Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Erényi Gusztáv: Irodalmi műfajok
Mindig az ember volt a vérbeli művész alkotó ösztönének legcsábítóbb problémája. Itt élte ki magán legbujábban az újjáteremtés vágya, amely emberi vonások kiformálásakor a legközelebbi és mégis a legrejtélyesebb forrásokból merít és amely, még ha más élőlények vagy a látszólag élettelen anyag élettitkát lesi is el, akaratlanul mindig humánummal, saját emberi voltának visszfényével telíti őket. Mégis, az újjáteremtés rendszerint könnyebb és hálásabb feladat az utánateremtésnél, a költés a keltésnél. Még a portraitfestő, a szobrász hivatásának is csak az a körülmény ad művészi ízt és ösztönzést, hogy modelljének beállításakor egy pillanatot, egy pózt, egy vezérgondolatot rögzíthet meg, hogy az alakot egy bizonyos milliőbe helyezheti, úgy hogy a személyi jellegzetesség alkat és környezet alkalmi egymásra vetődéséből adódik. Dante más-más arcéllel fog életre kelni interieurben, épületek közt és szabad ég alatt, másként fog testet ölteni észak és másként dél képzőművészeinek elképzelésében, a meghitt vonásokba a művész intenciója önt új egyéni varázst.
Egészen más a helyzet ott, ahol az anyagi, adatszerű hagyományok tömkelegéből kell a művésznek egy életet a maga kötött egymásutániságában, történeti befejezettségében, magánélet és belső teremtő sugallatok vigasztalan inkongruenciájában újraépítenie. A költők mindenkor kissé félve nyúltak az ilyen feladathoz és legszívesebben tisztes távlatból szólaltatják meg történeti hősüket, — választásuk leginkább olyanokra esik, akiknek életkörülményei csak nagy vonásokban ismertek és akiknél az életsors felújításába, a jellem és cselekvés belső rugóinak megvilágításába kiadósan elegyedhetik a fantázia is, anélkül, hogy a történeti hűség fantomján erőszak esnék. Van úgy is, hogy történeti tényeknek meg kell törniük a költői átépítés törhetetlen szükségén és az olvasónak ilyenkor sincs joga a megbotránkozásra, feltéve, hogy a költő szempontok tisztaságán nem esik csorba. Így fogannak meg a romantizált Nerók, Richardok, Galileik, Mátyás királyok és Stuart Máriák, akiknek költőivé vált alakja gyakran visszacsap a történelembe és poszthumus jellemvonásaival megihleti a közhangulatot. Drámák történeti hősei általában csak annyira történetiek, amennyire ezt a dráma egész szerkezete és a közönség illúziója megkívánja. Shakespeare nyilvánvaló anakronizmusai nem ronthatnak semmit történeti személyeinek belső jellembeli összhangján. Megint más a történeti regény írójának feladata. Ő képzelt alakjaival és helyzeteivel egy távoli kor alaphangulatát igyekszik lerögzíteni, — néha erős szimbolikus vonatkoztatásokkal a jelen nagy problémáira. Való történeti személyek és események csak módjával, epizodikusan vegyülnek a cselekménybe, hogy az olvasóban megnövesszék a történeti hitelesség érzését. Ha mégis történeti személyek kerülnek a regény élére, mint Móricz Zsigmond Erdély trilógiájában Báthory és Bethlen alakja, úgy a költő velük szemben is a költői szabadság ösztönzéseit követi.
Történetei regény és életrajz közt a múltban alig állt fenn a munkaközösség viszonya. Az életrajzírás a hagyományos stílusérzék szintjéről inkább tudományos, mintsem művészi feladat. Itt kimerítő forrástanulmányok alapján inkább rekonstrukcióról, mint újjáteremtésről van szó, inkább csak egy kimagasló pálya fordulatainak, összefüggéseinek folyamatos érzékeltetéséről a hálásan felfigyelő utókor számára. Némi artisztikus ér főleg csak a jellemzés erejében és finomságaiban, a lényeges vonások ösztönszerű kiemelésében, a miliőfestésben és a történeti hézagok tapintatos betöltésében nyilvánul meg. ezek a pluratchoszi életrajz szolid alapjai, amelyek hosszú évszázadokon át irányadók maradnak és elsőnek jelöltek utat a történeti és kritikai essay felé.
