Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Figyelő

Halász Gábor: Latin költők magyarul
Pásztori Magyar Vergilius — Catullus Összes költeményei

Az újjáéledt klasszika-filológia és egy múlton merengő, szelíd költői nemzedék, művészhajlamú tudósok és tudós fegyelemhez szokott poéták adnak egymásnak találkozót a két szép kötetben. A találkozásban van valami felemás; a bevezetések merészebbek, mint a fordítások, az elvek újítóbbak, mint a hang. Költői természetükhöz híven a tizennyolcadik századvég amatőrjeihez csatlakoznak, mai fordításaikat az ő fordításaik mellé teszik, mint képkiállításon a rokon tónusokat és csakugyan a csendes humánum képviselői állnak a legközelebb hozzájuk. Még szöveghez és értelmi hűséghez való ragaszkodásuk is a latinos műfordítók áldozatára emlékeztet, amellyel az újjáteremtés hetyke szépségeit feláldozták a lelkiismeretes simulásnak. Az első gárdában Kazinczy az átköltő, Rájnisék az aggodalmasan követők és fordításaik ízét ma éppen ez az engedelmesség, az átültetett latinizmusok, erőszakos inverziók stb. adják meg. Mai társaik persze nem szolgálnak archaikus meglepetésekkel, a szöveg belsőbb, lélektani sajátságait lesik meg és másolják át.

Egyetlen példa: A latin vers gyakori mitológikus utalásait a tizennyolcadik századi fordító lehetőleg megőrizte, a tizenkilencedik századi filológusutód pedig előszeretettel a tárgyi fogalommal pótolta; ők megint visszaállítják a régi arányt. Érzik, hogy a költőnek célja volt vele, mikor a közszó helyett, mely néki is rendelkezésére állott, a mítoszi megszemélyesítőt választotta. Milyen színtelen lesz a vergiliusi ecloga híres "omnia vincit Amor"-ja, ha szerelemmel helyettesítjük az istenke tevékeny alakját, mint Vietorisz: "Zsarnok vagy szerelem. Devecserinél: "Mindeneket leigáz Amor", ahogy Voss nevezetes fordításában is: "Rings herscht Amors Gewalt". "Venit Hesperus" — Vietorisznál egyszerűen: "Esteledik", Devecseri fordításában: "Jön már Hesperus is". ("Heim nun Hesperus kommt.") A régi magyar fordító szöveghez-ragaszkodása is egyszerre idilli hangulatot teremt ott, ahol a filológus körülírás elsekélyesít.

Annál különösebb azután, ha az eredetinek erejéhez és nyersességéhez jobban alkalmazkodik a merész tanár, mint a félénk tanítvány. Catullus jambusainak semmiképpen sem használ, ha még a szelídebb gorombaságait is kipontozzuk, ahogy Devecseri következetesen teszi. "Pertundo tunicamque pallumque". — Csengeri nem habozik: "Feszítve ingem és kabátomat", Devecseri viszont ilyen szemérmes félsort kanyarít belőle: "...tunikámat és könyenykém." "Culo filius est voraciore" — "Fiának falánkabb a két alsó partja". Nem a legjobb ugyan, de legalább értjük, miről van szó. Csak arról, amiről Devecserinél: "A gyermek ... falánkabb"?

A lírai részletek — Devecseri tehetségének megfelelően — nyelvileg színesebbek, dúsabbak, mint a támadók; érzéki csengését, játszi dallamát remekül festi utána.

Lesbiát látva béna lesz nyelvem, puha tűz szalad le
testemen, belső zavaros zenétől
cseng a két fülem, szemem éjszakának
fátyla borítja.

Különösen a két menyegzői dalban remekel, találékony bőséggel utánozza az eredeti buján dekoratív fordulatait. "Ut tenax hedera huc et huc — arborem implicat errans. Mint a fát köti-fonja át — szívós és buja repkény."

Mint ahogyan titkon feslik zárt kertben a bimbó,
nem tud róla a nyáj, az ekék nem sértik, a szellő
óva becézi, a nap táplálja, növeszti a zápor,
— — — — — — — — — — — —
így van a szűz is, míg tiszta s míg kedves a háznak.

