Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám
"Azt álmodtam, hogy két macska
voltam és játszottam egymással."
(Karinthy)
Nem tudom miért, de egyre gyakrabban jut eszembe ez a Karinthy-ötlet. Általában sok Karinthy-ötlet jut eszembe és nemcsak most, amikor mindenki róla beszél. bizonyos gondolatok kifejtéséhez, bizonyos vélemények alátámasztásához nélkülözhetetlen szükségem van Karinthy-citátumokra és azt hiszem sokan vannak így. A fenti mondatot viszont általában nem szokás hivatkozásként idézni. Legfeljebb mint furcsaságot említik meg, pedig azt hiszem sokkal több és mélyebb, mint egyszerű tréfa. Aki Karinthy gondolatvilágát igazán meg akarja érteni, ennek elengedhetetlenül szüksége van e mondatra.
Nem emlékszem pontosan és részletesen arra a karcolatra, melyet ez a kép fejez be. Annyit tudok csupán, hogy úgynevezett "aktuális" kis tréfa volt: arról szólt, hogy a pesti lakosnak sokáig kell várnia éjszaka, hogy a házmester kaput nyisson és ezalatt sokmindenre gondol. Végül álltában elalszik és azt a bizonyos dolgot álmodja. E kroki Karinthynak legkönnyedebb írásai közé tartozik és csak a befejezése fontos, de ez azután döntően. Zseniális kis mondat, benne van az egész Karinthy-filozófia. Tündérien játékos és mégis döbbentően súlyos támadás a polgári racionalizmus merev rendszere ellen, melynek alap-dogmája, hogy egy dolog mindig csak önmagával lehet azonos. De tagadása, illetve fölényes semmibevétele a polgári irracionalizmusnak, a miszticiumusnak is, mely szerint minden dolog végső fokon azonos valami bizonytalan és érthetetlen "magasabbrendű" ős-dologgal, melyben minden egyesül. Karinthy bölcselete egyaránt túllép a racionalizmuson és az irracionalizmuson és feloldja ellentéteiket. Szigorúan a valóság alapján áll, fanatikusa a valóságnak, olyan hevülettel hirdeti, mint egy próféta. És mint a valóság prófétája, elismeri ugyan, hogy minden dolog önmagával azonos csupán — de megállapítja, hogy kissé bonyolultabban azonos, mint ahogy a logikai sémák megengedik. Mert minden ami van: kétértékű, negatív és pozitív. Minden ami van, ellentétekből áll. A valóság voltaképpen két macska, mely szakadatlanul játszik egymással. Ezt természetesen nem látjuk mindig; csak akkor látjuk, ha becsukódik a szemünk a kapu előtt és álmodni kezdünk. Vagy ha Karinthyt olvassuk. Vagy más bátor filozófusokat.
Karinthy bölcseletének számos rokona van, többek között Swift, Hegel, Feuerbach, Miki egér és Popeye a tengerész. ne botránkozzék meg senki ezen a találomra odavetett listán; nem akar érték-összehasonlítás lenni. Karinthy életében nem mertem volna leírni; ellenállhatatlan humorral, de heves meggyőződéssel tiltakozott volna Hegel s Feuerbach ellen. Nem is volt sok köze hozzájuk, ami a tartalmat illeti: de a módszer, hiába, mégis rokon vonásokat mutatott. Tréfás-gúnyoros cikket írt egyszer a dialektikáról, pedig maga is dialektikus volt. A két macska látomása maga a testet öltött dialektika. Swift is dialektikus volt, ellentétekben látta a világot, egyszerre nézte törpeszemmel és óriásszemmel, egyszerre látta nagynak és kicsinynek. Rengeteg Karinthy-írásban látjuk ezt a kettős-perspektívát. Hegel szerint a mennyiség változása magával hozza a minőség változását is — nem tudok erre szebb irodalmi példát, mint Karinthy Krisztus és Barabásának hőseit, kik külön-külön mind Krisztust mondanak, de szavuk együttesen mégis így hangzik: Barabás. Feuerbach kifejti, hogyan válnak a jelenségek önmaguk ellentétévé, hogyan lesz mára meghaladottá az, ami tegnap még a merész haladást jelentette. Ha egyszerű, "konkrét" irodalmi példát keresek ehhez a gondolathoz, eszembe jut Karinthy kis humoreszkje a csecsemőről, aki gügyögve ül le melléje a kávéházi asztalhoz, hogy percenként erélyesebb és felnőttebb hangon beszéljen vele és végül egy félóra múlva mint felháborodott aggastyán hagyja ott. Miki egér időnként megnyúlik vagy összehúzódik, megnő vagy eltörpül, sőt egy alkalommal, amikor nem tud bemenni az ajtón, kulccsá alakul át és kinyitja magával a zárat. Popeye a tengerész egyszer kétfejű óriással találkozik, nézeteltérést támaszt a két fej között, összeveszíti önmagával az óriást és ily módon legyőzi. Ez új dolog — Karinthy már több mint húsz évvel ezelőtt fogalmazta meg a két macska hasonlatot.
