Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Figyelő

Kardos László: Tánc
Szitnyai Zoltán regénye — Athenaeum

Ady dalolta volt, hogy igazában soha semmi se érdekelte "fölszánt poéta-ceruzáját", csak Politika és Szerelem. Szitnyai Zoltán új regényének is ez a kettő a tárgya, a Tánc fejezetei felváltva beszélnek a szerelem örvénylő, buja táncairól és a magyar politika lelkes-keserű, ravaszabb-szomorúbb "táncáról". Egy fiatal falusi ügyvéd, hitbizomány jogtanácsosa, egy előkelő miniszteriális úr leányát veszi feleségül, egy birtokpör gonosz fordulatai meg egy hiúságában sértett nő fondorlatai szembeállítják a hitbizomány grófjával (tehát a gróf kegyeiért hajlongó, falusi "úri társaság"-gal is), a parasztság körébe sodródik, vezető szerepet vállal, képviselő lesz. A regény jelenetei részint Pesten, részint Várta faluban játszódnak le. A pesti jelenetekben jobbára a Szerelem "táncol", a falusiakban inkább a Politika.

A falusi jelenetek jobbak. Szitnyai kitűnően ért bizonyos kedélyeskedő, regényesen derűs, adomásan szíves, férfias és tiszta vidéki uraknak a megrajzolásához, akik adandó alkalommal oly elképesztően sötét önzéssel, oly nyílt, szégyentelen erőszakkal, oly embertelen keménységgel és durva gőggel tudnak végigtaposni ellenfeleiken, viszont, kellő pillanatokban, a sunyi alkalmazkodás és émelyítő törleszkedés rosszízű példáival is bőven szolgálnak. Az író rokonszenve a parasztság pártján van, a szociális haladás eszméi mellett, de ez az állásfoglalása sehol sem nyers és közvetlen — azaz sehol sem irodalmiatlan — és sohasem akadálya annak, hogy a felvonuló alakokban jót és rosszat művészi egységben és teljességgel ne ábrázoljon. Pompásak ezek a falusi urak és majdnem olyan pompásak pletykázó, szentes asszonyaik is, tekintély-féltésükkel, eladó lányaikkal, alacsony gondjaikkal. örömeikkel és kárörömeikkel. Majdnem olyan pompásak, mondom, mert ezekben a hölgyfigurákban már van egy csipetnyi a karikatúrából, ezeket az asszonyokat az író nem vési meg olyan tüzetesen-reálisan, mint a férfiakat. Vázlatosabbak, csak egy-egy hangsúlyosabb vonással ragadnak az olvasó emlékezetébe. (Nem is igen lehet máskép: harmadrendű szereplők csupán, se hely, se alkalom türelmesebb kifestegetésükre.)

A pesti jelenetekben is sok a kitűnő részlet, de azért ezeknek a lapoknak van valami olyan zománcuk, aminő a "társadalmi" filmek életét vonja be: erotika és pénzes elegancia egybeszövődő, egészségtelen, képzelet-mérgező, édeskés-izzó fénye. Noha a regénynek ezek a jelenetei szerelmi és pénzügyekben (minisztériumi panamák) szinte határ nélkül szókimondók, légkörük egy csöppet sem realisztikus, hanem irreálisan fölfokozott, érzékien csillámló, reggeltől estig és estétől reggelig illatos, fénylő, forró, zengő és mámoros... A nőszereplők holmi nimfomániás karikatúrák: egy fiatal leány az önkéntelen komikumig túlzott csók-készségével, az anyja — a karikatúrának tragikus hatású válfaja — hisztériás testkultuszával. Ezek a képek nem azért visszásak és valószerűtlenek, mert ilyen nők és ilyen mámorok nincsenek — bizonyára vannak! —, hanem mert az erotikum itt az élet teljességéből kiragadva, függetlenül, reflektorfényben, fölnagyítva jelentkezik, s ebben a kiragadottságában egyedülvalóan, betegen és hazugul megnő. Szitnyaiban megvan az az ösztönös írói biztonság, amely még ebben a mesterkélt, túlcsigázott légkörben is életet, lélegző embereket teremt. Így például mélyen meggyőző az idősebbik leánynak, Lilinek, a panamista apához és a hisztériás anyához való kapcsolata. Az előbbihez emberi irgalommal elegy hő, leányi szeretet, az utóbbihoz egészséges undorral átitatott gyermeki hűség fűzi. De azért, ha a normális légnyomás falusi képek nem nyugtatnák meg az olvasót, azzal az érzéssel válna meg a vaskos kötettől, hogy kulisszák között tévelygett s részeg színészeket hallgatott.

Szitnyai bőszavú, gazdag stiliszta, plasztikusan s egyben színesen ír, látásában sok az eredetiség, nyelvében természetes erő érzik. Van néhány remekbe sikerült részlete, mint például az az élettől duzzadó, felejthetetlenül mulatságos lap, ahol a váratlanul hazatérő gróf és a kihízott dolmányban gutaütésesen feszengő várnagy találkozását írja le. Vagy az a mesteri kis szatíra, amelyben a bojkottozó, szájas, de ellenfelük előtt testileg óvatosan meghunyászkodó falusi urakat készíti ki egy eleven strand-jelenet során. Vagy a miniszteri tanácsos — egy fájdalmasan rokonszenves panamista — utolsó perceit ábrázoló részlet. Mint általában az olyan írókon, akik közvetlen kapcsolatot éreznek közönségükkel, Szitnyain is érzik az önerejébe vetett bizalom. Ez nagy dolog, szinte elengedhetetlen feltétele a sodró, jóízű előadásnak. S kettős öröm, hogy ez a lendületadó önbizalom az írót éppen nem, vagy csak nagyritkán keveri a stiláris gondatlanság vétkébe. Néhány szeplős mondata (pl. ...ezek a tisztségek összeférhetetlenek származásának eredetével."... "mintha valaki önként feküdne a deres alá..." "Ez legyen az a Frici, akitől ő tanácsot akart kérni?") inkább elírás, kivétel, mint az íróra jellemző botlás.