Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám · / · Cs. Szabó László: Az idegen
Harminc éves volt, de huszonötnek látszott. Üveges tekintetű balszeme átnézett az emberek fölött, csak fürge jobbszeme barátkozott. "A ballal ítél, a jobbal udvarol", mondták gyerekkorában. Az arca is szabálytalan volt, egyik fele pofacsontra száradt. hosszú, dudoros forradás húzódott az állán. Hadakozó arca volt, de fáradtság és szomorúság nélkül. Csöndes mosoly sütött a csatatér felett s földerítette a dúlt vonásokat.
Kiugrott a motorosból s az ácsorgóktól olcsó szállás után tudakozódott. Két szegényes vászontáskája volt. pár hétig marad, mondta, addig szívesen ellakik a külvárosban. Valaki azonban tudott egy olcsó szállást az Óvárosban. Özvegy Lysnénél. A többi helyeslőn morgott a pipája mellől. Nagynehezen megértette az útirányt s majdnem ázsiai nyájassággal megköszönte.
Lépcsős oromzatú füstös téglaházak kísérték az öreg csatornát. Egy se volt nagy, legfeljebb három ablak fért egy emeletre s legtöbbször két emelet egy házra. A félig feltolt ablakokon át aranyos dongamennyezetek s karos facsillárok látszottak. Nemsokára a csatorna egy omladozó, kerek őrtoronynak fordult. Ebben a fordulóban állt a ház, három kőlépcső vitt az utcáról a bejárathoz.
Lys Anna egy-két évvel lehetett idősebb nála. Özvegysége óta a földszintre húzódott, az első emeleti két szobát egy öreg, visszavonult dohánykereskedő bérelte, a második emelet egyik elzárt szobájában őrizte a férje szőnyegszövő székét és szerszámait, a másikat kiadta. Kicsit lejtett a padlója, rég is tapétázhatták, de a hatalmas diófaágy s a piros bársonnyal fedett, karcsúlábú íróasztal tüstént marasztalni kezdte az idegent.
— Mynherr ismerős erre?
A hangja is szép barna volt, mint a haja.
— Körülbelül tíz éve átutaztam. De semmire se emlékszem. Reggelenként kaphatok meleg vizet a borotválkozáshoz?
Anna elmosolyodott. A többi lakója is ilyen kisasszonyos bőrű volt nyájasan s kicsit lenézőn bólintott, mint az olyan özvegy, aki nem hervad a volt ura után, de félistent farag belőle s esténként fülébe súgja a világon maradt összes férfi gyámoltalanságát. Ez is tökéletlen, akár a többi, súgja ma este is s összenevetnek. Van ilyen rakoncátlan halott, láthatatlanul örökké a régi asszony körül legyeskedik.
Az idegen két ruhát, egy lóden felöltőt, néhány fehérneműt, egy tucat könyvet szedett ki a két táskából s mindent elrakott. Aztán kezet mosott az öblös porcelántálban s még világosban a városnak vágott.
Zsendülő platánok merengtek a vízre, az ablaküvegeken rózsaszínű tengeri felhők vonultak. Egy kishíd alatt vitorlát szereltek. Régi negyedben járt, még otthonülő s szemlélődő emberek építették. "Egy-könyves" emberek: bibliaolvasók. Aztán kijutott a fényre, a forgatagba.
Alkonyatkor egy formátlan nagy térre ért. Akaratos, züllött utcák találkozóhelye, könnyen cimboráló pusztaság volt, nem védte magát úri házakkal. Az egyik utca végén árbocok imbolyogtak. Így hát ismét a tenger körül járt. Egy körhinta forgott a középen, a lakkozott szörnyek ágaskodtak és süllyedtek, mintha matróz lovasaiknak még egy darabig a tengerringást pótolnák. Az idegen a legcsendesebb állatra ült. Egy néger óriás feszített a szomszéd tigrisen s iszonyú nyerítésekkel zabolázta. Majd szétrepedt a ruhája. A cápát ajánlom a következő menetre! — bömbölte pártfogón, gyönyörű a mozgása! Látszott, hogy Minnchen támogatásával az összes fenevadat kipróbálta. A koros pártfogónő a hinta alatt állt, ici-pici virágkalapja a kontyára csúszott s a cipősarka is kibicsaklott a nagy gyönyörűségtől. Kövér izzadságcsöppek bújtak ki a haja alól s gyöngyházfényű moslékká keverték az arc geológiai rétegeit. A hinta megállt, az idegen féllábbal már leszállt. De a néger vállonragadta. Hohó, maradj csak! — vigyorogta angolul. Majd elintézi a dögöcske. És a nő csakugyan ész nélkül csámpázott a pénztárhoz. Kétszer fordultak, a második menetben az idegen egy nagybajuszú, féktelen oroszlánra cserélte a lovát. Minnchen, tapsolj a barátomnak! — vezényelt az óriás. Igazán nyájas ember volt s meg kell adni, szigorúan tartotta a nőt.
Tavasz végén jártak, gyakran borult. Eleinte nagyokat sétált, elhajított újságokból, cégtáblákról, fuvarpecsétekről tanulta a nyelvet. Nemsokára lemondott a külső ebédről, írás közben egy pohár tejet ivott két vajaskenyérrel. Vacsorára lement Annához. játszik valami hangszeren? kérdezte az asszony egy este. Szeretett volna, de nem tudott. Beszélni se igen tudott, válasz helyett bizonytalanul mosolygott. Csak szóljon, ha unszolom magát, kérte roppant komolyan. ha untatom: így értette.
