Nyugat · / · 1938 · / · 1938. 8. szám
III., befejező közlemény [*]
Svedlér, 1918. aug. 10.
Kedves Zoltán,
a spanyol etikett által előírt szabályos hallgatási idő elteltével vagy szerencsém életjelt adni magunkról. Élünk kérem, ha hasonló módon vékonyan is, mint jelen levelem tintája, és vizesen is, mint ugyancsak a jelen tinta, — mert egyetlen nem éppen jóleső szenzációnk a jól eső eső... Brr! És milyen hideg van: Itt kérem az a közmondás járja, hogy ki korán kel, hideget lel, vagy pedig őtet leli a hideg. — Ennélfogva dél felé kelünk, ami mindesetre kellemes nyaralás volna, ha az ember nem dunyhák, csíkos paraszti, sőt gajdos néni-i dunyhák közt feküdne délig, hanem, mondjuk, fenyőfák közt. Déplben aztán bebandukoltunk a telepre s már majdnem olyan éhesek vagyunk, mint ebéd után! De csak majdnem! T. i. ebéd után mégis csak éhesebbek vagyunk, mert az igazi étvágyunk az ebédnek nevezett svedléri szimbolikus rágcsálások és hörpölések közt jön meg! Életemet itt egyébként csendes detektívregény-fordítással töltöm, egyébre kevés idő jut. Olvasgatok is, az Éducation sentimentalet vettem elő újra, s hiába megint csak könnyekig meghat, akárhol nyitom ki. Mégiscsak ez a fiatalember egyetlen igaz könyve! Olvasgatok angol költőket is, módjával, naponként egy-egy evőkanállal. Súlyos táplálék, de jó. Írni alig írtam valamit, egy-két Musset-fordítás az egész meg egy megrendelésre készült Napló-tárca.
Jó volna, ha maga mégiscsak inkább itt lenne, elbeszélgetnénk. Feleségem őfensége nagyon sajnálja, hogy majd Pesten se lehetünk együtt, mikor Maga Marilláról hazamegy. A Baltában, vagy Márványmenyasszonyban olyan jó volna egy Nagy Zoltán-féle vacsorácska... Mi aug. végéig leszünk itt, akkor még esetleg vagy másfél hétre Ongára is átnézünk, Fazekasék meghívására s szept. első hetében visszatérünk Buda várába. Hát Maga mikor jön fel oda megint? — Rövid hírek: Havas Kecskeméten fekszik egy katonai kórházban, Déry Tibor ezeréves katonai fogságot kapott.
Sokszor üdvözöljük:
Pádi és neje
(Pesti Napló levélpapírján)
Budapest, 1918. okt. 18.
Kedves Uram,
— ne haragudjék, amiért olyan régen nem kapott tőlem levelet. Dehát nem tudtam írni, se levelet, se egyebet. Egyre halogatom, majd holnap, majd holnap! Szörnyű idők ezek, az ember még ha botfülű is az élet "koncert"-jében, hallja "a végzet szárnyainak a suhogását", amikről eddig csak a tragédiákban olvasott. Babonás rettegéssel élünk napról-napra, iszonyú jövendőktől borzongunk. Nagy idők és nehéz idők, a fene enné meg. Mégiscsak írok most, mert szinte félek, hogy újabb és sötétebb események jöhetek, amikor aztán át már nem is írhatok többet. Ne tessék mosolyogni ezen, de talán nem is mosolyog, Debrecenben is bizonyára levertek és kótyagosak az emberek. — Olvashatta a lapokban, hogy Karinthyné, szegény, hirtelen meghalt, spanyolbetegségben. És mindenki meghal. Úgy van az ember, mintha villámok csapkodnának mellette jobbra és balra, zúg a fejük és szikrázik a szemünk. Mintha a harctéren volnék s várnók a láthatatlan fütyülő srapnelt., kit talál el a következő órában? Nagy Lajos is halálán volt, negyvenegyen felüli lázzal, már végrendelkezett is. Schenk is fekszik egy kórházban. És nem tudtuk beletörődni a szegény, jó Havas eltávozásába. Mikor meghalt, írni akartam magának, de olyan teher volt, hogy máig sem tudtam túlesni rajta. Nem tudom, kapott-e valakitől értesítést? Megpróbálom most valahogyan, összefoglalni az ő szomorú históriáját. Mikor mi Annussal, Svedlérre mentünk június elején, Havas akkoriba aratószázad-parancsnoknak volt kinevezve s valami alföldi helyre való kiküldetését várta. Már nagyon rossz bőrben volt, sokat köhögött és nagyon gyakran rettenetes fejfájásai voltak. legszívesebben folyvást aludt volna, szegény. Akkor reggel is, mikor elutaztunk s benyitottunk a szobájába, [*] hogy elbúcsúzzunk tőle, alig ébredt fel s nem akarózott felkelni, holott korán kellett volna mennie katonáékhoz. — Akkor mi elutaztunk és sokáig nem kaptunk felőle hírt. Úgy gondoltuk, hogy