Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Figyelő

Cs. Szabó László: A francia szellem
Eckhardt Sándor könyve — Magyar Szemle kiadása

A franciák maguk is sokat írtak szellemük nehezen érthető, vonzó és csodálatosan kiegyensúlyozott ellentéteiről. Nem hiába híres matematikusok, szellemük az egyik idegennek olyan megközelíthetetlen, a másiknak olyan változatos, mint a számok világa a matematikus és nem matematikus elmének. "A francia szellemiség lényege mélyen az intellektusban fekszik", írja Eckhardt Sándor, "és nem könnyen érzékelhető, egyszerre szól az értelemhez és érzékekhez és éppen ezért félművelt vagy franciául nem jól tudó egyének előtt zárva marad." Annál jobban nyugtalanítja a beavatottat s ha Európa felől elszállt is a "franciás század, a legtöbb idegen irodalom emberöltőtől emberöltőre még mindig legalább egy jó könyvvel adózik Franciaországnak. Körülbelül ennyi múlt el Bodley kétkötetes "Franciaország"-a és Huddleston háború utáni könyve közt, körülbelül ennyi választja el Stefan George magasztaló versét (Franken) Bergsträsser, Curtius, Distelbarth, Sieburg könyveitől. A franciák szenvedélyes önvizsgálók, az idegen tükör rendszerint már csak kegyetlen önarcképüket vetíti vissza. A nemzeti önelemzés tőlük tanul, spanyol és flamand arcképfestőket másolni.

Eckhardt Sándor jeles romanista és fáradhatatlan olvasó, a tudomány háromszögelési pontjairól s a mindennapi olvasmányok mezsgyéjéről egyformán ismeri Franciaországot. Ez a roppant látkép segíti a nehéz vállalkozásban. Karakterológiája az összes jellemző vonásokat első derengésüktől elmúlásukig vagy a szemlélet pillanatáig elemzi, a gyakorlott tudós fejezeteként átadja a szót a közvetlen megfigyelőnek és szenvedélyes olvasónak.

A könyv első része eszmetörténeti, a másik kettő szellemtörténeti hosszmetszet a koraérett józanságú francia nemzeti eszmék általában szívósabbak, mint társas eszményeik. Akármennyit változott a nemzetkép, a nemzeti küldetés eszméje a nemzetképpel együtt változva a gallok óta makacsul kíséri őket, az arisztokratikus társaseszme viszont későbbi szerzemény s tünetei részben kihaltak, vagy elavultak, noha a külföld megrögzötten éppen ezekből foltozgatja a francia nemzetképet.

Született katonanemzet, mindig valamilyen küldetésért harcol s ebbe a harcba mindig belekeveri az emberiség ügyét. Univerzális szerepeinek él, de az önjelölte szerepekért kiadósan és könnyű szívvel vérzik. Előbb a kereszténység, később egy laikus világvallás: a voltaireireánus észuralom küldötte, a francia hódítás tehát sok önáltatás és erőszak ellenére mindig a kérve-kéretlenül megsegítendő emberiséghez fellebbez. Alig látott a világ ennél nemesebb önámítást. "A világboldogító emberisség-eszme", írja Eckhardt, "minden önáltatás dacára sok egyetemes emberi értéket rejt magában és így a francia hivatáseszme a természetjogban meghatározott elemi emberi jogokat mindig nagyobb tiszteletben tartotta és tartja, mint ma az általános emberit tagadó államisten-eszmények. Heves önérzettel s prozelita önámítással a "népek hazája: nagyvilág" áldozatkész apostolává avatta magát, de ezzel a szerepvállalással dicsőségszomjas ösztönei, a gall-frank győzhetetlenségi vágy valóban felmagasztosult. "Ha ez a nemzeti érzés saját lényegének meghatározásához ilyen általános emberi értékeléseket, célkitűzéseket hí segítségül, legalább is a szándék megvan benne, hogy túlemelkedjék az önző egyéni érdekeken. Tagadhatatlan az is, hogy a francia műveltség valóban az antik racionalizmusnak egyik egyenes örököse és nemes hajtása s hogy szerencsésen egyesíti a latin humanitáseszmét a keresztény természetjog felfogásával. Ezt különösen manapság érezzük, mikor egyes országokban a legelemibb emberi jogok is tagadásba vétetnek és embermilliókat próbálnak elszakítani az általános emberi civilizáció közösségéből."

