Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám
Thorgom földjéről hoztam el tinektek
a bércek közt lakók üdvözletét.
Ott volt az Éden. Négy áldott folyója
a négy égtájba siklik szerteszét.
A hegyi víz zúdulva őrli medrét,
tört ormokon zölden reped a jég.
Ó szűz tetők! ó rég-járt sűrűségek!
ó ős-titokról hallgató vidék!
Ki egykor létet gyújtott az anyagba,
szent bűnéért e tájon szenvedett:
a láncolt Titán, kit keselyű tépett,
vért tajtékozva marta a hegyet.
Törvénybontása törvény lett azóta:
a formán lét gyúl és uralkodik.
Nyugodt a táj. A csúcsokon a hajnal
a Tűzlopó véréről álmodik.
Gida ugrál a hangos vízesésnél,
halvány füst leng a szálerdő alól,
a völgyben barna pásztornép tanyázik,
mind nyájas, józan és csak néha szól.
Körükben csókkal, boldog áhítattal,
táncok, dalok közt telt az életem.
Sípjuk kedves zenéjét olykor-olykor
még fölidézi emlékezetem.
Mondják, áldás és átok onnan indult:
az első ember, mondják, ottan élt,
ki szenvedésre váltotta nyugalmát,
állat-voltáért kínzó észt cserélt
Hol a Tilos Fa lombja ringatózott,
azóta templom épült a hegyen.
Önnön súlyával harcol ott a márvány
s önnön ürével az íves terem.
És benn két agyaras angyal között dúl
a mozdulatlan szobor-harc heve.
Láttam: egyikre "Szeretet" van írva
és a másiknak "Jóság" a neve.
Az egyik így szól: "Szeresd a családod,
hogy legyen néki mindenből elég!"
A másik: "Ne fűzzön bilincs a részhez,
szeress egyformán mindent, mint az ég!"
Így marják egymást, dühhel fenekednek,
köröttük űr és félig-tört sötét.
Én ott voltam. Most járom a világot
és viszem Thorgama üdvözletét.
Kiáltom: minden jó! mindenhogyan jó!
gonoszság nincs: a harc az Istené!
A harc és mozgás: ugyanaz! mi mozgunk
a mozdulatlan Újra-Egy felé!