szokásos lustasága miatt hallgat. Végre írt egy pár sort, hogy Cegléden van, nagyon gyönge, valószínűleg lefekszik valami kórházba. Ettől kezdve, szeptember elejéig, nem tudtunk róla semmit. Csak később értesültünk, hogy Kecskeméten teljesen letört. Ott feküdt be egy rettenetes kórházba, ahol tengersok beteg mellett egyetlen orvos és egyetlen ápolónő volt. Amíg lehetett, tartotta magát, fel-felkelt, kártyázott a tisztekkel, de estéről-estére ájultan fordult le a székről. A piszok vidéki kórházban nem törődtek vele. Végre már nem tudott felkelni, ellepték a tetvek s testén szörnyű nyílt sebek támadtak, úgynevezett "felfekvések", a saját piszkától, melytől nem takarították rendesen. Budapesten lakó rokonainak feltűnt, hogy leveleikre nem reagál Gyula (szegény már írni sem tudott) s leutaztak hozzá. Kétségbeesve hozatták fel Pestre s egy hadikórházban helyezték el. De itt is csak rosszabbul lett, itt se csináltak vele semmit, csak konstatálták, hogy menthetetlen az állapota, mert valószínűleg mélyen gyökerező agydaganata van, mely vagy tuberkulotikus, vagy luetikus eredetű. Ekkor érkeztünk vissza Annussal Pestre (Svedlérről előbb Onga falura mentünk, Fazekas barátom apósának birtokára, ahol két gyönyörű hetet töltöttünk), ez szept. 10-ike körül volt. Azonnal meglátogattam Gyulát, de már eszméletlenül találtam, valóságos agóniában, felismerhetetlenné soványodottan, torzonborz szakállal. Beszéltem a kórházi orvossal, aki a vállát vonogatta. Sürgősen intézkedni kellett. Füst Milánnak sikerült szegényt nyomban átvitetni a Jendrassik-klinikára, ahol végre rendes módon bántak vele. Megfürdették, a felfekvéseit szublimátozták s Salvarsan-injekciókat adtak neki, mert ezek bármily eredetű agytumornál hasznosak szoktak lenni. Átmenetileg javult is valamennyit. De ez már reménytelen javulás volt. Félöntudattal, gépiesen dadogott pár szót látogatóinak, révetegen, rövid pár pillanatra ismerte fel őket, egyébként letargikusan feküdt, csont és bőr volt, önmaga szörnyű, csontváz-szerű karikatúrája. És a sínlődés pár hétig tartott. Az orvosok nem voltak tisztában az állapotával, mert kérdéseikre nem tudott már értelmesen válaszolni. Végre az a nézet alakult ki, hogy csak tüdőbaja van, mely talán nem is volna halálos, de felfekvései már annyira átmérgeződtek, hogy megmentéséről nem lehet szó. Szeptember végén aztán meghalt szegény, egy reggel halva találta ápolónője. Osváttal, Füsttel, Déryvel, meg a kis Bródy Palival a klinikára siettünk, már a hullaházban találtuk, a bádogasztalon, boncolás után, felvágott és összevarrt hassal, szétmetszett és kifordított herezacskókkal. Iszonyú látvány volt, képzelheti. A boncolás mégis csak agydaganatot konstatált. Csak két nap múlva temettük, Rákoskeresztúron a "hősök temetőjében". — Volt sortűz és katonazene, szegény Havas mint "tiszt úr" távozott az élők sorából. A sírnál Osvát tartott beszédet s ennek az egyébként igen megható, szép kis beszédnek volt egy kegyetlen humorú mozzanata. Osvát, nyilván lámpalázzal küzdve, így kezdte szómoklatát: "Búcsúzzunk el most, kedves barátunktól: Tóth Árpádtól...' Én álltam Osvát mellett! Annus szegény majdnem elájult! Osvát dadogva javította ki a hibát s óriási lélekjelenléttel végigmondta a beszédet, de képzelheti a sír közül állók hangulatát! Karinthy felhorkanva nevetett s bújt félre. Szegény, ma ő is zokog. A Havas temetésére menő villamoson, Rákoskeresztúr felé, együtt álltam a peronon Karinthynéval, aki nagy részletességgel mesélte, milyen volt a szegény Havas halott arca a koporsóban (a boncolás azzal is rémesen elbánt) s íme, három hét se telt el s holnap Karinthynét temetjük.
Ilyen időket élünk, rossz csillagok járnak. Újra születik a világ, meg Magyarország, de nincs örömünk benne, ennek a nagy szülési vajudásnak a kellős közepén az embernek legközelebbi ismerőseire kell figyelni, szenvedésekre és halálozádokra. Szegény Havas, pont a halála napja után jött a hír Bulgária lépéséről, a korzó a közeli béke lázában nyüzsgött, s ő nem érhette meg!
