Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám · / · Figyelő
Földi Mihály a lelkiismeret írója. Majdnem minden főhőse a lelkiismeretével vívódik, a jó és a rossz között őrlődik: ezért emlékeztet legtöbb írása egy kissé a régi moralitás- vagy misztérium-drámákra. Alakjainak alapproblémája: hogyan lehetünk jók, hogyan kerülhetjük el a bűnt, mely mindnyájunk lelkében leselkedik? Dosztojevszkij hőseinek távoli rokonai ezek a kemény lelki realizmussal megrajzolt, önkínzó regényalakok, kik bűneik mélypontján néha revelációszerűen ismerik fel az erény útját.
Új könyvének döntő kérdései ezek: lehet-e ethosz nélkül élni? Elég-e ethosz helyett jólellátott, művelt, korrekt burzsoá "tisztessége"? Elég-e, ha az ember megnyugtatja magát, hogy mindig "jót akar" és gondosan teljesíti polgári és hivatásbeli kötelességét? Igaz ember, etikus lény-e a minden tekintetben "kifogástalanul" viselkedő polgár? Megvéd-e a bűntől a lagymatag úriemberi és szakmai erkölcs? sokáig álomban lehet-e tartani a lelkiismeretet?
"A lélek néha a csempészre emlékeztet — írja földi új könyvében. — Ide-oda szalad dugáruival a tiltó határokon s azt hiszi, büntetlenül ügyeskedik, míg egyszer csak azt nem érzi, hogy sokallnia kell röpködéseit, könnyítenie kell terhein; ilyenkor jelentkezik s azt állítja, hogy elvámolni valója van... Van vád, melyet ember emel az ember ellen; mégis az a vád a legteljesebb, melyet önmaga kovácsol maga ellen, anélkül, hogy tetszelegnék a bűnben és fetrenkednék a bűnhődésben; a büntetés is akkor teljes, ha vállalni tudja az ember és hisz benne..."
Egy nagy orvosprofesszor lelki csempészüzelmeiről szól a regény, a veszedelmes "ügyeskedésekről" erény és bűn határa körül — egészen az önkéntjelentkezés az "elvámolás" nagy katarzisáig. A miniszter meghal: így kezdődik a regény. Barátja és háziorvosa úgy érzi, "mindent megtett" érte. Később pedig úgy érzi, mindent megtett, hogy az özvegy lelki nyugalmát helyreállítsa. De közben a lélek főbűneit követi el sorra és egy mind démonibbá váló szenvedély hatása alatt eljut egészen az eszmei halottrablásig. Egyre drámaibb sodrú cselekvése tulajdonképpen ádáz vita a másik főhőssel, a prelátussal, az ethosz hirdetőjével. Mesterien felépített küzdelme végén a professzor megadja magát — akkor, amikor a pap már régen félreállt. Magától tér meg az ethoszhoz, a szenvedély és a bűn paroxizmusának pillanatában.
Polémikus írás ez a szuggesztív erejű regény: pap-hőse nemcsak a professzorral vitázik, hanem egy egész korral. Mikor az özvegy lelkéért mérkőznek, küzdelmük szinte Thomas Mann Settembrini-jének és Naphtá-jának halhatatlan ideológiai párviadalára emlékeztet. De itt a pap nem Naphta, hanem Settembrini helyén áll. Ő képviseli a szabad szellemet, a humanitást, a szeretetet a professzor polgári pozitivizmusával szemben, melynek sima látszat-józansága már-már ördögi veszélyek felé vezetnek.
A regény ideológiája (ha már mindenáron valamelyik adott ideológiába akarjuk skatulyázni) kétségkívül katolikus. De ez, ha szabad így mondanunk, nem klerikális katolicizmus. Földi pap-hősétől távol áll minden dogmatizmus és ultramontánság. Eszmevilága inkább a Chesterton-ok, a Jacques Maritain-ek, a Georges Bernanos-ok, a José Bergamin-ok szabad, kritikus, szociális, társadalombíráló katolicizmusához jár közel. A kor szédült erkölcsi zűrzavarában a szeretet örök útjelzőjét emeli magasba és a lelkiismeret szabadságát követeli. Alapvető hitvallását megtalálhatjuk ebben a pár megrázó mondatban:
— Egy idő óta egyre kevesebb az emberi ember és egyre több az olyan emberi lény, aki teljesnek, totálisnak, emberfölöttinek nevezi magát. Egy államférfi azelőtt ellátta az ő államférfiúi kötelességét, kormányzott, szabályozott, jó vagy rossz szerződéseket kötött, gondozta, többnyire rosszul, a béke ügyét, döntött, rendszerint rosszul, a háború kérdéséről, adót vetett ki, egyre többet, törvényeket készített, sajnos egyre mulandóbbakat —, de mikor mert arra gondolni, hogy megszabja a gondolkodást és az ő külön börtönébe zárja az emberi lelket? Ma egyre divatosabb az a politikus vagy államférfi, akinek első dolga, hogy új törvényeket szab a gondolkodásnak. Mindegyik új tízparancsolatokkal kezdi, mindegyik egy-egy Mózes, aki törvénytáblákat osztogat... de milyen Mózesek! Ezek fel sem fáradnak a hegyre, ezek nem tartják szükségesnek, hogy Istennek találkozzanak, ezek önmagukkal találkoznak, mindegyik a jognak, a törvénynek, a gondolkodásnak, a hitnek egy-egy ősforrása, amely magából merít s mialatt elveti a régi dogmákat, új dogmákat osztogat a terror és a megalománia útján!
Ha ez a regény egy-két évtizeddel ezelőtt születik meg, kétségtelen, hogy inkább az orvosprofesszor mondhatta volna a fentebbieket. Most a pap mondja, bátran és keményen — és eszünkbe juttatja azokat a papokat, akik ma oly sok helyen hősiesen szembefordulnak a divatos reakcióval. Szelíden, finoman, de mégis szenvedélyesen képviseli álláspontját a regény papja — szenvedélyes maga a könyv is, Földinek eddigi leglíraibb írása. Szenvedélyes, hiszen ma csak szenvedélyesen lehet kiállni az ethoszért és az igazságért. Hangja puritán, tompított, szinte hűvös — de minden szava mögött a meggyőződés forró dinamikáját érezni. A józanság és a hit különös, vonzó, építő harmóniáját hirdeti, szemben ama polgári "józan ésszel", melynek "megnyugtató" felülete alatt irracionális erők gyanús örvényei kavarognak.
Kevés aktuálisabb magyar regény van ma, mint Földié — és kevés időszerű könyv íródott meg ennyire aktualitás-fölötti etikai és esztétikai elvek szerint. Önkínzóan tiszta írás, erkölcsi és művészi szempontból egyaránt. Kompozició tekintetében talán a legtökéletesebb Földi-regény, oly egyenesvonalú és töretlen, hogy az olvasó néha úgy érzi? Drámát hallgat, éles küzdelmekkel, robbanás-szerű válsággal és mindent kiegyenlítő katarzissal. A professzor néhány belső monológja pedig a mélypszichológia mesterműve. Földi, ki irodalmunkban mindig magányos úton járt, most eljutott a társtalan utazás egyik leggazdagabb célpontjához.