"Groteszk" — mondják röviden az ilyen Karinthy-ötletekre. Helyes — de a valóság is teljesen groteszk, ha alaposan megnézzük. Persze olyan alapon kell megnéznünk, ahogy Karinthy tette. Ez egyedül nem igen sikerül; az ő segítsége kell hozzá. Az a bizonyos "görbe tükör", melyet oly lelkesen és oly mesterien tartott a szemünk elé és amely félreérthetetlenül bizonyítja be, hogy "minden másképp van." Ami jó, az egyben rossz is, ami nagy, az parányi is, ami ünnepélyes, az nevetséges is és viszont. Nem szabad túlbecsülni a jelenségeket, de nem szabad lenézni sem. A túlbecsülés és a lenézés egyaránt szimplifikál: ez pedig a legnagyobb bűn Karinthy és minden tisztességes gondolkozó szemében. Meg kell szokni, hogy mindent, amit eddig egységesnek hittünk, két macskának lássunk, melyek szakadatlanul játszanak egymással, bohón és vadul, összegabalyodva, szüntelen mozgásban, folyton változó helyzetben, úgy hogy nagyon nehéz megállapítani, melyik van fölül. A lélektanban ambivalenciának nevezi ezt az örök kettősséget Freud, a lélek nagy dialektikusa. Karinthy, aminek írásaiban sok öröme telhetne Freudnak, minden jelenséget, minden viszonylatot ambivalensnek lát. Talán ezért is kedveli a fantasztikus témákat. A fantasztikum az ő számára nem fantasztikum, hanem a jelenségek másik oldala, valami, ami "szintén megtörténhetne", sőt meg is történik tulajdonképpen, csak nem látjuk. És ezért kedveli a groteszk helyzeteket, a torzképeket is. Az Így írtok ti darabjai nem egyszerű irodalmi paródiák, hanem merész ábrázolási kísérletek. Az egyes írók jellegzetességeit úgy mutatja be, hogy a végsőkig fejleszti, ad abszurdum kiélezi. E példátlanul túlzott beállításban nemcsak a művek modorosságai, hibái érvényesülnek tisztábban és plasztikusabban, hanem az erényeik is. Egy-egy írói torzképe végeredményben reális képet ad az illető íróról; túlzott eszközökkel mutatja meg, hogy milyen a valóságban. Mint Kosztolányi írja: "Bírálatok ezek egytől-egyig, álarcos vagy álruhás bírálatok, a bírálatok legnevesebb fajtájából valók: az alkotást nem fogalmakkal és elméletekkel jellemzi, hanem érzékileg és érzékletesen."
Mint ahogy minden egyéb írása is az élet érzékletes bírálata. Nem elméleti tanulmányokat írt az életről, hanem zseniális lényegbelátással "utánozta", mint diákok titokban a tanáraikat. A hatás többnyire komikus, vagy néha hátborzongatóan titokzatos. Bizonyos emberi viszonylatok értelmetlenségét és céltalanságát ragyogó és keserű action gratuite-ekkel érzékeltette. A különféle szürrealisztikus irányzatok, melyeket mind megelőzött, sohasem tudták utolérni mélységét és valóságérzését. Ezek csak játszanak a valósággal: ő átérezte és beleborzongott. Költő volt, minden sorában, minden fintorában, minden odavetett viccében. Költő volt, aki néhány percre elaludt a jeges éjszakában a bezárt kapu előtt és kényelmetlen, kínos álmában meglátta a két macska örök paradox játékát az élet mélyén.