Mit írjak még? Nincs kedvem a pletykálgatásokra, most elhagyom. Csak azt hadd írom még ide, hogy a Nyugat pár hét múlva alkalmasint lemegy Debrecenbe s akkor mi is velük megyünk, Annussal, bár azt hiszem Debrecenben is gonosz világ van. — Hát maga nem készül mostanában Pestre? Mi most is a Verbőczy u. 13. alatt lakunk, csak a Baltába már nem igen járunk. Új tulajdonosa van s az adagok rosszak és kicsik. Ha feljönne, jó előre értesítsen, hogy találkozhassunk.
Az a novella, melyről magának Hatvany beszélt, szóra sem érdemes. Nem igen tudok én írni kérem, akármihez fognék is hozzá, abbahagyom, olyan üresnek, aránytalannak tetszik ez most, pl. ősziverset írni, rímelgetni. Pedig, hiába, mégis csak a Művészet az egyetlen, amiért érdemes volt a világnak megteremtődni, minden egyéb félresikerült a mindenségben. Milyen jó volna hát írni valami szépet, jót, nagyot! Én nem tudok. Csak olvasok s az olvasás nagyszerű megfeledkeztetéseket, átmeneti harmóniákat tud adni a gondok, a félelmek, a zavarosságok sűrű-sötét napjaiban.
Sokszor szeretettel üdvözöljük:
Pádiék
Budapest 1918. XI/28. Csüt.
Kedves Uram,
— megkaptam szomorkás levelét, melynek hangulatát, sajnos, nagyon is átérzem. Nehéz idők ülnek rajtunk, nagyon megviselődik az emberek idegzete, főleg az afféle érzékeny idegrendszerek, amilyen az íróké, — mert azok volnánk ugyebár, vagy mi? Én mostanában mégis mintha derűsebben látnék. Valahogy úgy érzem, mint mikor alagútban utazik az ember, de már kifelé! Még mindig sötét van, füst, füst és vad lárma, de a külső feketeség árnyalatonként szürkül. Szó sincs róla, a szürke se szép szín, de a végén mégis csak napfénybe fog kivágtatni a vonat... Csak túl kell élni a mostani nehéz időket! Dehát, ha azt a szörnyű négy esztendőt át tudtuk kínlódni, még ezt a pár keserves hónapot is csak kibírhatjuk! Persze, az ember hangulatai változnak, a remény "szürkéjébe" még bele-belefeketít egy-egy baljós esemény, egy-egy megrázó haláleset. Engem mostanában Békássy Ferenc tragikus sorsa foglalkoztat. Talán ismeri ezt a nevet, — ez a Békássy egy nagy tehetségű fiatal író volt, aki Oxfordban járt egyetemre (vagy Cambridge-ben?), onnan jött haza a háború elején s mindjárt el is esett. Mindene megvolt, ami jóval csak az istenek elhalmozhatnak valakit, fiatal volt, egészséges, gazdag, előkelő és tüneményesen tehetséges. És 21 éves korában elesett Dobronousznál, valami piszkos huszár-kozák attakban. Babits írt róla annak idején a nyugatban, én is írtam később a verseiről. Most a tanulmány kötete került a kezembe, ragyogó dolgok vannak benne, főleg egy pompás, nagy Browning-essay. Kétségkívül legjelesebb íróink egyike lett volna ez a fiatalember, már az angol egyetemen becsülték, — angol nyelven írt verseiért és értekezéseiért kitüntetéseket kapott, — felkérték, hogy az angol egyetemen előadást tartson a magyar irodalomról ... Megrendül az ember minden nemesebb hitében, mikor egy-egy ilyen lélek szörnyű, buta és vak pusztulásáról kell tudnia!
Újságot is írhatok, ami érdekelni fogja, de előbb megkérem, hogy maga is referáljon nekem a Csokonai-kör matinéjáról, lehető részletességgel. Kíváncsi vagyok a Kardos értekezésére, meg az egész ünnepély lefolyására. Kardosnak is írni fogok s kérni fogom, ha teheti, — a kézirata elküldésére.