A francia prozelitizmus változó tudattal és céllal, de szakadatlanul megszállva tartja az indulatos katonanemzetet, a francia szellem sok sajátságát ellenben eltörölte az idő. Köztudomású, hogy ez a szellem elég független a fajtól, visszaüt a velükszületett liguri, gall és frank gondolkodásmódra, de épp így jellemző a mediterrán világosságra. (Még a tébolyuk is racionális, akárcsak az olaszé.) hasonló szövevény a szellem társadalmi öröksége: a lovagi társadalomkultúrától örökölte a nőiesen aprólékos és beható lélekelemzést, a barokk udvari társadalomtól az elvont, fogalomgazdag és tiszta nyelvet, a szigorú szerkesztést és kifejezőképességet. még a "könnyelmű francia" közkeletű fogalmának is kétféle társadalomtörténeti értelme: az ancien régime szellemeskedő, könnyelmű társasemberét elsöpörte a forradalom, az ingerlékeny, gyors visszahatásra hajló francia tömeg viszont csakugyan évszázadok, sőt — a gallokig visszagondolva — évezredek óta "könnyelmű". Szívós és mulandó elemekből áll ez a szellem, némelyik átvészeli a társadalmi forradalmakat — (a középkori szerelmi novella, Madame de Lafayette "Princesse de Cčve"-je, Benjamin Constant "Adolphe"-ja és Gide "Porte Etroite"-ja a hétszáz esztendő időkhöz ellenére változatlan szellemből fakad), — mások kikopnak s legfeljebb a megkésett külföldi előítéletben tenyészgetnek tovább. Nagy óvatosan azt lehet mondani, hogy nemzeti történelmében az univerzalizmussal telített küldetéseszme, szellemében a racionalizmus, a formaérzék és a kissé embermegvető derű örök bélyegek. Türelmetlen, fölényes, önhitt, de elragadóan jóhiszemű, nyílt, őszinte és világosfejű nép, maga és mások ellen mindig vallásos — keresztény vagy laikus értelemben vett vallásos — hittel vétkezett.

Aki csak egy kicsit ismeri a latinokat, rájöhetett az írottakból, hogy a fajilag legkevésbé latinizált francia mennyire latin. De nyelvtestvérei közt kétségtelenül csak ő "társas lény"; a nők korai felszabadulása s láthatatlan, de mély hatása megmentette az ismert latin anarchizmustól. Ortega egyik kitűnő karakterológiai kísérletében éppen ezzel az alkati különbséggel magyarázza a francia hiúságot, ami társadalmi és a spanyol gőgöt, ami társadalmonkívüli, magányos magatartás. De úgy érzem, ezzel magyarázható a latin forradalmiság szétválása is francia szocializmusra és olasz, illetve spanyol anarchizmusra. Mindez azonban túl messzi következtetésekhez vezet.

Volt a franciáknak egy félelmes bírájuk és anatomusuk, a német álnevű s magát milánóinak valló Stendhal. Az idegenek szokásos áhítata nélkül, de éppen olyan messziről nézte honfitársait, mint amazok. Tapasztalatai nemzetképe még mindig talál, a külföldi megfigyelő rengeteget tanulhat tőle. Eckhardt Sándor könyvének egyik vonzereje, hogy a százával megszólaltatott francia tanuk közt Stendhal, a stendhali szemlélet szüntelenül fölbukkan.

Műveltség, átélés, alázat, szeretet és őszinteség összjátéka kitűnő francia könyvvé avatja ezt a franciatárgyú, gazdag magyar könyvet. Nem a franciáknak, a magyar önismeretnek használt mérhetetlenül.

E sorok írója évekig gondolkodott sikertelenül a francia élet ellentétein. Miért remek a szerszámacéljuk és miért őrjítő az itatóspapírjuk? Miért kitűnő a francia bútorasztalos s miért rossz a francia férfiszabó? Miért szégyen Artoisban vagy Finistčreben, ha egy asszonynak csak fél tucat gyereke van s miért fogy Nivernaisben vagy Linguedocban a születés? Miért lángeszű matematikusok és miért rossz orvosok? Ők talán tudják, vagy talán ők se. Wladimir d'Ormessonnak három homlokegyenest ellentétes francia államférfiakról kellet írnia, hogy megfejtse a francia jellemet.

Szabad-e külön megköszönnöm a kitűnő szerzőnek, hogy a francia élet antinómiáit magyarázatra csábító nagy tudásának ellenállva bölcsen tudomásul vette? Olyan könyvvel viszonozta a "Découverte de la Hongrie"-t, mely nemcsak jóleshet a megajándékozott népnek, mint a Sauvageoté, de büszkék is lehetnek rá.

Szívesen elolvasnám még egyszer franciául. Remélem, nem várok sokáig.