Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 10. szám
A gyászt most tegyük félre. A barátoknak joga van a gyászhoz, de az irodalomnak más a kötelessége. A mű itt maradt és él mindaddig, amíg olvassák s Karinthy Frigyest sokan olvassák. Az író halála lezárta művét és ha a kritika eddig gondolhatott a még eljövendő alkotásokra, a kezdetek folytatására, a vázlatok kiteljesítésére, a részletek összefoglalására, újabb magaslatokra a már elért magaslatok után: ennek most vége. Eddig és netovább. Ami önmagában egész, már nem lesz nagyobbnak része, ami csonka az csonka marad; a színtézis, az író késői korának legfőbb munkája, amit csak ő maga végezhet el, megállott. Most már szemügyre vehetjük a távolodó szellemet, számbavehetjük ajándékait, elrendezhetjük tanításait, hogy ne élt légyen hiába. Hogy átvehesse az utánajövő generáció az örökséget, amint ő átvette elődei örökét. Mert egyik nemzetség elmegy és a másik eljő, de a világ mindörökké megmarad.
Karinthy Frigyesnél műveinek terjedelme és sokfélesége nem könnyű feladat elé állítják a kritikát. El kell választani az irodalom tiszta búzáját az újságírás pelyvájától, az embertől rendelt művet attól, amit Isten rendelt, mert nekünk csak az utóbbival van dolgunk. És ha már elvégeztük a rostálást, a ránkváró feladat alig lesz sokkal kisebb. Mert egy rendezetlen kincstár maradt szellemének örökösére, a mindig megújuló irodalomra.
A vizsgálódást egy író oeuvre-jénél meggyőződésem szerint mindig a líráján kell kezdeni. Semmi sem abszolút, amit ember csinál. Minden művében benne van egész egyénisége, ha még oly távolinak, objektívnek tetszik is, mint ahogy a virágban is a gyökér nedve kering. Az egyéniség adja a háttért minden alkotásnak, mely nélkül nem lenne az ami. Az egyéniség adja a tanítás hiteles magyarázatát: nélküle hamis szöveg az, dodonai jóslat, melyből kihagyták a pontozást. Az író egyénisége — nem az emberit, hanem az íróit értem — természetesen lírájában mutatkozik legtisztábban. Itt még színtiszta telérben található, ami egyéb műveiben már átment a kőzetek vulkanikus átalakulásán, titokzatos vegyi folyamatokon és egyesüléseken, úgy átváltozva, hogy csak a legfinomabb analízis vezetheti nyomra a kutatót. Ezért nyúltam terjedelmes oeuvre-jének egy terjedelemre kicsiny részéhez, a verseihez.
Az átlagolvasónak talán meglepetés, hogy Karinthyról elsősorban mint költőről beszélek. De költőkben oly gazdag generációjának írói mint költőt is számontartották és megvan a maga külön virágágya az egykorú magyar költészet kertjében. Versei számra nem jelentősek, de épp a vers az, ahol a szám nem jelent semmit. A költők műveiből — a legnagyobbakat kivéve — csak egy töredék marad meg élőnek, talán csak annyi, amennyi az antológiák tömeglakásaiban meghúzódhatik. A többnyire legfeljebb ritka kutatók bukkannak rá, mint a cserkésző botanikus egy ismeretlen virágra és talán nem kisebb örömmel. Karinthy kevés versei közül néhány benne lesz az antológiákban, ha teljesen és híven akarják adni a XX. század elejének költészetét.
Alapjában véve nem volt lírai természet. Nem volt meg benne a lélek exhibicionizmusa, az ellenállhatatlan vágy, hogy magát kitárja, sebeit mutogassa, vereségeit világgá kürtölje, szégyenkezés nélkül, az önkínzás kielégülésével. Ritkán jutott még csak közelébe is ennek a lelkiállapotnak. Épp azért költészetében kevés az egyéni élmény. Verseiben inkább az általános emberi problémák kaptak hangot, az emberiség élménye, nem az egyéné. A lét titka, a világ titka, általában valami titok, amit keres, amit meg kell találni, ami életbevágóan fontos, amiről hiszi, hogy ő meg fogja találni és amiről hiszi, hogy küldetése szerint közölnie kell az emberiséggel.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban.
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe sugjam: add tovább.
- - - - - - - - - - - -
Mert álom a bűn álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
- - - - - - - - - - - -
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De ugy sejtem, örömhírt hoztam én.
- - - - - - - - - - - -
(Előszó)
Halott című gyönyörű versében is, mely tragikus hangjával, megrázó erejével mindvégig a legbensőbb megindultság mélységeiben szárnyal, a végén a halál általános emberi bánata bukkan szinte váratlanul elő: már nem egy halottról van szó, hanem minden halottról, előbukkan a kérdés a nagy titok után, mire élő nem tud felelni.
Halott, te halott, anyám, szeretőm,
Ó nőm, gyerekem, barátom!
Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan,
Ha kikötsz egy uj Araráton.
A világ titkát keresi a költészetben, mert úgy érzi, hogy a világ titka csak itt, a költészetben lehet elrejtve. Valahogy egynek érzi a kettőt, a világ és a költészet titkát és egyikben keresi a másikat. A költészet ebben a látomásban a világ értelmévé magasztosul. A Költő mondja:
Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.
(A Költő)
Ez a titokkeresés, a valóság értelmének ez a kutatása irodalmi műveinek egyik fő motívuma. Prózai művekben is, novellákban, értekezésekben, tréfákban, a legkülönbözőbb modulációkban bukkan fel, mint egy nagy szimfónia főtétele.
De a titok megtalálása sem volna elég, közölni kellene az emberiséggel. És addig is, míg az egész titkot megtalálja, közölni kell minden kis részét a titoknak, amit már megtudott, sürgősen meg kell tanítani rá az embereket, nem ér rá megvárni, míg együtt lesz az egész. Ezért a titokkeresés vágyával teljesen egyidejűleg jelenik meg a titok közlésének vágya, a didaktikus hang, mely készül a végső tanítás előadására. Tanítani akar, "elmondani mindenkinek", szószéket keres és nem olvasókat, hanem tanítványokat akar látni maga körül.
Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:
Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.
— — — — — — — — — — — —
Tedd most szivedbe és füledbe el —
Az értelmét majd megtudod, ha kell.
(Méné, tekel...)
Szerelmeséről ír verset a legizzóbb szenvedély és odaadás hangján és a vers címe: "Lecke". Az utolsóelőtti strófa így szól:
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész —
A szenvedély kohójában is: lecke, szabály és példa. Más költő szerelmesét angyalnak, földöntúli lénynek teszi meg, nála a legnagyobb rang: a tanítvány.
Szeretett tanítani. Szerette a hosszú kávéházi beszélgetéseket, lehetőleg figyelmes hallgatókkal, ahol ő nem annyira beszélgetett, mint inkább előadott. De ezek a beszélgetések, ha öntudatlanul is, másra is jók voltak. Nem egy vagy két barátjával beszélgetett, nem volt Eckermannja vagy Boswell-je. Rengeteg ismerőse volt és mindenkivel szívesen beszélgetett. Tömegekkel beszélgetett, az olvasók tömegével. Úgyszólván személyes kapcsolatot tartott fenn a közönséggel, elmondta terveit, ötleteit, tréfáit, valósággal kipróbálta, ami munkában volt. Talán ez a titka annak, hogy oly harmóniában tudott maradni az olvasók óriási táborával, hogy szinte biztosan tudta, mire fog rezonálni a közönség. Más népszerű írók ezt egyszerűen azzal érik el, hogy leszállnak a tömeg alantas színvonalára. Karinthy megtalálta a módját, hogy a legmagasabb irodalom színvonalán is közönségsikere legyen.
Ez a kutató és tanító hajlam, melynek kettős kútfejéből fakad művészetének fő sodra, döntő hatással volt stílusára. A kutató a részletek pontos megfigyelésére nevelte magát, a tanítómesternek a kifejezés világossága és pontossága volt legfőbb gondja. Prózai stílusának ezek a legjellemzőbb tulajdonságai és ezekkel messze kivált kortársai közül, akik inkább a stílus eredetiségére, színességére és hajlékonyságára fektettek súlyt. De költői nyelve is írói lényének ebből a kettős forrásából kanyarodott egészen külön utakra úgy, hogy alig tart valami rokonságot kortársai költői nyelvével. Míg a többi költők, akik vele egyidőben működtek, szimbólumokba, frappáns hasonlatokba, képekbe, metaforákba öltöztették mondanivalóikat, Karinthynál mindezekből alig találunk valamit. Inkább az akciót választotta kifejezési eszközül, valamit tesz, vagy valami történik, a történés mondja el a közölnivalót és ez a történés húsból és vérből való. A többi költők nyelvének finom és néha elmosódó árnyalatai helyett inkább az éles körvonalakat, a hang dallamossága helyett a kifejezés erejét keresi. Míg a többieknél a jelző döntő fontosságúnak látszik, annyira, hogy sokszor szinte rajtuk nyugszik a költői közlés minden terhe (ez a szép jelzők korszaka), Karinthynál a főnév súlya és az ige precizitása jelenti a nyelv költőiségét. Legszebb verseiben (pld. Előszó, Halott, Méné tekel, Lecke) alig van jelző és ha van, az a legközönségesebb, úgyszólván természetes velejárója a főnévnek. De a főnevek komor erővel dobbannak elő, az igék villámfénnyel lobbantják el a cselekvést. Akció és dikció, így lehetne jellemezni nyelvét. Ez erőteljessé, férfiassá teszi stílusát; az indulat és szenvedély szónokivá emelik hangját, nem énekké, mint legtöbb kortársánál.