Most pedig én mesélek a Vörösmarty-akadémiáról. Talán olvasta, hogy a forradalommal kapcsolatban a Petőfi-társaságban is forradalom volt, a fiatalabb és tehetségesebb tagok erősen meg akarták reformálni a Petőfi-társaságot. Ez csak félig-meddig sikerült, Herczeg Ferenc lemondása visszaszívódott, intézményes reformok nem következtek. Mindössze annyit engedtek az öregek, hogy a tagok létszámát felemelték s 25 fiatal írót "en bloc" hajlandók voltak új tagokul a keblükre "ölelni" (?) Erre összeült egy kis társaság Hatvanynál (én nem voltam köztük s nem is tudom pontosan kik voltak) s meg akarták szerkeszteni a felveendő 25 "ifjú" névsorát. Mire a névsor összállítódott, kiderült, hogy ez a társaság sokkal különb, mint az egész Petőfi-sereglet s nagy marhaság volna belépni a — — — — — — — — — — — — — — — kétes gyülekezetébe. Kimondták, hogy egy új, igazibb irodalmi társaságot alakítanak, mely a magyarság mellett az európaiságot is döntő fontosságúnak tartja, s mivel a hagyomány klasszikusai közül Vörösmarty volt az, aki ezt elvként is hirdette ("Művész hazája széles e világ" stb.), az új csoport Vörösmarty nevéről nevezi el magát, mégpedig Vörösmarty-akadémiának. Akadémiának azért, mert a társaság a magyar irodalmi élet legelőkelőbb fóruma kíván lenni, bírája és irányítója és nevelője. Szóval, kimondták a külön alakulást, bár egyeseknek fájt, hogy nem a hagyományos Petőfi-nimbusz veszi körül majd őket. (Úgy hallom, Karinthy mondta: "Egyszer lehettem volna Petőfista és most nem lehetek...") Tegnapra hívták össze az alakulás előértekezletét. A Fővárosi könyvtár egy kis termében a következők jöttek össze: Ady, Babits, Móricz, Schöpflin, Hatvany, Kassák, Laczkó, Kosztolányi, Barta, Lengyel és csekélységem. Persze nem csak ezek voltak meghíva, hanem összesen valami huszonhárom ember, akiknek nevét már a lapokban olvashatta a Vörösmarty-akadémiával kapcsolatban. De persze ezek egy része sohase megy el sehová: Bródy, Herczeg, Gárdonyi, a nagyfejűek, Szomory, Kemény, Szép, a kényesek. Szép Ernő például azt izente Hatvanyval, hogy őt hagyják ki, fütyül az egészre, akasszák fel magukat, neki saját maga a legjobb irodalmi társaság. Persze, ezt a "szépernőiádát" nem vették komolyan s a névsorban a derék gyermek bennmarad, mert ha őneki nem kell az akadémia, ő viszont kell az akadémiának.
Én Babits-csal együtt léptem be a terembe, — az utcán találkoztunk, — a többiek már ott voltak, utánunk még csak Hatvany jött. Egy üres, hideg, rideg terem volt a "tetthely", egy nagy vaskályhában égett némi frissen rakott tűz. Télikabátokban lődörögtünk s a legtöbb ember "magában" volt, külön hallgatott és dohányzott. Hatvany volt az egyetlen hangos és ő szolgáltatta a "társalgás ama elszánt "fonalát", mely úgy ahogy összefércelte a dicső nagy írókat. volt valami a Nyugat-bankett előhangulatából, melyre Ön jól emlékezhetik. Külön kell szólnom szegény Adyról. Talán tudja, hogy Ady rémesen beteg. Nem tudom, mi ez a betegség. — mondjuk, hogy a legnagyobb fokú idegkimerültség. Először is Ady nem jár egyedül, mindig az öccse, Ady Lajos kíséri és gyámolítja. Lépten-nyomon elveszti a kontaktust a külvilággal, értelmetlenül és mereven bámul a levegőbe. Ha szól, dühösen és erőlködve összerántja a szemöldökét, belekezd a mondatba, de pár szó után artikulálatlan dadogás és hörgés következik, a rossz fogakra boruló nagy, puha szájszélek hüllős lágysággal és reszketéssel tapogatnak a levegőbe s az egész impozáns külsejű fej lecsügged. Rémes. Mikor beléptem a terembe, őt is üdvözöltem. Kitörő örömmel köszöntött, — évek óta nem láttuk egymást, — "Szervusz Árpád!" s kezemet szorongatva beszélni kezdett: "El akartam küldeni a könyvemet..." — kezdte, de inkább csak sejteni lehetett, hogy ezt mondja. "Hogy vagy?" — kérdeztem tőle az obligát kérdést, — mosolyogva nézett rám, de már nem látott, újra apatikus bámulás következett. Szomorúan ültem félre.