Írtózott az itteni szagoktól. A legtöbb éjjel arra riadt, hogy egy idegennel hál. A szaggal hált. Nynherrnek mindenünk büdös! fakadt ki Anna, valamit neszelve. A világért se, csak szaga van, idegen szaga. A szag is úgy kitaszítja az idegent s úgy védi a bennszülöttet, mint az anyanyelv vagy az ősök vagy a hazai hegyek. A sok esőt még bírom, a nyelvet is töröm, egy Istent imádok az idegen ősökkel. Hát megtámad a szag. Eleinte azt hittem, valaminek a szaga. Egy darabig jártam utána, aztán rájöttem, hogy csak egy elvont szag, az idegenek ellen. Testetlen, mint a nemzeti eszme. Mindezt láthatatlan honfitársainak magyarázgatta.
Egy hónap múlva a padlásra tette a két vászontáskát. Anna engedett az árból s a mosásról is gondoskodott. Ha véletlenül megszorul... kezdte félrefordult arccal, nehogy túlságosan megbántsa. De az idegen még így is elvörösödött. Pontosan akarok fizetni, mondta halkan, de nagyon határozottan. Ez volt az első hibátlan mondata.
Később már csak a környéken sétált, a Virágpiactól a Halpiacig. Egyszer a rózsakertész lánya megállította s rózsaszínű rózsát tűzött a gomblyukába. Erős, kerek melle a férfi melléhez ért. Attól kezdve elmaradt a Virágpiacról. Tielék csontos, fehérlábú lánya lazacot árult a Halpiacon. Összefont karral, állhatatosan nézte az idegent. Lomha s nagyon érthető pillantása volt. Hát onnan is elmaradt. Napokig otthon rostokolt, munka után az ablakból barátkozott a csatornával. Motoros bárka dohogott a hátán, tetovált munkások egy kötéllel egyik végéből a másikba cammogtak. A járásukat se szokom meg, gondolta hirtelen haraggal.
Olykor-olykor Annával a ház előtt szellőzött. Szürkült, hűs, ritka cseppek hulltak a száguldó felhőből. Szép erős állása volt az asszonynak, a helyére illő, jól beillesztett láb, a nemes törzs, a barna hajjal koszorúzott arc még mindig meleg volt a törvényes öleléstől. Van özvegy, aki egy tökéletes ifjúkori ölelés emlékével újul minden esztendőben. Nem beszélt az uráról. De gyakran hallgatott s ilyenkor mindig róla hallgatott.
Egyszer egy térképet kerített a szomszédból s Európára nyitott. Most mutassa meg Nynherr, melyik a hazája?
Minden országnak más volt a színe, mint a hazai térképen. A népeknek nemcsak a madár szól százképp, százféle a színképük is az idegen országról. (A magáét mindegyik vörösnek látja, mint a szívet.) Decumanus — mert így hívták az idegent — alig talált haza a furcsa országnevek és országszínek közt. Egy zöld foltra mutatott. Ez az. Avarország. Így hangzik a nyelvén.
Az asszony tenyerével az asztalnak támaszkodott, sokáig nézte a foltot. Egy gyermekfejhez hasonlít. Decumanus elhagyott gyermekéhez.
— Ne haragudjon rá — szólt csöndesen s a férfi vállára kulcsolta a kezét.
Azelőtt sose beszéltek Avarországról. Decumanus megsimogatta a válla terhét.
— A haza nem ember, Anna. A haraggal csak új hűség kezdődik. Hogy is magyarázzam meg ezt? A szeretet arccal köt hozzá, a harag háttal. De amíg él a fa, hozzá vagyunk kötözve.
Nyárutó volt, harmadik hónapja lakott a csatorna fölött. Akkor ölték meg Avarországban Kritont, a bölcsészt, Phaidont, a papot és Phileboszt, az írót. Egy csütörtökön kivégezték az avar egyetem két tanárát. Aztán eljött október elseje. A messzi aquitán főváros egyik nyomorszállójában átvágott nyakú embert találtak. Vadul öldöshette magát, a fal köröskörül véres volt, elkent, véres nyomokat találtak az ajtón s a kilincsen is, úgy látszik maradék erejével menekülni akart örjöngő énje elől. De a felszabadult borotva utolérte s az ajtóban megölte. Néhány gumikabátos férfi kísérte ki a fátlan, kültelki temetőbe. Az egyik megszólított egy sírgondozó lányt s behívta a sorba, hogy Mária irgalma mégis a halottal legyen. Hosszú sor emberfej suhant el a temetőfal fölött s megsüvegelte a menetet. Egy teherautó utasai. Nyári meleg volt, a nyár önteltsége nélkül, a mozdulatlan fák már befelé mosolyogtak. A férfiak kezet fogtak s érthetetlen nyelven megfogadtak valamit. Így pusztult el Decumanus legkedvesebb barátja.
Anna télire kötött két mellényt, az ószeresnél vettek egy derékig érő, bélelt zekét. Most már legtöbbször az eső zörgette föl, a hajnali szél szétszórta a papírjait, gondolni kellett rá, hogy lefekvés előtt mindent lenyomtasson. A csatornavíz megőszült, a kikötő izgatottabb lett, harangok, sípok viaskodtak a köddel. Néha napokig nem látta a szemközti kerek bástyát.
Volt egy titkos útja is. A papnövendékek szerda és szombat délután próbáltak az Öregtemplomban. Mozartot szerették, szinte bűnös hévvel. Ez az eretnekségük, gondolta Decumanus. De ő a Zsarnok legnagyobb ellenfele is.
Beült a padba, zsebretett kézzel, összekuporodva védekezett a nyirkos hideg ellen. Mozart az igazi ellensége, gondolta megnyugodva.
Így élt a következő tavaszig.