Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Őrjárat
Megáll a szívem a gondolatra, hogy a háború után született gyerekek is írótársaim. A kezdetnél tartok s egy sereg tollforgatónak már a nagybácsija lehetnék!
De még ha nem nőnének is a sarkamban, tudnám az idő múlását. Szaporodnak a halottaim, a meggyilkolt öreg házak. Azok figyelmeztetnek. "A vén Párizs oda, hajh változik a város!" sóhajtotta Baudelaire. Más város is. S a változás csak a halál irgalmasabb neve.
Az én időmben még kacsázó volt a helyén, ábrándoznak az öregek az idő múlásán; a pásztori táj aztán urbanizálódott. Igaz, így is munkál az idő. De munkál fordítva is: az eleven, régi kövek helyére halott új kő kerül. Nekem így munkál, így múlik,.
"Az én időmben" bontották le a Marczibányi-házat a Rákóczi úton. Legánykorában ott lakott Petőfi. "Ajtaja mindig zárva volt, ha írt vagy tanult. Pedig ő folyvást tanult és írt, éjjel-nappal" emlékezik rá később a szomszéd és jóbarát Egressy Gábor fia, Ákos. A ház naphosszat zengett a múzsafiktól, itt lakott, próbált, hangolt az egész szabadságharc előtti Nemzeti Színház (próza és opera!) színésznőfeleségestől, színészgyerekestől. Szűnnapokon a Rákospatakhoz, Visegrádra, a Normafához rándultak. Petőfi velük. A puszta gyepen hanyattfekve hevert kiterített gallérköpenyén s egy másik lakó, Egressy Béni nótázását hallgatta. Az én időmben tűnt el a Szabadság tér sarkáról a vértanu Teleki Blanka lányintézete, amelyben egy bolondítón szép fiatalember tanította a történelmet. Aztán honvédruhát öltött, szerelmes lánysóhajok felhőztek utána, szörnyű hősi halálát a gyalui havasokban Jékely Zoltán versben s prózában megénekelte. Vasvári Pálnak hívták. Az én időmben bontották le az Angyalkertet (azaz kisdedóvót), amelyet Brunswick Teréz, Beethovennek talán "Unsterbliche Geliebte"-je — tudtommal három név fölött civakodik a zenetörténet, — de mindenesetre hű barátnője a Vérmező innenső sarkán nyitott. Az én időmben tűnt el a Vörösmarty térről a régi "Magyar Király", 1911—12-ben Ady szállása. Akkor már nagyon híres volt és nagyon beteg. Délig aludt, pár falatot ebédelt, konflison a szerkesztőségekbe hajtatott, este a Magyar Király söntésében fröccsölt vagy az igazi, még Petőfi-látta Pilvaxban üldögélt. Ő volt az utolsó, híres törzsvedége. Az én időmben bontották le a Görög Udvart s az Orczy-házat, a pesti örmény és zsidó kapitalizmus bölcsőjét; az enyémben a London szállót, ahol Szinbád, azaz Rezeda Kázmér, azaz Nagybotos Viola, azaz Gyula bácsi négynapos fröccsözéseit Isten és egy szörnyű türelmű gyomor segedelmével elkezdte...
Az én időmben söpörte el a bécsi városrendezés a wiedeni "Freihaus"-t. Kertes udvarában, egy kis szaletliben — (az most Salzburgé) — komponálta Mozart a közeli Theater an der Wiennek a Varázsfuvolát. Az én időmben égett le a múlt század egyik mérnöki hőstette, a müncheni Üvegpalota, izzó cserepeibe temetve a német romantikus festés bozrongtató remekeit. Gondolatban ma is vissza-visszatérnek a romhalmazhoz, széthányom a hamut, kétségbeesve keresgélem Caspard David Friedrich kietlen tengerpartjait és Moritz Schwind zúgó erdeit...
Az én időmben tűnt el egy rokkant, mocskos bérház a párizsi Grands Augustins rakpart és Dauphine utca sarkáról. Padlásszobájából egy elbocsátott, koplaló jakobinus tiszt, (a kivégzett Robespierre testvérpár gyanús barátja), Napoleon Bonaparte pont a túlsó parton sötétlő királyi palotára látott. Ki sem merem számítani, milyen hamar átköltözött oda! Az én időmben rántották le Stuart Mária montorgeuili szállását; a Rennes utcai "Sárkányudvar"-t, Chardonne festménybe illő kézműves műhelyeivel; a Luxembourg-palotára néző hotel de Trévillet. Ennek az első emeletén volt a Foyot étterem, (szentély a beavatott ínyencnek), borpincéjét a bontáskor — óh francia kultúra! — százezrekért árverezték el. A múlt század végén egyik sarokablakában fölrobbant egy pokolgép s Laurent Tailhadet, a rettenetes polemistát s jó költőt félszemére megvakította. Pár hét előtt még öblös hangon éltette az anarchista hőstetteket...
Az én időmben tűnt el a "Szép Péklány" háza a vatikáni Borgoból, Rafael szerelmeteskedő hazajáró lelke tanácstalanul topog azóta a letarolt helyen. A köveket szépen megszámozták, most már az Isten se tilthatja meg, hogy egy hangulatos műemlék-szögletben ismét fölépítsék. Nem tudják a boldogtalanok, hogy fát lehet átültetni, de követ soha!
Az én időmben tűnt le a Wimpole utca 50. egy szép kis angol téglaház, ahol az örökké gyengélkedő Barrett kisasszony és regényes kutyája Browning Robert látogatásaira lesett. Egyenesen innen szöktek a paphoz. És szememláttára csáklyázták a Soho-squarei sarokházat, Quincey ifjúkori menedékét. Talán itt kóstolt először ópiumba. Írtózatosan éhezett, bele is pusztult volna, ha egy szomorú félénk utcalány, Anna, gondjába nem veszi. Az utca adta, az utca el is vette. Egy nap eltűnt, a költő millió női arcban üldözte az emlékét, "ezer közt felismerném, ha csak egy pillanatra látnám", írja majdnem húsz év múlva az Ópiumevő Vallomásaiban. Az én időmben söpörték el Adelphi Terracet, a Strand mögött. A két Adam-testvér építette, a nagy angol neoklasszikus építészek és városrendezők. Költők, írók, újságírók, színészek, maga Garrick, az első nagy Shakespeare-színész a szétriasztott szellemei. Az én időmben égett le a Kristálypalota. Háromszázezer üvegablaka a londoni éggel derült, búsult, vakmerő mérnöki csodából tisztes műemlékké kvietált, rádörmögött a londoniakra, az ifjú Viktória királynőt emlegette, meg az 1851-es első világkiállítást. Az volt ám a haladás kora! Ő volt a műncheni Üvegpalota apja s az Eiffel-torony nagybátyja, "a piramisokat is túléli" írták róla borzongó áhitattal a korabeli lapok. Napról napra kopott a tekintélye, mint a tizenkilencedik századé, patétikus lánghalállal, rettentő éjjeli riadással kellett visszaváltania...
Tűzvész és városrendezők, amerre nézek.