Végre elkezdtünk "értekezni". Adyt az asztalfőre ültették, a többiek össze-vissza üldögéltek a hosszú asztal körül. Először a tagfelvételről volt szó, vagyis arról, hogy a már összehívott 23—25 embert 30-ra egészítsük ki. Parázs kis vitatkozások és szavazások fejlődtek ki. Az első új név Krúdy Gyula volt. A többség elfogadta, de egyszerre csak felpattant Kassák, a "Ma" ultramodernje. Ez egy sovány, feketeinges, hosszú hajú, drótostót-képű ifjú, az akcentusa is tótos, az "a" hangot rövid "á"-val ejti. Kijelentette, hogy Krúdyt, aki azt írta Ibsenről, hogy egy őrült norvég patikus, megveti és különben is kéri, hogy előbb ismertessék meg vele a társaság alapítói az új akadémia célját, mert nem hajlandó akármibe vaktában belemenni. A merész hang némi megrökönyödést keltett, Babits röviden taglalta a célokat, körülbelül úgy, amint pár szóban már levelem előbbi helyén vázoltam, Móricz pedig keményen rendreintette az ifjút, azzal, hogy tíz év múlva esetleg ő is (Kassák) másképpen fog ítélkezni s a felveendő tagoknál nem a politikát és hitvallásokat kell nézni (bár mindannyian jobb szeretjük a progresszivizmust), hanem a talentumot. Erre még Hatvany is szónokolt Kassáknak, mondván, hogy a jelenlevők közül senki sem híve a "Má"-nak, mégis meghívtuk magunk közé Kassákot is, mivel éppen az a cél, hogy a magyar kultúra minden irányzatának a tehetséges művészei alkossanak egy új, tekintélyes akadémiát. Ady is beleszólt az eszmecserébe, magához intvén Kassákot. Kassák odament Adyhoz s ekkor bájos jelenet következett, Ady bizonyságot tett arról, hogy szellemi frissessége olykor mégis fel-fellobog pár másodpercre. Közelhajolt Kassákhoz s mereven nézte az ingét és tapogatta: "Mi ez." — "Fekete ing!" — vágta ki a gőgös óriás. — Én zöldnek látom!" — motyogta Ady, amire nagy derültség következett s most már kedélyesen és békésen folyt tovább a tagválasztás. Gábor Andort nagy többséggel dobtuk, Hatvany és Lengyel ajánlgatták, de Babits és különösen Móricz igen élesen nyilatkoztak ellene. Móricz pláne ilyen szavakat mondott: "Aki ennyire lealjasítja a foglalkozását, nem vehető be egy szigorúnak készülő akadémiába!" Az eset pikantériáját az adja meg, hogy Gábor kézzel-lábbal be akar jutni s üzentette, hogy ha be nem veszik, felborítja az egész bandát. (Nagy úr most ez a Gábor, a forradalomban factotum volt, igazolványokat állított ki és rendeleteket írt alá, intézkedett, mint egy néptribun!) Viharos egyetértéssel dobtuk Erdős Renátát, Nagy Endrét, Kabos Edét s Móricz kissé döcögő ízléssel ajánlott jelöltjét Zempléni Gyulát (vagy Árpádot? — igazán nem is tudom a nevét most eldönteni). Csöndes hümgetéssel tértek az urak napirendre Oláh Gábor fölött, akit Hatvany hozott szóba, de maga se pártolt. Szegény Oláh éppen a napokban írt nekem egy panaszos levelet, hogy kihagyták az alakuló névsorból, amely a lapokban jött. Meg kell még emlékeznem az én jelöljeimről is, akik Nagy Zoltán és Tersánszky Józsi Jenő voltak. Őszintén referálok: Nagy Zoltánt is elvetették, mert "nem elég ismert név". Egyike a jelenlevőknek még arra sem emlékezett, hogy kötete jelent meg s így fogalmazta a szavazatét: "Olyanvalakit bevenni, akinek még nincs kötete, rendkívüli kitüntetés volna." Egy másik jelenlevő szerint N. Z. "oeuvre-je még nem eléggé kialakult." Segédcsapataim: Kosztolányi, Hatvany, Móricz, lanyhán viselkedtek; Füst Milán és Szép Ernő meg Kemény Simon pedig, akiknek szavazatára számítottam, el se jöttek, így Ön Uram, sajnálatomra kimaradt. Ez nagyon rosszul esik nekem, mert az akadémiába való meghívás tán serkentő hatású lett volna Önre, míg most talán még elszántabban hallgat és fütyülni fog az irodalomra. Hiába, nem jó dolog vidéken elvonulni, az emberek elfelejtik, vagy meg se tanulják írótársuk érdemeit. Másik jelöltemmel ugyanígy jártam, őrá meg unisono azt mondták, hogy "nem olvasták a dolgait". Ezek után csak némileg vigasztalt a Balázs Bélát jelölők dühös leszavaztatása. Ellenben megválasztották Szini és Gellért urakat. Mindezekből látható, hogy az új akadémiát is csak emberek alkotják, részrehajlók és többé-kevésbbé elfogult és igazságtalan lények. Általában mégis meg vagyok elégedve a névsorral, a társaság együtt, ahogy a nevek következnek, valóban a mai magyar irodalom elitje (nem tisztelet a kivételeknek!). — Az ülés további lefolyásáról egyébként már csak kevés érdekeset írhatok. A tisztikar így alakult: elnök: Ady; alelnökök: Babits és Móricz; főtitkár: Schöpflin, titkár: csekélységem (mert Kosztolányi, akinek előbb kínálták, elfoglaltságára való tekintettel nem fogadta el a titkári "mindenességet". Így ért engem a másod-leöntésű megtiszteltetés Babits és Móricz kegyes jóvoltából.) Határozattá lett, hogy az akadémia évenként a legjobb szépirodalmi műnek, melyet nem a társaság tagjai írtak, 5000 koronás díjat ad ("ŕ la Goncourt-díj). Újabb tagjait lehetőleg az így kitüntetett írókból választja. Pénzügyi dadánk persze Hatvany lészen, aki másokat is pénzügyi tevékenységére fog főzni érdekünkben. Szóval, miénk lesz a jövő, lesz kritikai folyóiratunk, sok matinénk, satöbbink, amint illik. Első nagy nyilvános gyűlésünket Károlyi Mihály fogja megnyitni, még december folyamán.
