Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Figyelő
A Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozat legutóbbi kötetét Szabó Zoltán írta. Tardi helyzet című első könyve indította meg tulajdonképpen a ma már divattá dagadt új társadalomtudományi áramlatot, Illyés Gyula Puszták népé-vel egyetemben. A Tardi helyzet óta nagyon változott a közvélemény-szemlélet az ilyen munkák irányában; társadalom-ébresztő szerepüket a közönségsiker mellett a hatóságok heves érdeklődése is jellemzi. Maga Szabó Zoltán is sokat fejlődött és változott első könyvének megírása óta — a Cifra nyomorúság egyike a legérettebb és legkomolyabb szociográfiai műveknek az utóbbi idők irodalmában.
A tág értelemben vett palócvidék a Cifra nyomorúság tárgya, a Börzsönytől a Hegyaljáig nyúló hegytövi táj átmeneti világa. Eddig nem sokat foglalkoztak ezzel a vidékkel ; kevéssé volt érdekes, kirívó dolgokat alig rejteget, ritkán történik rajta valami nagyon nevezetes, a török idők végvidéki korszaka óta kiesett a történelemből is. Pedig a szociográfus számára éppen átmeneti és eseménytelen mivolta miatt lehet érdekessé: ezen a tájon föllelhető úgyszólván minden magyar társadalmi képlet, s háborítatlanságukban jobban meg lehet figyelni a fejlődés irányát és eredményeit.
Szabó Zoltán a szükséges történelmi és emberföldrajzi alapvonásokból indul ki, s elemzésében végigmegy a tájnak és embereinek minden jellegzetes megnyilvánulásán. Könyve javarészét természetes módon a parasztság kérdéseinek boncolgatása foglalja le; ez ma minden magyar kérdés középponti magja és minden egyéb e köré helyezkedik el. Tudományos áttekintéssel, szubjektív vélemény és megítélés nélkül beszél a szerző a nagybirtok anyagi és morális nyomásáról, az életképtelen kisbirtokok lassú szétporladásáról, s a mindezeket követő állandó és megállíthatatlan proletarizálódásról. Ezzel pedig, a parasztosztályból való kiszakadással, együtt jár a paraszti életforma és szemléleti mód elvetése. Félig városi munkások, félig paraszti sorban élők, vagy országot járó summások e vidék fiai, de közös jellemzőjük a paraszt-világképtől való menekülés. S a tragikus a dologban, hogy üres csigahéjként elszáradt régi életformájuk helyett nem jutnak semmiféle új, egységes világnézethez; nincs osztálytudatuk, nem bírják föltekinteni helyüket a magyar glóbuszon, sőt még saját határukban sem, s így sorsuk a tévelygés, erkölcsi süllyedés, gyülevésszé való züllés. A magyar jövendőnek kétségbeejtő képét rajzolja föl szinte szándéktalanul az író, ennek az osztálynak végzetén keresztül: az öntudatra-ébredés csíráit, de adni helyette semmit nem tudtak és nem sári holmi lett a népviselet, úgy kallódik el hordozója, a nép is, magával rántva mindazt, amiről "nemzet" néven szoktak szónokolni.
A salgótarjáni és ózdi iparvidékek tárgyalásánál érdekes képét kapjuk a magyar ipari kapitalizmus kialakulásának és mai állapotának. Ez a kapitalizmus ügyesen hozzáidomult a vidéki feudális berendezkedéshez; munkásai között szociális szempontból dicséretes intézményeket tart fönn ugyan, de útját állja köztük minden önálló, egyéni hangnak, mozdulatnak, szigorú kasztrendszerével még egyéni életükbe, magatartásukba is belenyúl, akár a középkor hűbéres urai. Megadja nekik mindazt, ami elegendő egy megbízható munkás-arisztokrácia kifejlődéséhez, de sem anyagi, sem kulturális téren nem tűr változást, szabad és emberi megmozdulást.
Legkeményebb ítéletét a vidéki értelmiség fölött mondja el csöndes, keserű szavakkal Szabó Zoltán. Ez az uraskodó szolgaréteg volt és maradt mindennek a kerékkötője, minden jó megakadályozója és minden rossz eszköze; erényei csökevények, hibái bűnöknél is többek. Lecsúszott gentrykből, rosszul asszimilált nemzetiségiekből, osztályukat megtagadni kényszerülő paraszti sarjadékokból állott össze ez a heterogén réteg, osztálytudat, szerepvállalás, kötelességérzet nélkül; csak kettőben egységesek mind: az "úri" életforma majmolásában s az alsó osztályokon való könyörtelen uralkodásban. Erről az osztályról — amely talán nem is érdemli meg az osztály elnevezést — már Szekfű Gyula elmondotta a történetíró súlyos marasztaló ítéletét; Szabó Zoltán újabb adalékokkal szolgál a szörnyű vádirathoz, s arra a következtetésre jut, hogy egyetlen mentségük csak az, ami egyben legnagyobb bűnük is: nem tudják, mit cselekszenek.
Tanulmány, képzettség és hajlam egyaránt megérződik Szabó Zoltán könyvén; külön meglepetés erős mértékkel tartott, tudományos színvonalú, fegyelmezett hangja, amely rokonszenvesen üt el egyik-másik előbbi szociográfiai mű kissé demagóg hangnemétől. Nem szavakkal kiáltja el vádjait, hanem tényekkel, s így csak súlyosabbá válik minden megállapítása. Csak néhol izzik át nyugodt stílusa, ilyenkor a keserű pesszimizmusnak, az aggodalomnak, félelemnek és önként vállalt bűnvádnak szokatlanul erős felhangjait hallatja; mikor belső felháborodással írja meg azt a méltatlan színjátékot, ahogyan népviseleti jelmezekbe öltöztetik vasárnaponként Mezőkövesd agrárproletárjait, bámészkodó idegenek mulattatására; vagy mikor a tibolddaróci barlanglakások "felszámolásával" kapcsolatos, visszásan sikerült reklámhadjáratot mutatja be. A középosztályról írott kitűnő fejezetei közt a legértékesebb a magyar zsidókérdésről írt elemzése.
Úgy tudományos, mint írói szempontból egyik legértékesebb darabja ez a könyv a magyar szociográfiai irodalomnak. A régi ismert tényeknek új rugóit tárja föl, ismeretlen jelenségekre világít rá, s bár nem is akar teljes összefoglaló képet adni, mégis kerek és egységes jellemrajzot mutat be nehéz tárgyáról. Az írói és emberi felelősség kemény keresztje idején szép és méltó tett volt ennek a könyvnek megírása.