Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 9. szám

Komor András: Gyermekkor

A legjobb étel, azt hiszem, a tojássárgájával elkevert kandiscukor. Édes, de valahogyan tartózkodón, óvatosan édes, mint akit csendre intettek, s puha, olvadékony, szolgálatkészen tán meg akarja kímélni a szájat minden munkától; frissít is és utána a szájban még sokáig megmarad ez az édes íz, ez a kellemes, csöppet sem zaklató, kissé talán álmosító édesség. De a tojásos kandiscukorban nem az édes íz a legfontosabb, hanem az a langyos meleg, amely betölti a szobát, mialatt, a kistálcán s a virágos bögrében, behozzák, s a barátságos félhomály, amely ráülepszik a bútorokra és soha máskor nem látható színeket von föléjük, s a csend, amely még az órát is lassúbb ketyegésre kényszeríti s amelyben a szavak is mintha papucsban járnának, aztán a frissen húzott ágy, amely ilyenkor soha nem maradhat el, a gyűretlen vászon picit nyers, picit csiklandozó érintése, az, hogy egyszerre az ágy lesz a központja az egész lakásnak, minden szem állandóan feléje pillant, óráról órára bejön Anyu, leül az ágy szélére s el nem mulasztja, hogy a homlokon s az arcon kétszer-háromszor is végigsimogasson. A tojásos kandiscukorban nem az édesség a legjobb, hanem az, hogy egészen olyan íze van, mint Anyu simogató kezének.

Anyu arcára már nem emlékszem, akkori, ágyam fölé hajoló arcára; más, sápadt s kisírtszemű arcok takarják el, keserű táncok, remegő, beszélni is fáradt ajkak, az évek terhe alatt eltorzult, a fájdalomtól szétzilált vonások, — arcok, amelyek között semmi hasonlóság s mégis mindnek Anyu a neve; s a sor legvégén egy újabb arc, kemény és fehér s annyira mozdulatlan, hogy nincs név, amelyen szólítani lehetne... Évek múltak el, mialatt ezek az arcok felváltották egymást s évek, az előbbieknél üresebb, mégis súlyosabb és lassabban múló évek választanak el ettől a legutolsó arctól is, de azért minderről a dologról mégsem lehet múltidőben beszélni. (Éjszaka halt meg Anyu, sikítás nélkül, hirtelen. A kávé íze, amit reggel odaraktak elém az asztalra, még ma is a számban van. Nehezen virradt, de senki nem mert lámpát gyújtani; világosságot látni, egymás arcába nézni súlyosabb csapás lett volna Anyu halálánál is. Tisztán érzem még ma is, ahogy a kávé íze egybefolyt az ablakon beszivárgó nehéz, piszkos-szürke éggel, a szoba homályos, gyertyaszagú levegőjével, a számban forgatni, rágni kellett a kávét, hogy lenyelhessem s kétszer is elfogott a köhögés, mint akinek füst ment a torkára. A csésze mellett egy szelet kalács hevert, fölvettem, kettétörtem. "Ezt még ő sütötte" — szólt most Apa, erre ijedten hátrakaptam a kezemet. Csak később, amikor láttam, hogy senki se néz felém, mertem újra fölemelni a kezemet; óvatosan hozzáértettem ujjamat a kalácshoz, aztán, még mindig csak ujjheggyel, végigsimogattam. Nem ettem belőle; ma valahogy jóleső érzés bennem, hogy nem ettem; de néha arra is kell gondolnom, hogy valami nagyon nagyot elmulasztottam, amikor nem ettem belőle. Ez az íz most már mindörökre hiányozni fog. Talán ezért is nem lehetek boldog már soha.)

Igen, hát hadd beszéljek arról, hogy az ízek függetlenek az időtől. Ha talán nem is valamennyi íz; vannak, amelyek elgyengülnek s megöregszenek; némelyik meg is hal, olyannyira, hogy emlék sem marad utána. Én is tudok ízekről, amelyek az évek folyamán megráncosodtak s elfanyalodtak, ízekről, amelyek egy napnál tovább nem éltek; akadt olyan íz is, amely, minden ok nélkül, egyszer csak felkerekedett, elment s hiába keresem, hiába hívom, végképp nyomaveszett. Némely ízre éppúgy nem jár rá a szám, mint ahogy ma már szlovákul sem tudok.

