Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Figyelő
A könyv első versében halott édesanyjától búcsúzik Havas Endre, a másodikban öccsével vált testvéri szavakat, aztán újra anyját szólítja, majd vándoréveiről mesél. A láthatár folyton tágul, a versek hangja személytelenebb, érdesebb és szabadabb lesz. De az első dallamok visszatérnek, a két hang és a két magatartás keveredik s a formai megoldások annyira messzeesnek és idegenek egymástól, a két magatartás oly gyökeresen más, hogy a vers csak rosszul járhat e tétova keresésben. Az egyik magatartás csaknem érzelmes s úgy érezzük, ez az alapvető, — a másik harcos és szigorú, mely világnézeti meggyőződésből sarjadt. Az utóbbi magatartásnak alaposan ismeri formai hagyományait, a világnézeti és esztétikai magatartás összeforrt s a könyv sikerült versei is ennek jegyében születtek. Ezeknél a verseknél nem érezzük annyira a nyelvi kultúra és a nagy magyar vershagyomány hiányát, mely mindig szép és költői elgondolásait gyakran tönkreteszi.
Sok verse fordulataiban, a mondanivaló elosztásában a mai Kassákot idézi, a nyelvvel kísérletező, kereső és nyugtalan Kassák hatásának nyoma sincs.
Kifejezőképessége gyöngébb, mint ihlete s gyakran menekül kész formulákba a nehézségek elől. Olyan nyelvi szépségek, mint a "lompos bánat", vagy az "ág-bogas álom" rikták a könyvben. Néha egy-egy inverzió segítene a prózába hulló mondaton, néha egy-egy kevésbé pogány rím. A lábad nyomát — elcsavargott — gyerekszobát — szél kavargott sorvégeket nem bírja megszépíteni nála a nagyon meggyőző "érzelem" sem. Szabadversei közt vannak jól összefogott, tiszta vonalvezetésű és dallamú darabok. Különösen a Buzdítás eretnekségre és A szökevényhez c. ódái sikerültek, de szép a Legenda a költőről is.