Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám · / · Erényi Gusztáv: Irodalmi műfajok
Diákéveink poétikai tanulmányaiból magunkkal hoztuk az önálló irodalmi gyakorlatba és értékelésbe a műfajok állandóságának kényelmes feltevését. Ebben a biztonsági érzésünkben nem számolunk azzal, hogy kétféle, egymástól merőben eltérő műfajtípus van, amelyek közt bajosan állapítható meg az alá- vagy a fölérendeltség viszonya.
Az egyik típus elvont, az esztétika tiszta szellemi ismérveire támaszkodó, az örökkévalóság számára termett. Ha líráról beszélünk elsősorban az a teknősbéka szarujából készült görög húros hangszer lebeg szemünk előtt, amelynek pengetése a legkülönbözőbb költői megnyilatkozásoknak szolgáltatott zenei kíséretet. A műfajcsoport, amelyet később ennek a hangszernek a nevével jelöltek, leszűrődött érzelmi jelentőségében csak séma, csak az elméleti esztéta eszményi követelése. Hasonló a helyzet a többi örök műfaj, — a dráma, a regény területén is. A Dionysos isten tiszteletére rendezett szatírjátékok eredeti jelentősége mindinkább tágul, az aischilosi tragédia ünnepélyes magányából kiválik a drámai alfajok, színek, szereplők egész serege. De a dráma mai összfogalma szintén eszményi követelmény. A "regény" szó eredetileg népies nyelven szerzett szórakoztató olvasmányt jelölt versben vagy prózában. A mai regény fogalmilag szorosabban körülzárt, de szellemi hatásában rugékonyabb, több szomszédos műfajba kapcsolódó. Mégis, ettől függetlenül él bennünk egy maradandó regényideál, amelyet teljes komplexitásában csak úgy tudnánk érzékeltetni, ha Boccaccio, Rebelais, Goethe, Flaubert, Dosztojevszkij és Proust jegyeit egyesíthetnők.
Most hirtelen körülfon bennünket a másik műfaji meglátásnak minden specifikus varázsa. Belemerülünk a kései középkor százrétű művészi energiáinak csodálatába. Gótika, praerafaelita színhatások, misztikus vallásos himnuszok, moralitások és misztériumok, lovagregények, kópéregények békésen virulnak egymás mellett. Kolostori áhítat és világi hívság, a szentek rajongása és villoni akasztófavirág-költészet, Dante boltozatos, kozmikus látomásai és eulenspiegeli rakoncátlanság különféle végekből erednek, de összeérnek egy nagy, egységes történeti érzület talaján. Ebből az átfogó nézőszögből a szerzetesi himnusz nem líra, a moralitás nem dráma és a tizennegyedik-tizenötödik század népies kalandregénye nem regény, hanem egy kor hangulatbeli járuléka, — megannyi színfolt az egyes nemzetek, korszakok, kultúrfokok szinkronisztikus térképén.
Ott időzünk a tizennyolcadik század végén, klasszicitás és romanticizmus határán. Egymásután fedezik fel a népdalt, az ősi epikai hagyományt, a hellénizmust, a középkort, megindul az egyre izmosodó természettudomány behatása a költészetre. Goethe leszáll az anyákhoz és felemelkedik az evolúció jövőbeli magaslatára, Werther költői siránkozása után kivési Iphigénia klasszikusan érzelmes vonásait, Faust gótikus hangulatú jelenetei mellé odarója a Wahlverwandtschaften neopszichológikus megérzéseit. Műveiben csakúgy, mint számos kortársának alkotásaiban is líra, idill, történeti dráma, epika, ballada, szcientifikus költészet és bölcseleti elmélyedés fantasztikusan szövődik egybe. Soha többé ilyen pazar műfajegyveleg, mint a műfajelméletnek ebben a tipikus korában, amely ezerféle kísérlete mellett is hű marad sajátmagához és amelynek filozófusai és lírikusai, filológusai és romantikus elbeszélői gyakran egy vízen eveznek.
És vajon ki merné a tizenkilencedik század második felének eszmeáramlatait: naturalizmus és szimbolizmus, a zsurnalisztika szelétől megcsapott tendenciaköltészet és a l'art pour l'art-beli ellenhatás tüneményeit a poétika hagyományos műfajai szempontjából megítélni? Vagy ki térhet vissza hozzájuk, ha korunk uralkodó költői áramlataival: expresszionizmussal, szürrealizmussal, a pszichoanalitikus és parapszichológiai behatásokkal akar szembenézni, — azzal a költői lánccal, amely Stephan George formai szigorától a James Joyce-féle teljes formai feloldásig visz?