Iskolás voltam már, amikor más városba kerültünk, Idegen s új világ volt ez, érthetetlen és, sokáig még, ellenséges is. Nagyon nehezen lehetett csak megszokni, hogy ablakomra nem hegyek néznek s hogy tavasszal a kiáradt folyó felől mindegyre erős, iszapszagú szél támadt reánk; mogorva arcú emberek jártak az utcán, különösen vastag, nagy bajszuk hatott gonosznak, s udvarunkon a fészer már a második héten kigyulladt. De a legrosszabb az volt, hogy meg kellett válni Éva dadától. Mert lehet, hogy ott a nap útjához igazodik az idő, az én addigi életemben minden órának s minden percnek Éva dada parancsolt. Az ajtóban felbukkanó, kisvirágos kék perkálszoknyája jelentette, hogy itt a reggel; ha, hóna alatt a törülközővel, a nevemet kiáltotta, ez a délnek volt jeladás, utcánk végén a templom tornya készülődhetett már a harangszóra s a konyhában nagyon kellett igyekeznie a tűznek, hogy mire Éva dada elkészül a mosdatásommal, pontosan felforrjon a leves; lefeküdtem, imádkoztam, a lámpa is kialudt, de ez még nem volt éjszaka, Éva dada sarkatlan mamuszának távolodó s halkuló koppanása hozta csak meg az igazi éjszakát. (Ó, dehogy a sötétséget meg az alvást, épp ilyenkor kellett legjobban kinyitni a szemet, mert, magamra maradva, a szobát aranyfények árasztották el, törpék buktak elő a falból, nyulak és tigrisek, az ágyam végén mezítlábas tündér táncolt s ha akartam, egyszerre négy országba is utaztam; kalandos útjaimon semmi baj nem érhetett, az ajtón túl is vigyázott Éva dada rám, csak benézett s a kígyók s a háromfejű szörnyetegek ijedten menekültek; "pszt" — mondta Éva dada s én már aludtam is.) Mikor s hogyan felejtettem el szlovákul? Holmiját batyuba rakta Éva dada, kilépett a kapun s azontúl más szóval kellett kérnem a kenyeret. Furcsa s megszokhatatlan valami volt ez. Megváltozott nevével együtt az íze is más lett a kenyérnek, mint ahogy mióta Éva dada nincs mellettem, másképp ízlik a víz és a levegő is. Korábbi ízüket sehol sem találom, ezt a régi ízt nagy batyujában elvitte Éva dada magával, elvitte a nevükkel együtt s mint ahogy ez már öreg dadáknál szokás, egy hegy tetejére érve, ami batyujában volt, mindenestül semmivé vált. Megtanulhatatlan nevek ezek ma már; amit könyvekben megtalálhatnék, az csak talmi másuk, lapos és merev szavak, nyoma sincs bennük a régi íznek, az ízük, mint az álottvíz, vagy mint a por. Használhatatlan betűk az egykori varázsszavak helyett! Gyermekkorom szavainak semmi nem volt lehetetlen s ezek még az afféle egyszerű csodákat sem tudják végrehajtani, hogy tenyeremben egyszerre pipacs nőjön s hogy a sarokban a szék mesét kezdjen mondani a felhők közé röppent királyleányról s aranyfát termő elmerült szigetekről.

