzsben laktak, a halál az örök élet szállásmestere volt. Ez adott életerőt is.

Lafolette Izsák nagy kávéfőző volt, munkában s élvezetben egyformán a régi, gondos míves mesterekre emlékeztetett. A csésze kávé is legyen remekmű, mint a kovácsolt szénfogó vagy a heverőjére terített brassai szőnyeg. Decumanus a kedvéért nagyritkán egy tömés pipát is elszívott.

Nagyot változott Frigyesországban. Fájós torkú, fájós fogú ember volt, ideges szívrohamok fullasztották. Ez mind elmúlt, hülékeny torka, vérzékeny foghúsa megerősödött, a szív, tüdő, gyomor megjuhászodva dolgozott. Anna egy ideje úgy bánt vele, mint a gazdájával. Zavarbajött az esti beszélgetéstől, a férfi már tökéletesen tudta a nyelvét, még szebben s választékosabban, mint néhai Lys Willem. Szombatonként egy bérelt biciklin a környékbeli tanyákra rándult, mézet, tejszínt, téli almát s még virágot is hozott. A köd a bekecsére fagyott, beesett, fiatal arca piroslott. De üveges félszeme most is figyelte a másikat.

— Mynherr olyan betegesnek látszott eleinte. Pedig kész vasember.

— Csak most, Anna. Régen hetekig lestem magam.

— No látja s eleinte nem állhatta a szagunkat!

Decumanus mosolygott. Remek kis ország, az egyszer igaz. De a testnek más volt az orvosa. Azelőtt sokfelé figyelt, egyebek közt magára is. A műszerre. De most nincs elpocsékolható figyelme. A test megfélemlítve végzi a dolgát, a lélek csak egy urat szolgál.

De kit? — puhatolózott egy asszony. Fél tőle vagy szereti? Mindenesetre hű hozzá. Reggeltől napestig ír vagy olvas, biztosan mindig róla. Talán egy nagyúr feleségébe szerelmes.

Egy esős, nyomasztó napon Decumanus elhagyta a borotválkozást. Ingerülten forgott a szobában, nem mert a munka. Este lement a hugenottához. Az öreg egy kis gázkályha előtt térdelt s a lángot igazította. Volt benne valami keresett alázat s magasztos képmutatás, ősi családi hőstetteket pótolt a túl szerény életmóddal. Az állólámpa Decumanus arcába sütött.

— Nem borotválkozott ma? — kérdezte Lafolette, ahogy feltérdelt.

Decumanus nagy szemet meresztett.

— Minek mindennap? Hiszen oly ritkán lát valaki.

De maga is érezte, hogy megszegett valami törvényt. Az öreg leplezetlen ingerültséggel tett-vett. Egy elfelejtett magatartás helytartója volt, elavult életszabályokról, íratlan házitörvényekről tudott s szigorún pásztorkodott szétszórt alattvalóin. Decumanust is annak tartotta.

Hatalmas, száraz szél fútt s a nyirkos nap után kicsalta őket az éjszakába. Rengeteg hídon mentek át, fölriasztották a szűk zsidó utcákat, már a mezőn jártak. Istállószag jött egy közeli majorból. Sóhajtoztak, recsegtek a csupasz fák, a száraz bokrok tehetetlenül rázták magukat. Egy csapat munkás biciklizett el mellettük lassú taposással, egyenként s szótlanul megnézték a két vándort. Már aludt az első útbaejtett falu. Megkerülték a templomot, beillett volna várnak. Háborús éjszaka volt, háborút hallott a felhőkből az éjjeli világ. A két ember egyszerre megállt, felnézett a toronyba. Egy nagy madár szállt el a gombjáról, látnoki nyugalommal tartott a tengernek. Új csapat biciklista gördült át a templomtéren, a másiknál is lassabban, mint egy égi járőrcsapat, amely Krisztust keresi az országúton. Decumanus három sort mondott a miatyánkból, aztán szétszóródtak a gondolatai, száraz levelek rebbentek ki egy közeli bokorból s az öreg is tovább indult. Nem akart mögötte maradni.

Pirkadatra hazaértek. Az emeleti fordulóban megálltak búcsúzni. Lafollette elmosolyodott.

— Már este meg akartam mondani, hogy mindig a test kezdi a hűtlenséget. Emlékezzen az igére: vigyázzatok és imádkozzatok, mert a lélek kész, de a test erőtlen.

Decumanus fölment a szobájába s a nyitott ablaknál, a hajnali fényben dideregve megborotválkozott.

Hatkor kelt, mindennap kitisztította a fésűjét, gondosan vágta a körmét, Anna előtt kabátot húzott, ébresztőóra helyett egy belső csengetésre ébredt, a kívánt percben fény ömlött nem is a szemére, de egyenesen az agyára. Tisztasággal és magánnyal teljesen kiirtotta maga körül a szegénységet.

Anna is megváltozott. Nyúltabb lett az arca, szép erős tartása fáradt mozdulatokra töredezett. Ölébe könyökölve ült a földszinti szobában, néha leakasztotta a férje gitárját s félve megpendített egy húrt. Hogyan békítse ki? töprengett Decumanus. Anna egy veszélyes kalandra, egy nagyúr feleségére gyanakodott. Néha csakugyan ólálkodtak a házuk körül. Messziről lerítt, hogy idegenek. Talán a féltékeny férj bérencei? Decumanus végül is jobbnak látta meghagyni a hitében.

Csak annyira volt önmegtagadó, mint a Zsarnok.