Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Figyelő
Levélgyűjteményt felnyitni mindig különös izgalom az irodalom szerelmese számára. Van benne valami a pletykaéhségből (másoknak szánt leveleket elolvasni!, a tiszteletteljes forráskutatásból és az őszinte baráti örömből, hogy kedves ismerősökkel kerültünk egybe. Egyszerre vagyunk kutatók és cinkosok, késői utódok és kortársak. Amelyik irodalomban sok a memoire és levél, mint a franciában, ott megszűnik az időérzék és a századokból úgy járkálunk át egymásba, mint egyik vendéglátó házból a másikba. Nálunk egyelőre csak a Kazinczy-levelezés adja meg ezt a jelenvalóság érzést, sűrű, élő nyüzsgést, vonatkozások tömkelegét, amelyben szédülten bolyonghatunk, akár Proust szalonjaiban, egy életen át. Fábián István úttörő kis gyűjteménye ötszáz év magyar írójának leveleiből legalább ízelítőt ád a múltban vendégeskedés gyönyöreiből.
Hogy kiderül például régi íróink foglalkozása, mihelyt belépnek, azaz mi belépünk hozzájuk a levélbe! Íme prédikátor Geleji Katona István: "Hogy az úr Isten Ngodat mind ennyi fő-szédítő, elme-fárasztó és erő-lankasztó szorgos gondjai és foglalatossági között is kívánatos egészégben ekkédiglen megmarasztotta, és a szomszédszágban tempestással, zivatarral fenyegető fellegzést az ő gondviselő kegyelmének sugárival eloszlatta, s Ngodat..." halgassuk még tovább is? Hát Gyöngyösi úr, a született titkár: "Az Nagyságod méltóságos levelét, Dósáné asszonyom inkludált levelével, alázatosan vettem. — Csudálatos az világi dologoknak eventusa: gyakorta az, melyek vigasztalásomra céloznak, azok szomorítást hoznak, — az kik szomorítani igyekeznek, azokkal vígasztaltatik az megkeseredett lélek." Bizalmas állásban a mindennapi életbölcsességgel is szolgálni kell. Csokonai poétán bezzeg meglátszik, hogy semmi tisztes állása nincsen, amikor hasonló dibdábságokkal tölti meg levelét: "Egész utazásomban mindég a kezemben tartottam leveledet... három ezer betű van abban a kevés írásban, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be — gondolod-e, mennyi volt az a csók? Pedig még a tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a grátia kéz, amelyet én bálványolok!"
Újabb íróink már inkább írói oldalukról mutatkoznak meg leveleikben. Hallgassuk meg, milyen képzelődések, vágyálmok járnak Vörösmarty lánglelkében: "Mit gondolsz, Gábor micsoda paraszt ember lett volna belőlem? ha ahelyett, hogy a földön is angyal után jártam, a legközelebbi kékkötényhez szegődtem volna; ahelyett, hogy fejemet rövid, s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden főtörés nélkül mesélgettem, vagy a csáli hajszot ordítoztam volna, talán most itt a Duna mellett csibéket árulnék, s jó sorra verném részeg fővel szurtos feleségemet. De ez magam előtt is igen sanyarú kép, jobb így, mint van; csak az esik sajnosan, hogy kedves felhőntúli világomban örömest repdesnék, megkordul a gyomor, s ily nyomós kérdést tesz boldogtalan előlátással: mit eszünk esztendőre, Marti?" Úgylátszik, mindig ez volt a legfőbb irodalmi krédés Magyarországon. Így indul nálunk egy írói karrier (1827-et írunk), és hogy hogyan végződik, arról megint az ő leveléből adhatunk képet: "Szegény Virágot eltemettük... A gyermeklelkű öreg mindenét elajándékozta, vagy meglopatott; mert gondviselő nélkül élt gyámtalan öregségében, s szükséget csak azért nem szenvedett, mert egyszerű, bölcs élete kevéssel elegendő volt. Az éjjel, hogy a gutaütés eltehetetlenítette, tyúkja fejénél ült, kutyája mellette az ágyon s macskája rajta járt. Ezek voltak őrállatai az emberektől elhagyottnak; s mint mondják, egy összerágott ezüstkanál hevert székén, mellyel hihetőleg orvosságot akart bevenni"
Mégis Virág és nemzedéke minden földi gondjáról elfeledkezett, ha verstani kérdéseket vitathatott meg leveleiben és nem is volt hajlandó másról beszélni, mint irodalomról. Talán a hősiesség legfőbb indítékából, hiúságból. Ahogy Tompa mondta róluk: "Az egykori literatorok azon utógondolattal írták egymáshoz leveleiket, hogy haláluk után azok majd ki lesznek adva. Ez ma már nem így van. Mi a fesztelen barátság s bizalom hangján írtunk egymásnak mindig. Bennök sok van olyan, mit a világon senkivel sem óhajtunk tudatni." A tiszteletes úr csakugyan meg volt győződve, hogy az ő leveleit sohasem fogják kiadni?
Fráter Erzsébet bizonyára nem gondolt rá, hogy az ő levélkéjét is nyomtatásban teszik közzé, még hozzá adaléknak az "Ember tragédiájá"-hoz. Talán akkor másképpen és mást írt volna, mint ezt: "Tisztelt Imre! Ez mán ötödik levelem, most mán itt van Május 15-ke és mán most igen kérlek, légy szíves megküldeni a mán úgy is lejárt 420 forintokat, levelem rövidre foglalom, minek mondjam el újra, mit mán ött ízben tettem, az eredmény dús választ elvárva a legjobb remény fejébe, tisztelettel zárom soraim Erzsi."
Fábián István válogatása inteligens és sok szempontú, egyaránt kielégíti a stílustörténet ínyenceit és — látjuk — a kis érdekességek böngészőjét is. Ahogy mondottuk, pletykát kapunk és irodalomtörténetet; mindenképpen pedig életet.