Szegény Adyról hadd írjam még ide, hogy a tárgyalás közepén egyszerre csak az asztalra csapott, hogy ő "megnyitja" az értekezletet, majd ugyancsak a tárgyalás folyamán egyszerre csak kijelentette, hogy "fejezzük be" s öccse kíséretében eltávozott. Senki sem tudott ezen mosolyogni, megrendítő volt, mindannyian felállva búcsúztunk tőle, mint egy rombadőlt istenségtől.
És most írok még egy másik alakulásról is. Ezt Füst Milán szervezi s a magyar tudósok és alkotóművészek nagy szabadszervezete lesz, anyagi érdekeik védelmére és társadalmi rangjuk és befolyásuk kellő előmozdítására. Ebben mindenki benne van, aki írónak vagy tudósnak, vagy bármiféle művésznek nevezhető, óriási szervezet lesz tanácsokkal és szakosztályokkal. Pikler Gyula egyetemi tanár lesz az elnök, Milán a titkár. Rövidesen ez is végleg megalakul, eddig is népes és érdekes gyűlésezéseket tartott, melyeken mindenki részt vett, még Molnár, Bródy és a többi főlusták is, — minthogy ezek is betévedtek, vagy becipeltettek az "Otthon" ama külön termébe, ahol az előértekezleteket tartották.
Mint láthatja, Pesten a forradalom a mi "berkeinket" is alaposan felforgatta. Jól esik az ilyesmikbe résztvenni, ha nem is aktív az ember, — mintha friss levegő jönne be holmi kitárt ablakokból.
Nagy Lajossal ritkán találkozom. Úgy hallom, jóra fordult a dolga, Molnár Ferencékkel, Szép Ernőékkel barátkozik, a Margitszigeten lakik, stb. Az akadémiába őt nem mertem ajánlani, féltem a lehurrogástól s az igazat megvallva, ha kedvelem is a dolgait, ha becsülöm is a tehetségét s ha igen szeretem is őt magát, akadémiai jelölésig mégsem emelkedik az ő munkássága iránt érzett elismerésem.
Budán különben középkori csendű napok és esték vannak, vastag hó, petróleum, békesség. Csak ritkán megyünk le az emberek közé. Még egy francia katonát se láttunk, pedig azt már mindenki látott. Maga is felköltözhetne ide Budára, jó volna esténkint elbeszélgetni. Nagyon magunk vagyunk. Ez ugyan néha igen jó, de viszont gyakran megesik, hogy tíz órára már beleálmosodunk az olvasásba, meg a magányosságba, eloltjuk a petróleum-lámpát s ágyba bújunk. Vagy ez is jó? Nem volna bolondság átaludni ezt az egész ál-nyugalmú, veszekedetten izgalmas telet... Pislog a petróleumlámpám, no, jó éjszakát!
De azért, ha a levelemből fel tetszik ébredni, én is várok egy hosszút!
Annussal együtt sokszor melegen üdvözöljük:
Pádi
Budapest, 1919. nov. 13.
Kedves Zoltán,
— Tudatom, hogy megvagyunk s egy hónapja egyebet sem teszünk, mint hazakészülünk, de pechek csodálatos tömege áll folyton utunkba. Ezekről különben Hoffmann Imrétől, meg Emmytől hallhat. Szóval: egy hónap óta "helybenjárást" csinálunk arccal Debrecen felé! Remélem, most már pár napon belül mégiscsak vizumhoz [*] jutunk, vagy anélkül is útnak indulhatunk. Szóval feltétlenül számíthatnak rám a lapnál is, az indulandó folyóiratnál is. A viszontlátásig is sok üdvözlettel:
Pádi
(Névjegyem)
Budapest, 1920. márc. 7.