És fekszik és vár, hogy jönnek-e már,
És fekszik és vár a holt,
Nincs hála, se vád, nem kér, nem is ád.
Nem kell neki se nap, se hold.
- - - - - - - - - - - -
Mikor szörcsög a föld és árad a csend
És szárad a csont odalent,
- - - - - - - - - - - -
És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgok,
Ha ez kell, halott teneked:
Kimoslak a földből, kiáslak a földből,
Kibontom a gyolcsból tetemed.
(Halott)
Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,
Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,
de szembeköpte mesterét a hitvány
Piszkos ripők, a szemtelen tanítvány.
- - - - - - - - - - - -
Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,
Vigyázz, figyelj: készül a tiszta mérleg.
(Méné, tekel...)
Dörgő menny, köszönöm, hogy elorditottad magad helyettem,
Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:
(Zivatar)
Ez a szónoki előadásmód kedvelt közlési formája volt sok régi költőnknek (pld. Berzsenyire és Vörösmartyra gondolok), modern líránkban azonban teljesen háttérbe szorul. A költészetnek minden kifejezésformára szüksége van, nem lehet túlgazdag eszközeiben, azért kár volna, ha ennek a hangnak nem volna folytatója.
A szónoki magatartás oly magától értetődő nála, hogy szinte szószéken képzeli magát:
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
itt lent a porban nem tudok beszélni.
— — — — — — — — — — — —
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
(Előszó)
Ez a magatartás nem póz nála, írói lényének legbelsejében gyökerezik. A pózt, affektációt (melytől egyik-másik kortársa nem volt mentes) gyűlölte. Nincs is írásaiban semmi ebből a két írói gyengeségből.
Formában is meglehetősen kivonta magát kortársai, "az idei divat", hatása alól. A szigorú és precíz verselés korában versei kissé hanyag öltözetben jelennek meg, mint az írójuk. Az "Így írtok ti" szerzője, az írói rutinnak kegyetlen kritikusa, tisztában volt vele, hogy a költészet lényege mélyebben fekszik, nem volt neki fontos a forma. Talán ezzel magyarázható, hogy épp itt ért hozzá külső hatás, csodálatos módon éppen Adyé, akinek sok tekintetben irodalmi ellenlábasa volt ("A gyermek mostanában nyugtalan", "Vezeklés emelt fővel"). De a hatás csak a legkülsőbb formára szorítkozott és gyorsan múló érintésnek bizonyult. Karinthy megtartotta függetlenségét mindenkivel szemben. Adyval való szembenállása egyébként később tudatossá is vált, amit csak azért említek itt, mert egyik versében is nyoma van:
Én Isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb, ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse
(Előszó)
Mindenki ismeri az Ady-sorokat, melyekre céloz.
Hogy formában mennyire csak külső eszközt látott, erre nagyon jellemző Nihil című verse, melyet még 1913-ban írt és amelyről akkoriban sokat vitatkoztak irodalmi körökben. Formátlan formájú vers ez, prózai realisztikus epizódok és nohilisztikus művészeti elvek vannak összekavarva benne valami furcsa összevisszaságban. Megjelenésekor sokan "tanköltemény"-félének nézték és komolyan vitatkoztak a benne előforduló zavaros művészeti elvekről, mintha azok a költő elvei volnának és mintha a vers is ezen elvek illusztrálását szolgálná. Holott az egész egy különös szerelmi elégia, melyben egy szomorú órájának zavartságát, nyugtalanságát, és kétségbeesését írja meg és a leírt zagyva beszélgetések és történések, valamint a formátlan forma is mind csak eszköz az érzések kifejezésére. Abban az időben ez valóságos trouvaille volt. Gyengébb intellektusú költő esetleg valami izmust csinált volna belőle (amint hogy csináltak is később ilyesmiket), de Karinthy tudta, hogy a forma nem műfaj és nem költői irány vagy iskola, legfeljebb segítség a kifejezésnél, de a költészet sokkal mélyebben van, mint ahova maga a forma elérhet.
Mi az üzenet, amit Karinthy itt hagyott? Rájött-e a titokra, amelyet keresett? Összes műveinek kritikai feldolgozása után talán felelni lehet erre a kérdésre. Versei oeuvrejének csak kis töredékét teszik, ettől a töredéktől nem lehet feleletet várni. De elsősorban mégis innen kell kiindulni. Ezekből már sejthetjük, hogy a világ értelmét kereste, hogy a világot az emberiségben, az emberiséget az emberben, az egyénben látta és így keresett valami titkot, valamely feleletet a kérdésre, ami az ember élete.
Választ keresett és meghalt. Ez volna a válasz? Nem furcsa, hogy verseskötete (Nem mondhatom el senkinek) ezzel a strófával zárul (Fordítás Heine "Lazarus"-ából):
Szánk imígy tátong szünetlen
Mígnem egy maroknyi száraz
Fődet tátott szánkba dugnak —
No de ez csak mégse válasz?!