Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám
Sötét van, ámbár sok a fény -
egyszer a nap is megremeg,
szemét lehunyja s feketén
az Isten torkába mered.
Ebből született a világ -
- bölcsője koporsója lesz -
röppenj ki, fény, aludj ki, láng:
ordas sötétség éje ez...
Halk utcáidban, térdelő
házak közt, Város, járok én,
mint rossz álom, egy agyvelő
pislogó tekervényein.
Vess ki magadból, aluvó!
Üzd messze jajgató fiad -
Ébredj fel, Város, villogó
karmu sötétség fojtogat...
Ó, tornyok, égre mutatók,
nézem ragyogó körmötök -
az órákon a mutatók
sétálnak, telnek a körök -
Egyszer a Halál bekerít
- jaj annak, aki szendereg -
és ki ébred fel holnap itt?
Belepnek szemfedő ködlök...
Ó, holdas, lepkeszárnyas ég,
meddig kisérsz még engemet?
Készen a nagy viharra, rég
hordom halottas ingemmel.
Kész volnék, Világ, éltemért
megvenni ébredésemet -
akasztott testem, mint egy cégér
lebegjen a Világ felett...
A néma, terebélyes Ég
sötét szakálla ránk borong -
keblére hajtja bölcs fejét
az Isten is, és ránk zokog:
Szakállán rezgő csillagok
cseppjei égnek dermeteg...
Ébren vagyok - kelj fel, Világ,
altasd el síró gyermeked...