Kedves uram, jól vagyunk, remélem, otthon sincs rossz újság. Éldegélünk, én valami szerkesztésfélét űzök, a Temesvári Szemlének gyűjtök kéziratokat s ezért kapok havi létminimumot. Fordításköteteket gyártok stb. Szóval megvagyunk, de mégis jobb volna hazamenni, tekintettel nőm gömbölyödésére, mely június elejére fiú- vagy leánykulminációban fog kicsúcsosodni s ilyenkor jobb családi körben lenni. Tehát kérem Önt, értesítsen, volna-e még Debrecenben számomra oly kilátás, mely megélhetéssel kecsegtet. Ellenesetben kénytelen volnék maradni s legfeljebb Annust küldöm haza szülés időre. Itt mindenféle irodalmi próbálgatások vannak, legutóbb Giesswein prelátus próbált felekezet- és politikamentes társaságot toborozni. Írjon! Sok üdv!
Pádiék
(Más írással utána:)
Monseigneur! Vous le savez — á quoi bon répéter?
le vicomte Ca Rinthy
Budapest, 1920. okt. 25.
Kedves Uram
ne vegye rossznéven lustaságomat, nem sietek írni, sok jót úgyse tudok, rosszat meg minek? Pl. a Fatermelő megint kemény levelet írt, hogy most már egyösszegben fizessek, mert különben ügyvéddel véteti fejemet. Pedig a múlt hóban már megállapodtunk, hogy okt. folyamán próbálom az Ön bátyja szívét meglágyítani. Csak az kínos, hogy a fát az Ön protekciójával kaptam s önre is kellemetlenség hárul ezekből a huzavonákból.
Más: hivatalomból ki kellett lépnem, kollégáim miatt. Főnököm beleegyezésével ugyanis fordítgattam is a hivatalban, amit a derék kisasszonyok nem nézhettek jószemmel. Küldöttet küldtek, hogy őket sérti az én kivételezésem, hogy míg ők csak a hivatalért élnek, én annyira félvállról veszem a dolgot. Ezzel szemben az igazság az, hogy én rendesen elvégeztem a magam teendőit, ellenben üres időmben nem beszélgettem, nem börzéztem s szaladgáltam egyik szobából a másikba, mint ők, hanem Bouvard és Pécuchet ügyben magányt űztem. Feleséges ember is vagyok, nem partie s a kisasszonyok elég csúnyácskák. Szóval, kellemetlenné vált a szituáció, kiléptem.
A Nyugat részvénytársaság megalakult, úgy hallom: Babits, Móricz és Schöpflin igazgatósági tagok lettek, Osvát is. Nem tudom, hallotta-e Pesten, hogy Osvát Miskolcon nagybetegen feküdt, kétszer végeztek rajta veseoperációt, rosszul, úgyhogy majdnem elvérzett. Most az Irgalmasoknál fekszik, itt Budán, a napokban meglátogatom. Azt mondják, nagyon rosszul néz ki, lefogyott, gyenge.
A Centrál él, bár ritkán járok bele, ha éppen kimenőhöz jutok. Baudelaire-fordításainkból most jön egy közös mutatvány a Nyugatban.
Családunk, hálistennek, jól van. Eszterke gyönyörű, éjjel jól viseli magát, nappal hisztérika, folyton udvarolni kell neki, mert különben bőg. Annus szép és derék gazdasszony, hibája, hogy este tízkor már alszik, a múlt héten a mozit is végigszundikálta. Karinthyéknál voltam párszor, "Utahi lány"-ügyben; [*] ők is jól vannak, az "Utahi lány is, (heti 1500 K. jut egynek-egynek) Beöthy igazg. úr azonban kijelentette Karinthynak, hogy Arany Jánosokkal máskor ne csináljon közös operettet. Ha akarom, bók, ha akarom, nem bók! De semmiesetre sem pénz!
A Lipótvárosi Kaszinó felolvasó-estére kérte fel Móricz Zsigát a mi Bródynk útján, aki háznagya a kaszinónak. Kétezer koronát ajánlottak neki (háromezret is adnának), de Zsiga tízezret kér! Vannak még bátor emberek!
Pali [*] Bécsben van. Írtam Hatvanynak, ő vitte, várom az eredményt.
Idő szép, verset nem írok, Wassermann: Alexander in Babylonját olvasom, mert Nagy Sándorról tervezek verses darabot. Halvaszületett idea, de hát a halvaszületetteknek is élni kell.
Kezeit csókoljuk és jobb leveleket is igérünk. És maga is írjon!
Tóth Pádiék
Újtátrafüred, 1925 okt. 13, kedd.
"Palace 205."
Kedves Barátom,
azt hiszem, illendő, hogy végre életjelt adjak, minekutána már a második hét végét szívom mellre a Magas Tátrában. Hát megvolnék. Az orvosok vizsgálata, mint tán már Annustól is tudod, megnyugtató, nagyobb baj nincs, Szontágh szerint egyáltalán nem romlottam tavaly óta, sőt általában javuló tendenciát lát a betegségemben. A vérzés közt a pofadaganatos lázak, [*] egy kis kiadós kúra nagyon helyes meszesítés szempontjából, stb. stb.