Catullus tele van rafinált, modern hatásokkal, a szavak helyzeti energiáit, a ritmikus szóvisszahozás hangulati értékét alig értette annyira más antik költő, mint ő; a múlt századi ízlés ezért érezte közeli rokonának. Devecseri megoldásai többnyire szerencsések. "passer mortuus est meae puellae, — passer, deliciae meae puellae. Kedvesem madarát siratni jertek, — kedvenc kismadarát a kedvesemnek". "Ei misero eripuisti nostra bona? — eripuisti, heu heu nostrae crudele venenum — vitae, hez heu nostrae pestis amicitiae. Jaj, minden igaz javamat — eltépted tőlem, te kegyetlen méreg, az élet — mérge, barátságunk végzete, csalfa barát." Kár, hogy a kedvese züllését panaszló versben, "Caeli, Lesbia nostra, Lesbia illa — Illa Lesbia", a név háromszoros sikoltása és vele a sor drámaisága Devecserinél végképp elmaradt. És az elpuhult Thallustól miért sajnálta a hangokkal, a lágy l-hangzókkal való festést, aminek Csengeri annyira iparkodott megfelelni, hogy még statisztikát is adott: az eredetiben 39, a fordításban 35! A pedantériától való félelemnek nem kell okvetlen áldozatul dobni a költő szándékát is.

Ilyen kiragadott kis részleteken (ami, bármilyen igazságtalannak látszik, a kritikus egyetlen eszköze, hogy ítélhessen), mérhetjük az eclogafordítások sikerét is. A régieknek örüljünk; örüljünk Fazekas Mihály felfedezésszámba menő, nagyszerű munkájának, azoknak a stílus-gourmandériáknak, amelyeknek a régiség adja meg fűszerét. "Meas errare boves"; hol van a mai ravasz költő, akinek eszébe jutna Faludi fordulata: "marhám szabados legelését"! Persze, hogy a távlat teszi, de vajon az is csak történeti fertőzöttségünknek köszönhető, hogy rokokó báját olyan egytőből fakadónak érezzük a vergiliusi hanggal?

Ott amint eleven fűzből a határba sövény nőtt,
Hyblei méhecskék dongják a réti rakottyát,
S lassú zengések majd szenderedésbe kecsegtet.
E bércről meg az erdőlők danolása behangzik.
És az alatt nyögdécselnek rekedezve galambid,
S bús gerlice a fellengős szilfa-tetőről.

A mai fiatal fordító, éppen mert a természetes naivitás hiányzik belőle, önkéntelen áthangolja a stílust. "Sordida rura" — mondja az eredeti természetes szókimondással, Vas István kezén "barna ugar"-ra halkul a kép, ami helyénvaló lehet egy neoklasszikus versben, de nem a valódi klasszikusban. (Ugyanígy Waldapfelnél robustus arator — barna paraszt; a divatos "barna" jelző szenvelgő népiességéről nem is akárcsak Keszié, aki árnyalatnyi hűtlenséggel életet, költészetet teremt szövegében. "Incipiant silvae cum primum surgere, cumque — Rara per ignaros errent animalia montis. Elmondá erdők fakadását s félszegen itt-ott — Megjelenő első vadak ámulatát a hegyekben." Milyen finoman idézi a "félszeg" szó a "rara mélyebb hangulatát! Annál meglepőbb, hogy a kitünő Radnóti itt mennyire nem volt elemében. Szabadságai már majdnem félreértések, s még csak a szépséget sem emelik. "Sunt et mihi carmina, me quoque dicunt Vatem pastores" nála egész fölöslegesen kiforgatva: "Hiszen egy-két verset is írtam, melyet a pásztori nép dalol." Vagy: "Desine plura, puer, et quod nunc instat agamus", az ő fordításában, talán, hogy a mai daloló jobban értsen belőle: "Nincs értelme fiam, másról van szó e napokban". Bizony az eredetiben csak annyi van, amennyit Vietorisz hoz ki belőle: "Hagyd most abba, fiam: lássunk dolgunknak utána."

