Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Figyelő
Csanád István író ellen gyerektartási pert indít egy Kovács Ágnes nevű műveletlen, csirke-eszű, harmadrendű, kültelki nő. A bíróság elmarasztalja Csanádot, aki pedig teljes bizonyossággal tudja, hogy nem ő az apja az immár tizenkét esztendős, idétlen fattyúnak. Csanád elviselhetetlennek érzi a gondolatot, hogy ezt a fiút a világ a Csanád-vér örökösének tartsa, s vak dühvel félszeg detektív-vállalkozásba fog: minden áron meg akarja tudni, ki az igazi apja a gyereknek. A rögeszmés, makacs kísérletbe belepusztul Csanád szerelmes, finomlelkű felesége s maga Csanád is.
A témát jónak érzem. Megértem és elhiszem, hogy Csanád nem bírja el annak a gondolatnak az utálatos súlyát, hogy ez a kajla fülű, vízeszű csámpás kisfiú — a világ szemében — az ő fia. Megértem azt is, hogy ez a kissé már önmagában is irreális érzékenység, lassanként elhatalmasodva, konok, mániás próbákba hajtja, s végül — mikor minden hasztalannak bizonyul — öngyilkosságba kergeti. Egy gyerekpörös botrány ugyan egy férfi életében nem olyan pusztító szerencsétlenség, de Csanád esete speciális és Bibó Lajos írói becsvágya éppen arra irányulhatott, hogy megmutassa: miképpen burjánzik, nő, dagad e viszonylagosan csekélyebb motívum asszonyt-embert, munkát-szerelmet becsületet szétdúló, borzalmas szörnyeteggé. Objektíve kicsiny indítékoknak ilyen ijesztő, pszichikus elrákosodását mások is megírták már, — hirtelen Kosztolányinak néhány kitűnő novellája is eszembe jut.
A téma tehát, vagy pontosabban: a téma alapozása, tagolása, váza —jó. Az egész mű azonban nem az. Megírása egyenetlen és érdes. Lendülettel írt fejezetekre könnyelműen vagy vontatottan összerótt részletek következnek, s csak kevés helyen látjuk azt a gyöngéd, ájtatos pszichológiai ötvösmunkát, amely árnyalatos, leheletnyi átmenetekben, írói hitelességgel mutatná meg egy rangos férfilélek züllését, hullását. Az átmenetek hiánya teszi a rajzot érdessé. Bibó a tüzetes festés, s lélektani adatok áldozatos, lassú összehangolása, a tragédia fokonként való türelmes építése helyett nyersebb meglepetésekkel, "hatásosabb" fordulatokkal dolgozik, s így ha műve egészét el is "hisszük", részleteit kétkedve fogadjuk. S nem is eléggé leleményes. Csanád nyomozón ötletei és fogásai olyan kezdetlegesek, hogy bosszankodnunk kell rajtuk. Figuráit is csak félig-meddig állítja talpra. Csanád alakja következetlen, a feleségéé halvány, az újságíróké vázlatos, a lokálhölgyeké szokványos, a gyereké fölszínes, a zsaroló nőé tétova. Talán csak ez utóbbinak a barátnője él igazán, a komisz, okos Pávelné.
Bibó erényeit azért — az előadás színes teltséget, egy-egy helyzet erős láttató rajzát, indulatok élményes ábrázolását — ebben a könyvben is megtalálni. Nyelvét viszont dús ereménnyel böngészhetné át Halász Gyula: az "egy-iszony" fura példáit garmadával jegyezhetné ki belőle.