A ragadós Stollwerck arról nevezetes, hogy minden más cukornál tovább tart. Némely különösen sikerült darab percekig is elél, a fogakhoz tapadva, vagy a nyelv alatt galacsinná gömbölyödve, a száj eljátszadozhat vele, gyúrhatja, tologathatja; van, hogy hosszabb szünet után valamelyik fog mögül meglepetésképp egy töredéke újra felbukkan s kezdődik előlről a játék. Az íze édes, de az édességbe valami kis csípősség is keveredik, a bor ízétől nem egészen idegen, árnyalatnyi savanyúság. Mi az az apróka mámor, ami nyomában támad? Csak a megfelelő szó hiányzik, vagy csakugyan részegségnek kell mondanom? (Megpróbálom sorjában maga elé idézni, hogy ugyan micsodák is teremtették gyermekkorom bódulatait. nem állom meg mosolygás nélkül: a görögdinnye, valamifajta mustáros sült, egy-két befőtt és, ma már megfejthetetlen módon, az amerikai mogyoró; olykor a hideg tiszta víz is megszédített, kurjongattam utána s meg kellet fogóznom, hogy el ne essem. Mosolyognom kell, ha rágondolok, de közben az jár az eszemben, hogy nem tisztább és súlyosabb mámor volt-e ez mai bor-adta, tilos orvosságokból szürcsölt ittasságaimnál. Volt nap, amikor étel s ital se kellett, hogy megrészegedjem; elég volt reggel az ablakból ágyamra eső világosság, hogy forogni kezdjen köröttem a föld, gondolataimban felbomlott a rend, járás helyett a lábam csak ugrándozni tudott s beszéd helyett énekeltem, vagy fütyültem.)

De még ezzel nem mondtam el mindent. Mert ha Monszpart úr boltjának csábító édességei között válogatnom lehetett, az ujjam nem a felhalmozott Stollwerckek barna dombja fölé bökött, a polcon egy másik cukorhegy tartott igézet alatt, úgy hogy le se tudtam venni róla a szememet. Pedig, összehasonlítva a ragadós Stollwerckkel, ez a másik nagyon is alul marad, sokkal kevésbé édes és semeddig se tart, a szájban tüstént szétomlik, majdnem teljesen nyomtalanul. Azonban ebben a cukorban más a fontos: papírburkolata, amelynek piros és kék színei az amerikai zászlót rajzolják ki. Nem tudom, mi a cukor hivatalos neve, én a zászlóról s főképp magamban, amerikai cukornak hívtam. Úgy emlékszem rá, mint a legnagyobb kalandra, reszkető kézzel vettem a számba, torkig verő szívdobogással, mint aki őserdőbe hatol, kígyók s leopárdok közé; az íze még a nyelvemen van, most, miközben írok róla, meg-megforgatva a számban, próbálom részeire bontani. Prerik vannak benne, vágtató bölénycsordákkal, felhőkarcolók s minden dübörgésével, a Niagara-vízesés; aztán skalpnyúzó indiánok — nekivadult győzelmi táncuk dobaja tisztán kihallik a cukorból, — aranybányák és automobilgyárak s az olvadó édesség legalján, a végtelen tenger. Nincs az a vastag könyv, amelyben annyi esemény lenne, mint egy szem ilyen cukorban. S öt darab mindössze tíz fillér; rakásban áll a pénztártól balra mindjárt az első polcon. Keresztül kell vágni a Kossuth-téren s a sarkon a Steiner-házzal szemben ott van Monszpart úr boltja. Ajtaja fölött az ember nagyságú Fekete Kutya már messziről látszik. Bemegyek s veszek. Az újságok első lapján riasztó hírek, otthon lesben álló gondok, egy szem cukrot szopogatva mily jó lesz elmenekülni előlük Amerikába!

Erre gondolok, mialatt a régi ízre visszaemlékezem s arra, hogy miért nincsenek utak, amelyeken az elmúlt időkbe el lehetnek jutni. (Néhány napja végigjártam környékem csemegésboltjait az amerikai zászlós cukorért. Nem kaptam sehol, még csak nem is ismerték. Egyetlen cukrász tudott csak róla, tömzsi, öregedő ember. — "Sajnos, nem szolgálhatok — mondta s beszédközben szürke, divatjamúlt III. Napoleon-szakálla megremegett. — Beszüntették a gyártását kéremalássan. Ma már nincs keletje az ilyen finom s gyengéd ízeknek, az ifjúság nyersebb, töményebb ízeket keres. Meg aztán, tessék elhinni, általában csökken az érdeklődés a csemegék iránt. Nehezek az idők, kéremszépen, nagyon nehezek az idők..." Arca egészen elborult. Vigasztalni akartam. "A régi pemetefű! — mondtam — a ropsztropsz! A Milka-féle tejcsokoládé!" Homlokán elsimultak a ráncok, a szemében apró tüzek gyúltak ki. A kezemet szorongatta: "Ó, a régi szép napok!... Én sokat tűnődöm ezen. Higgye el, uram, a helyzet ma nem lenne olyan súlyos, ha ezek az áruk lennének raktáron. Van még egy doboz valódi promincli; csak én eszem belőle. De ha uraságod tíz dekát parancsol...")

