Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Őrjárat
a Times Literary Supplement egyik számában Richard Aldington a regényírók tapasztalatlanságáról elmélkedik. Még jó, ha annyit tudnak a világról, mint egy átlagolvasó! Nyilván maga se gondolta túl komolyan a cikket, a következő számban közölt mérges és sértett levelek szerint az olvasók mindenesetre nagyon a szívükre vették.
Engedelmet kérek, hogy távolról s magyarul a vitához szóljak. A regényírónak rengeteget kell tudni, a legártatlanabb történet is egyházi, parlamenti, történelmi, irodalmi, orvosi, műszaki stb. vizsgára kényszeríti. Nem is értem, hogyan mer egyik-másik ember regénybe fogni?
Pár hete egy furcsa véletlen ismét a regényírás kínjaira s említett veszélyeire figyelmeztetett. A genfi tóparton eszembe jutott Erzsébet királyné halála. Szemtanúja, Sztáray Irma grófnő később pontosan elbeszélte.
Hazakészültek, Cauxba. Erzsébet a vízi utat választotta. Alig hagyták el szállásukat, a Beaurivaga-szállót, föltűnt egy ember, "ki mintha kergetőznék, egy útszéli fa mögül kiugrik és a legközelebbi másikhoz rohan; innen átcsap a tó melletti vasrácshoz, majd újra egy fához s ekként a gyalogjárón keresztül-kasul cikázva felénk közeledik Pár pillanat múlva odaér, öklével Erzsébetre súlyt, a királyné elesik s pár pillanatig aléltan fekszik. Csakhamar magáhoztér, fölsegítik, leporolják, három-négy nyelven is elhalmozzák kedves szóval. Mosolyogva köszöngeti, már a haját igazítja, fölteszi a kalapját, átveszi az ernyőjét, legyezőjét. Sietni kell, sürget a hajókürt. "Frissen ruganyosan járt mellettem" írja a szemtanú; "tartásán nem látszott töröttség, karomat nem fogadta el. Kis idő múlva felém fordult. Úgy-e, most sápadt vagyok? Egy kissé, feleltem, talán az ijedségtől. Eközben a portás utánunk eredve, mellém került s azt újságolta, hogy a gonosztevőt elfogták. Mit mond? Kérdezte a királyné. Felelet közben rápillantva, látta, hogy arca fájdalmasan elváltozik. Ijedten kértem, hogy mondja meg igazán, mit érez, nincs-e fájdalma s mialatt látszólag könnyen haladt előre, halálos aggodalommal csüngtem minden lépésén. Azt hiszem a mellem fáj egy kicsit, szólt, de nem vagyok biztos benne. A kikötőbe értünk. A hajóhídon még könnyű lépésekkel jött mellettem, de amint hajóra léptünk, hirtelen megszédült. Most a karját! Tördelte elfúló hangon." Ismét elájul, a fedélzeten egy padra fektetik, élesztgetik. A hajó gyanútlanul elindul. "A királynén egy kis fekete selyem figaró volt, melyet, hogy ezzel is könnyítsek rajta, a mellén szét akartam nyitni. Mikor ennek összetartó szalagjait szétszakítottam, alatta a batiszt ingen, a szív közelében, egy ezüstforint nagyságú barna foltot vettem észre. Mi ez? Egy pillanat múlva világosan állt előttem a megdermesztő valóság. Az inget félrehúzva, a szív táján egy kis háromszögletű sebet fedeztem föl, melyhez egy csepp aludt vér tapadt. Luccheni agyonszúrta a királynét."
Lemértem a tett színhelyétől a hajóállásig vezető utat, idősebb asszonynak sietve is eltart néhány percig. Erzsébet királyné az "ütés" után fölkelt, megigazította a ruháját, a haját, előbb kipirulva, később sápadtan a hajóhoz sietett. Közben folyton beszélt. Azt hitte, a támadó az óráját akarta elvenni. (Akkori divat szerint a blúzán viselte.) A hajón is többször felnézett, megköszönte az idegen segítséget. Körülbelül tíz perc múlva, egy véletlen mozdulatból derült ki, hogy szívenszúrták.
Vajon hány regényíró merné útnak engedni átszúrt szívű hősnőjét? Még a halált is ki kellene próbálnunk, hogy eszményi regényírók legyünk. Mindentudók.