A húszadik század részére maradt fenn, hogy széttörje a plutarchoszi hagyomány korlátait. Korunk teljesen új életrajzi kereteket kíván. Az olvasók széles tömege szenvedélyesen érdeklődik nagy emberek életsorsa iránt, sokszor a közelmúlt embereinek sorsa iránt is. Ezzel máris elveti a történeti alakokkal szemben eddig érvényben volt költői distancia törvényét. De azért életrajzi téren mégis romantikus követelményei vannak. Gyűlöli az életleírás aprólékosságát, nincs érzéke a zsenik félénk, félszeg félrevonultsága iránt, az alkotás nagysága és az élettartalom szenzációja számára egy. Meg akarja érteni a megérthetetlent — a zseni keletkezését és természetrajzát — a maga nyárspolgárias elképzelése szerint. Hálókabátban és papucsban, tivornya, szeretkezés, káromkodás és ásítozás közben is gloriólás főt akar maga előtt látni. Regényt akar a leírás helyébe, folytonos belső küszködéssel, megrázó drámai fordulatokkal, groteszk kis emberi dilemmákkal és különcségekkel és mindenekelőtt minél több szerelmi betoldással és chronique scandaleuse-zel.
Ilyen keretek közt bő szerepe jut a pszichológiai kutatás új keletű meglátásainak is. A detektívregényből hiányzik minden pszichológiai mellékíz, ez által válik ideálisan súlytalanná, mindennapi, normalizált idegélménnyé az étkezés utáni cigaretta és feketekávé mellé. Ezzel szemben a lélektani asszociációk a műveltebb olvasó számára a nehezebb ital szerepét töltik be, anélkül, hogy spontán elmélyedést, a tudatalatti mélységek megértő feltárását kívánnák. Inkább csak egy közszájon forgó terminológiának, a "komplekszum-ráolvasás" technikájának ügyes alkalmazása a fontos. A pszichoanalízis példátlan népszerűségével, a köztudatba átment gazdag szókincsével erre az átvitelre különösen alkalmas. Az életrajzi regények szerzői többnyire szenvedélyesen kacérkodnak vele. A "libidó", a "nárcizmus", az "Oedipus-komplexus sémái mindig felfrissítőleg hatnak az életrajzi adatok útvesztőiben, színes uniformisba bújtatják az élmények és alkotások sokaságában elbágyadt hőst.
Így sarjadozik regény és okmányszerűség, pszichológia és raison, zsenikultusz és pointhajhászás közös határán az utolsó két évtized életrajzi tömegprodukciója hangzatos könyv- és fejezetcímeivel, színes riportjaival, csattanó párbeszédeivel, rikítóan édeskés pszichikai járulékaival. A témaválasztás lehetőségei igen nagyok, és mennél sekélyebbek a történeti kútfők, annál nagyobb lendülettel csap bele a hozzátoldó fantázia. Tarkán sorakoznak egymás mellé a legkülönbözőbb korok csodatevői, prófétái, hadvezérei, népvezérei, szónokai, gondolkodói, művészei és pénzemberei. Emil Ludwig Krisztust, Michel Angelot, Lincolnt, Goethet, Napoleont, Wagner Richardot, Bismarkot, II. Vilmos császárt és Mussolinit vonultatja fel, Maurois kissé homogénebb csoportosításban Byront, Disraelit, VII. Eduard királyt és Liautey marsallt. Nyomukban a regényes biográfusok egész légiója támad. Eleinte minden új kiadvány élményszámba megy, szerzőit hírhez, vagyonhoz juttatja. Később lassanként nyilvánvalóvá lesz, hogy mi ebben az újszerű ragyogásban az egyre visszatérő séma. Mindinkább szóhoz jut az elutasító kritika is ugyanolyan bensőséges buzgalommal, mint annakelőtte a rajongók kara.