Kalandok bukkannak fel egy másik ízből is, a fekete áfonya ízéből, másfajta, gyötrőbb s bonyolultabb kalandok. Meglepő íz ez; fanyar s kissé vásott és savanyú, de valahogy úgy, hogy ez a három íz együtt mégis édeset ad. Az áfonya nem részegít, inkább valami józanító van benne; az első pillanatban mintha kaparná a torkot, de nyomban aztán felüdíti; alig különbözik a kissé erősebbre sikerült reggeli szájvíztől.

Kétféle fekete áfonya van. Az egyiket ebéd után tálalják fel, tányéron, kanállal, esetleg még porcukrot is adnak hozzá. Kellemes étel ez is, de különösebb mondanivalóm nincs róla; hacsak az nem, hogy kék lesz utána a száj s a fogak is lilába játszó kékek s ha az ember tükörbe néz, nem ismer mindjárt magára: olyan, mintha nem itt élne, idegen földrész lakója lenne; már-már furcsa, érthetetlen szavakat keres, hogy megszólítsa önmagát. De néhány perc alatt a furcsa kék szájat is meg lehet szokni. Annál érdekesebb a másik fekete áfonya. Ez a piac végén található, a Sétatér előtt s nem tányéron van, hanem cserépköcsögökben, amelyek mögött feketekendős öregasszonyok állanak. Ebben az áfonyában valami hátborzongató van s valami csábítón titokzatos. Azonban ezt csak az érti meg, aki ismeri Lenke Sárit.

Szeretném megmagyarázni, hogy ezekben az éveimben miért van oly rendkívüli szerepe Lenke Sárinak. Senkit meg ne lepjen, ha azzal kezdem, hogy éppenséggel nem csodaszép; legalább tíz lányt fel tudok sorolni, aki sokallta szebb nála. Seszínű haja vékonyka fürtökben ereszkedik a nyakára, orra tövét elöntötte a szeplő, ajka keskeny és vértelen s mosolygás közben is minduntalan arra figyelmeztet, hogy elől három foga is hiányzik; vézna, jó két fejjel alacsonyabb nálam s kissé nagylábú és nagykezű. Így, amíg lent a földön áll. De nyomban megváltozik, amint nem ér földet a lába. Fent a levegőben merőben más lett. Az arca kiszínesedett, a hejha lobog, száján a mosolyra kevés, ha azt mondom, hogy olyan, mint valami szállongó rózsaszirom: fent a magasban megszépült és megnőtt; csak arra lehet gondolni, hogy mesebeli madarak rokona, vagy maguké a napsugárban fürdőző tündéreké. Udvarunk végén a hinta csak azért van, hogy Lenke Sári minden délelőtt feljön rá s, szemem láttára, átalakuljon rajta; s hogy én lentről nézzem őt, képrázó szemmel és szívdobogva. Ezért nincs máig se lány, aki fontosabb lenne számomra nála, az ég kékjébe vesző s elérhetetlen szépsége miatt; piros ruhája miatt, amely hintázás közben fel-fellibbent a térdén s ez valami kimondhatatlanul különös volt; s főképp a neve miatt. Lenke Sári, Lenke Sári, Lenke Sári... Ötvenszer egymásután le lehet írni s nem válik unalmassá, százszor el lehet mondani s mindegyre szebben muzsikál. Olyan szájba való név ez, mint a cukor, s könnyed, mint a pihe. Reggel erre a névre ébredni fel. Ablakom alatt mostanában olykor rigó füttyent; reggelenkint Lenke Sári neve szebb volt a madárfüttynél is... Azt hiszem elég, ha ennyit mondok Lenke Sáriról.