Ezen a helyen jelentkezik a huszadik század új műfaji elképzelésének problémája. A megváltozott életfeltételeknek kétségtelenül van műfajelméleti visszahatása is. Így bukkan fel a ma dívó esztétikai vitákban mindig újra meg újra a jelenkori technika és művészet viszonyának a kérdése. Vannak, akik a kettő közt ösztönösen összeférhetetlenséget állapítanak meg. Ez a felfogás nem számol azzal a lényeges mozzanattal, hogy valamilyen szerves kapcsolat az egyes korok technikai felkészültsége és művészi elképzelése közt mindenkor megvolt. Egy primitív technikai kultúra rendszerint a művészi kifejezés eszközeinek primitivitásában tükröződik, anélkül persze, hogy ez a primitivitás a szellem szabad szárnyalását tartósan gúzsba köthetné. De a két szféra összetartozása annyira nyilvánvaló, hogy nehéz lenne eldönteni, melyik a kettő közül a primér, mozgató erő? Hogy az emberiség ősi fejlődése szükségszülte technikai találmányokból halad-e az első, naiv művészi megoldások felé, vagy pedig fordítva, az ősember veleszületett formaérzéke indítja-e meg a technika folyamatát, amikor játékos alkotási vágyának kielégítésére játékszereket készít magának?
Persze, hiábavaló lenne tagadni: a tizenkilencedik század közepén meginduló hatalmas technikai fejlődés minden egyéb velejárójával: a tudományos nézetek gyors és gyökeres változásával, a zsurnalisztikai érzék kifinomodásával, a szociális életfeltételek átformálásával egyetemben nem maradhatott mélyebb nyom nélkül a művészetek további alakulására sem. Ezt az alakulást még fokozottan befolyásolják az olyan találmányok, mint a fényképészet, a film, a mélynyomás és a rádió, amelyeknek a művészet sorsára gyakorolt közvetlen hatásához nem fér kétség.
Erősen szembeötlő mégis egy minduntalan jelentkező analógia a művészet gyermekkora és a mai technikai kiformáltság állapota közt, mint ahogy kezdetlegesség és túlkultiváltság hangulatbeli hatásaikban (promisztikuitás — ösztön-felszabadítás, praerafaelizmus — expresszionizmus, négerzene — jazz) olyan gyakran összeérnek. Mind a kettőnek, a naiv és a technikai foknak, van egy feltűnő közös sajátsága: a tömeghatások tudatos vagy tudattalan favorizálása. A modern művészetek struktúrájába egy igen erős kollektivista vonás férkőzik, amely észrevehetően egyezik az ősi és a népi művészet egybefoglaló, tipizáló, magát kórusban, anonimitásban kiélő hajlamaival. A tömegeknek mindegyre fokozódó színpadi szerepeltetésével párhuzamosan tűnnek fel a jelenkori művészet kedvelt revűhatásai, az egyre monsztrózusabbá váló zenekarok. Ide tartozik a színpadi és a filmrendezőnek mítosz és diktatúra határán mozgó, mérhetetlen kezdeményező és egyeztető hatalma. A tömeghatásokkal dolgozó és tömegsikerre építő racionalizmus mögött rejlik valami ösztönös dinamizmus is, amely későbbi fokon magában hordhatja egy sokszólamúságában megint ütemesebben, naivabban ható művészet csíráit.
Hasonló benyomáshoz jutunk, ha a legújabb művészi fejlődést nem a dinamika, hanem a tempó nézőszögéből vizsgáljuk. A modern közlekedés meggyorsulásának analógiájára jellemző ezen a téren a képzettársulásoknak, a történés egész ritmusának hallatlan, orgiasztikus nekigyürkőzése. De ettől a rohanó, gépzakatolást utánzó gyorsasági rekordláztól nem választható el a gondolatsornak lomha szétnyúlása, terjengőssé válása. A modern költészet egy lélegzetben tömörít és old, szabad forma és korlátlan szókimondás utáni vágya sok belső megkötöttséggel és be nem vallott szándékossággal párosul, a végtelen térben való fékeveszett száguldással éles kontrasztot képeznek bizonyos jelképesen vissza-visszatérő motívumok, amelyeken még Wagner Richárd kései hatása érzik. A feloldott prozódikus forma helyébe gyakran belső monotónia, tömegmarssá vált rajzás, gyári ütemmé vált erdőzsongás kerül. Naturalizmus és romantika, dinamika és szublimitás új életszövetségbe lép egymással. A szokatlan nász szokatlan irodalmi műfajok forrásává lesz.