Ami ezt a műfajt idomtalanná és hipokritává teszi, az főleg két össze nem illő területnek, a hangyaszorgalmú adatgyűjtésnek és a belletrista szabadröptű fantáziájának alkalmi szövetsége. Az egyik szféra útjában áll a másiknak. A szorgos adatgyűjtés eredményeit gyakran meg kell hamisítani a költői hozzátoldások kedvéért, nagyívelésű költői szárnybontásról azonban mégsem lehet szó, hanem csak szárnyszegett rebbenésekről. A gyűjtött anyag észrevétlenül csoportosul át és hasonul át néhány tetszetős vezérötlet kívánalma szerint, és ahol érezhető anyaghiány áll fenn, ott nem riadnak vissza szerzőink az anyaggyártás kockázatától sem. Hitelesen hangzó hosszas párbeszédek folynak le a kulisszák mögött, az író füle szinte a kulcslyukra tapad. Így leszünk tanúi zarek Kossuth-életrajzában Kossuth és Metternich zárt ajtó mögötti eszmecseréjének. Ugyanez az író a romantika iránti kötelezettségét azzal rója le, hogy egy cigányasszony jóslatának döntő befolyást juttat Kossuth egész életére. Gyakran szerepel fűszerként a kabalisztika is. Maurois Lord Byron-jában igen nagy fontosságot tulajdonít annak a megállapításnak, hogy babonás hőse, utolsó görögországi útjára indulva, 1823. július 13-án, egy állítólagos pénteki napon szállt hajóra. Pedig öröknaptár segítségével a könyv szerzője igen könnyen megbizonyosodhatott volna, hogy ez a dátum valójában vasárnapra esett. Kis okok gyakran járnak végzetes következményekkel, óriási a véletlennek sorsalakító hatalma. Stephan Zweig Mária Antoinette-jében XVI. Lajos egy kisfokú szervi fogyatékossága lesz oka a királyné iránta való elhidegülésének, jelleme további alakulásának és így — mutatis mutandis — a forradalom kitörésének is.
Egy alak elrajzolása így vezethet akaratlanul egész korok elrajzolásához. Múló erotikai élmények kiélezése néha — az erénycsőszök szokásos aggályaitól függetlenül is — kárhozatos lehet, mert hamis képet ad a nagy ember nagyságának igazi lelki rugóiról. A Széchenyi István gróf és Karolina sógornője közt fennállt kapcsolatok valódi természetéről például igen keveset tudunk, úgy hogy a komplexummá izzassztott Karolina-epizód csupán erőszakos belemagyarázás árán képezheti Széchenyi pályájának és tragédiájának kulcsát. Surányi Miklósnak, ennek az éppenséggel nem tipikus életrajzi regényírónak, Széchenyi-regényét sokkal inkább lehetne a költői erőszaknak, mint a kegyeletsértésnek szemrehányásával illetni.
A regényes életrajz átlagolvasójának tragikomikus ábrándja, hogy kis heroizált kalandokból rekonstruálni tudja a hős belső fejlődését, szellemiségének titkait. Az a romantizált életrajztípus, amely ilyen eszközökkel operál, kétségtelenül múló divat, a komoly olvasmánynak megtévesztő szurrogátuma. De a vihar, amelyet az életrajzi regény divatja felkeltett, mégsem csupán egy pohár víz körül támadt. Itt is akárcsak a detektívregény esetében, egy homályos, egyelőre még demagógikusan ható romantika utáni vágy nyilatkozik meg, a múlt imádatának egy sajátos, még meg nem tisztult, még ki nem kristályosodott szenvedélyével párosulva. Annyi bizonyos, hogy a Carlyle- és Emerson-féle hérosz-kultusz új fejezetéhez értünk. "Hogy hová visz" — állapítjuk meg Goethével —, "ki tudná megmondani? Hiszen alig emlékezünk rá, honnan ered".