A továbbiakat most már könnyen megérteni. A piaci áfonya tilalom alatt állott. Anyu szólt, mégpedig csak ritkán hallható szigorú hangján: — Hogyisne! Hogy mindenféle betegséget összeszedj! Nem és nem! Meg ne tudjam, hogy ettél belőle!

Aki a köcsögök mögött álló feketekendős asszonyokat látta, igazat kellett adjon Anyu aggodalmainak. Ott álltak, mereven, hasukon összekulcsolt kézzel, tűző napban és nekieredő esőben. Mintha rajtuk nem foghatna az idő, mintha titkos megállapodásuk lenne az elemekkel s őket nem bánhatja sem a hőség, sem a zápor, sem a szél. Fekete kendőjük alatt az arcuk sötét s tekintetük még a kendőnél is feketébb; még a kezük is fekete, nem a kezük színe, valahogy az alakja s, hasukra kulcsolva, a tartása. Akinek ilyen szeme s keze van, attól minden gonoszság kitelik. A gyümölccsel telt köcsögök bizonyára csak azért sorakoznak előttük, hogy gyerekeket csalogassanak a közelükbe; egy óvatlan pillanat s megragadják és széles szoknyájuk alá rejtik őket; otthon aztán vérüket veszik s kit hollóvá, kit vakondokká változtatnak;(a gyermekvér azért kell nekik, mert legjobban az hízlal s elképzelhetetlenül ráncos arca legalább háromszáz évre vall; vajon hány gyereket ölt meg eddig?) Megbabonázott áfonya az előttük, ki tudja, mi történik azzal, aki csak egy szemet is vesz belőle? Megbénul, vagy néma lesz, vagy, mielőtt valaki közbelépne, szétoszlik a levegőben. Éva dada tudományára van szükség, hogy ez az áfonya ehetővé váljék. Ha már az ő kezébe került, nem történhetik több semmi baj; csak ő ismeri azokat a szertartásokat, amelyekkel otthon ki lehet mosni az áfonyából az életre törő rontást.

De Lenke Sári harmadszor szólt már: — Áfonyát akarok.

Nem jött se labdázni, se kergetőzni, ott állt a Sétatér szélén és fogta a kezemet.

— Hellernél új kirakat van, gyere, nézzük meg — mondtam. — Egy érdekes játékot találtam ki, akarod, hogy megmutassam?... Késő van már, menjünk haza.

Lenke Sári nem mozdult s bár még egyre fogta a kezemet, éreztem, hogy mindinkább távolodik tőlem; a szeme már most is elérhetetlenül messze volt.

— Ha veszel nekem — szólt most — holnap felülhetsz hozzám a hintára. Egészen odaülhetsz mellém és ha akarod, hintázás közben ott lehet a kezed a térdemen. Egy kicsit még a térdem fölött is...

Ma már nem tudom pontosan megmondani, mi minden van ennek a piacon vásárolt áfonyának az ízében. Kíváncsiság és félelem és vakmerő, halállal sem törődő elhatározás; aztán anyám szemrehányó tekintete s a bűn nyugtalanító mellékíze is; sötét árnyak és elképzelhetetlen borzalmak s ugyanakkor valami édes szédülés, a földről az ég kékjébe emelő, forró, mindennél többet adó szédülés — (hasonlót azóta sem éreztem, nem még a szerelem legnagyobb pillanataiban sem); — Lenke Sári két fiatal térde van ebben az ízben, áttetsző piros ruhája, s a neve, nevének minden zenéje; valamilyen mindentől elütő kábulat van benne, csak ma tudok rá, próbálkozva, bizonytalanul, szót keresni s még sokáig nem tudom majd, hogy az első halálos szomorúságnak, vagy az első szerelemnek nevezzem-e; a Rét van benne, napsütött füvével, a Sétatér, tujabokraival s lomharöptű galambjaival, az öreg templom, súlyos harangkongásával; utcák vannak benne, terek, kalandos sikátorok, árnyak és arcok, legalább öt hosszú év az életemből, — ma már megtanultam, hogy aki az eltűnt időket keresi, annak az ízek mélyebbek és kimeríthetetlenebbek, mint a tenger.