De a fordítók kis erőszakoskodása eltörpül a bevezetők nagyvonalú zsarnoksága mellett. Az egyik Kerényi, akinek különben a humanizmus új magyar fellendülése köszönhető és akinek vallástörténeti szempontjai oly nagyszerű eredményeket adnak, ha az Apollo-kultuszt, vagy az orphikus gondolatot kell magyaráznia. Csak éppen a költői egyéniségek járnak rosszul, mint nemrégen Horatius és most Catullus, ahogy a pszichoanalízis tételei, vagy a természettudományos világnézet mindent megoldani akaró törvényszerűségei is elszegényítették a kivételesek lelki gazdagságát. A kritikus hivatása, úgylátszik, akár "materialista", akár "idealista" az uralkodó irányzat: helytállani az egyéniségért. (Így járt el Péterfy is, midőn a valóságos Széchenyit védelmezte a pszichiátria elméletével szemben.) Régi rossz szokása, hogy ragaszkodik a műhöz, még ha fel is illenék áldoznia az értelmezésnek, a versek fölé hajol és belőlük, az ő magyarázatukon keresztül várna igazolást a tételre, készen arra, hogy meggyőzesse magát. Kerényinek azonban "látomása" van a költőről s keresztülerőszakolja, nem a műből indul ki, hanem az előre megfogalmazott elvből és a minden áron újatmondás vágyából. Így lesz Catullusból, aki eddig intimnek számított, világköltő, "világa az időanyag, a nyers élet-halál, amely mégis kozmosszá tud lenni." a nagyvárosi modernséget persze ősitáliai halálos valóságra kell átjátszani, az egészséges gorombáskodást démoni küzdelemre, a szerelmi érzések finom szövevényét az idő és az itáliai istenek anyagává. "Odi et amo. Mind a három: "gyűlölök", "és", "szeretek". Aki azt hiszi, hogy ez az "és" jelentéktelen, ne nyúljon Catullushoz, s ne higgye, hogy valaha megérti Itália isteneit." Nem túlzás ez kissé?

Lessing filozófiai költőnek nevezte Horatiust, Wieland a legelegánsabbnak, Goethe a precizióját és realitását dícsérte, Schopenhauer az életbölcsességét, Nietzsche a művészi elragadtatásért volt hálás és előkelőnek ítélte, ahogy az utókorát ismertető szép könyvben olvashatjuk; Catullust Mőrike és Heine érezte rokonának, Sainte-Beuve a "commerce aimable de la vie" mesterét látta benne, s a tizenkilencedig századi filológia tudományos apparátussal igazolta az írók és kritikusok véleményét, amely különben századok consensusába illeszkedett be "Nous avons changé tout cela!" kiált Kerényi; mindenki tévedett, a költőket korszerűekké kell alakítani. Próféta volt mindegyik, látnok, vallásos extázissal, szörnyű látomásokkal teljes. De hát mi különbség volt akkor a kettő között? Csak az, hogy az új Horatius-kép feltétlen volt, míg Catullusnál kegyelmet kapunk? "egyébként joga van mindenkinek a maga Catullusához... Egyetlen Catullus-magyarázó sem kívánhat mást, mint hogy az olvasó azt kapja meg: azt a Catullust, akire érett". Ennyi engedményért hálásak lehetünk az olvasók nevében.

Waldapfel Imre már nemcsak állít, de bizonyít is és szellemes, gyakran meggyőző érvekkel fejti ki az eclogák mitikus hátterét és a sziciliai népi bukolikával való kapcsolatát. Kár, hogy ő is hajlamos a történeti fejlemények, meg a tudatos költői alakítás háttérbeszorítására a mitikussá stilizálás kedvéért. De már a közös mester, Walter F. Otto is skrupulus nélkül vont következtetést a késői és dekadensen egyéni Nonnosból a primitív vallásosságra, mert az "elavult" fejlődésgondolatot az új lényegszemlélettel helyettesítette. Waldapfelben erősebb a régi szabású filológiai fegyelem, mégis még a szövegkritikában is elnézőbb, ha az elmélet kikerekítéséről van szó. A IV. ecloga magyarázata a "nevetőarcú gyermek"-ről, egy olyan szövegváltozatban csúcsosodik ki, amely eltér az általánosan elfogadottól: "qui non risere parenti"-t közöl, fordít és kommentál a "cui non risere parentes" félsora helyett. A szakember bizonyára jobban ismeri a hitelesség állását, de éppen a kétes helyre építésnél talán megbocsátja a laikus aggodalmat.

Egyébként munkájuk minden dícséretet megérdemel, különösen Devecserinek nagyszerű teljesítménye, a teljes Catullus formahű átültetése. Hogy az eredeti bonyolult formákhoz ragaszkodás mennyi leküzdendő nehézséget jelent egy ilyen közvetlen lírikus magyar érzékeltetésében, arról Csengeri lemondása tanúskodik, aki filológus létére a rímes tolmácsolást választotta.