A fekete áfonya ízébe itt most keserű íz vegyül, csikaró, epénél keserűbb keserűség. Némely nap azt érzem, hogy ez gyermekkorom legerősebb íze s ilyenkor valahogy úgy emlékszem, hogy ezekben az években, bármerre jártam, állandóan esett; egészen szürke volt az ég és hideg, jeges eső verte a házak falát; egyetlen nyári napra sem tudok visszaemlékezni ilyenkor, azt mondom magamban, hogy életemben a nyárnak nem jutott semmi hely. S bizonyára ez a keserű íz az oka, hogy Lenke Sárit is másnak látom, felismerhetetlenségig eltorzult az arca; legtöbbször háttal is áll felém s hiába szólok rá, nem fordul vissza. Lehet, hogy nem is ő az, nem tudom, ki; épp azért áll háttal felém, mert nem tudok semmit se róla. lehet, hogy meg is halt már; csak a halottak ilyen konokul mozdulatlanok.

Ami máig megmaradt belőle, az mindössze ez a keserű íz. Mert az ízek tovább élnek, mint az arcok és a nevek. S ez a keserű íz egy délután emlékét idézi fel, homályos, esős délutánét, a szobában alig látni s az ablak üvegén túl csak felhőkbe s párás ködbe ütközik a szem. Szorosan össze kell bújni ebben a hűvös homályban, egymást bátorítva s egymás borzongását érezve, kéz a kézbe fonódik és váll a vállon. S visszafojtott lélegzettel csak hallgatni lehet, vagy, hirtelen kiszakítva a kezet, bolondokat és gonoszokat mondani:

— Te, tudom, azt hiszed, hogy Szumrák Pali ügyesebb nálam és bátrabb. Pedig a Szumrák Pali csak henceg.

— Nem igaz. Szumrák Paliéknál ezüst csészék vannak és mindennap azokból uzsonnáznak. S a mamája megígérte neki, hogy jövőre két aranyplombát fog kapni. És minden fiú közül ő ugrik a legmesszibbre.

— De Szumrák Pali nem tud úszni.

— Tud. És fejest is tud ugrani.

— És Szumrák Pali birkózni se tud. És Szumrák Pali még sohase evett mérget.

— Te talán ettél?

— Igenis ettem. Amikor sarlachom volt, akkor ettem. nem is egyszer, legalább tizenötször ettem. És ha akarnám, ma is ehetném. Mert énrajtam nem fog a méreg.

— Nem igaz.

— Akarod, hogy megmutassam? Akkor elhiszed, hogy több vagyok, mint Szumrák Pali?

Mily nehéz volt — nem a homály, inkább reszkető kezem miatt — megtalálni Anyu éjjeliszekrényében az orvosságos dobozt, a kezem még tisztán emlékszik e reszkető mozdulatra. Tisztán emlékszem lépéseim recsegő zajára is. Lehet, hogy a szavak nem egészen úgy hangzottak el, ahogy itt most leírtam, a szavak egyhamar eloszlanak s úgyszólván nyomtalanul; a zörejek lényegesen tovább élnek s recsegő lépteimen kívül, ma is még a fülemben van az éjjeliszekrény ajtajának halk nyikorgása, valami üvegkoccanás és főképp a szívem iszonyú zakatolása.

Az orvosság keserű íze belémnyilalt; a lábam fejéig éreztem maró, hánytató keserűségét. Lehunyt szemmel telt el az este, vártam a biztos halált. Éjjel a sötétség sokszor olyan volt, mintha meghaltam volna már; talán jóleső érzés is volt.

Kábultan ébredtem, a világosság idegenül hatott. Sokáig eltartott, amíg elhittem, hogy nem vagyok halott. Aznap, a következő napokon is bizonytalan volt a járásom, tétovák a mozdulataim. Többször a tükörbe kellett néznem, csak így hittem el, hogy élek még; ha behunytam a szememet, olyan volt, mintha úsznám, nem vízben, valahol a föld felett. Utána nehezemre esett kinyitni a szememet. A szemem még emlékszik azokra a ködökre, amelyeket e különös úszás közben láttam. Talán miattuk van, ezüstös csillogásuk miatt, hogy ma is, gyakran csodálkozó tekintettel nézek körül; valami érthetetlen és szokatlan van abban, hogy élek.