Számlát még nem fizettem, de már kaptam, hetenként adják. Azért nem fizettem ki, mert a maradék pénz esetleges előre nem látható dolgok fedezésére nem biztos, hogy futotta volna. Szóval óvatos voltam. Előre nem látott költség ugyan nem merült fel, dehát nem sürgetik e fizetést, "gyűjteni" is lehet a számlákat. Így aztán majd most fizetek két számlát egyszerre, ha megkapom a második októberi részletet, amelyet légy kegyes a múltkori maradékkal együtt most már küldeni. Nagyjában kijövök a pénzből, bár kissé többe kerülnek a dolgok, mint előre számítottam. Sajnos, ilyen szanatóriumfélékben ez így szokott lenni. De mondom, azért nagyjából vág a dolog, a végén azt hiszem csak egész kis differenciákról lehet szó. Mint tudod, én úgy számítottam, hogy lévén a szoba 80 cK. naponta, 100-ból kijövök. Holott első heti számlám 709 cK. lett, orvosi, zenedíjakkal, meg borravaló- és adószázalékokkal, tehát maga a heti szani-számla több 9 cK-val a kontemplált maximális heti költségnél. Viszont apró-cseprő külön kiadásaimra első héten elment még 170 cK. körül, vagyis az első hét mérlege túlbillent összesen 179 cK-val a tervezett 700 cK-n. Így van az, az ember aprópénzben is elgurít egész kis summákat. Első hetem "különje" például így alakult:
cK. 27 két sürgöny Annusnak
21 villamos Felkáról Füredre és poggyászdíj
7 hordároknak,
24 előfizetés a Világra 25 napra,
22 kölnivíz,
30 lysoform és hőmérő,
15 levlapok, bélyegek,
10 levélpapír,
5 tinta, papír, gyufa,
5 a "Bühne" egy száma,
4 szivar,
———————————————
cK.170
szóval csupa semmiség és a végén mégis 170, ilyen az élet.
Viszont, mint említettem, nagyobb differenciák nem igen lehetnek: fürdő, mosás nem lesz túl sok költség.
Feltünően unatkozom, elkelne egy jó sakkpartner. Jó nők inkább akadnának, de elhatároztam, hogy ezúttal szakítok ezzel a sporttal. Kúraellenes is, meg egyébként se éri már meg az én koromban a sok szaladgálást — — — — — — — — — — — — Meg aztán minden kiderülne megint és Annus dühöngene meg búsulna. Hát hű vagyok. De viszont rengeteg az üres tengés-lengésem. Az olvasást még egyelőre nem kedveltem meg, írni, úgylátszik, nem tudok, minden mulatságom egy-egy nagy séta (csakhogy most már egyre korábban rámsötétedik) és sétából jövet darabfordítás Palinak. Hiába, egy kicsit mellére fekszik az embernek ez a sok hátonfekvés!
Üdvözlöm az otthoniakat, téged szeretettel ölel igaz híved Pádi
Palace Sanatórium: Dr. Szontagh Novy Smokovec levélpapírján. 25, XII/19, szombat
Drága Zoltán apám, dicséret, tisztesség, ne haragudj, hogy ritkán írok, de tudod, savanyú tüdőből gyengén ereszt a líra és különben is, szép, azt úgyis tudod, némely zsidóasszony is szép, azt is tudhatod, sportnadrágban is szép, anélkül is, bár sajnos, anélkül nekem nem igen mutatkoznak. Fekszem, fekszegetek, állítólag már egész jól is vagyok, csak néha nehezen lélegzem, ami állítólag attól van, hogy a szíven arrébb nyomódott és rátehénkedett a bordáimra, feszülnek a kötőszövetek, — hát sétálni is kell, tornásztatni a szívet, a lihegés pedig nem jelent különösebb bajt, tüdő még van elég bőven, ha egy részét meg is ette a fene. E pillanatban még nem tudom meddig maradok, mert az Esték felől nem a legfinomabb híreket hallom, de az se lesz baj, ha hamarosan haza kéne mennem, a matlári főorvos, aki nagyszerű és tudós fiatalember, igen megnyugtatott. A januárt mindenesetre szeretném még itt kihúzni, félek az esetleges pesti ködöktől és meghűlésektől, nem szeretnék újabb vérköpést, bár Holczmann dr. szerint semmi jelentőséget se tulajdonítsak egy-egy kis vérzésnek, még lefeküdni se muszáj vele.
Egyébként jól vagyok, itt gyönyörű idő van és igen nagyszerű volna, ha mégis meglátogatnál, akár egyedül, akár derék Pistánkkal. [*] Jól éreznétek magatokat, nagyon finom hely ez, pláne most a szezonban látnivaló is van bőven, nemcsak a tátrai ormok, hanem a női Tátrák, Fátrák és Mátrák is, melyekre, mint Ignotus helyesen jegyzé meg, alkalmatosan ki lehet tűzni a kettős keresztet. Mert mint Annustól bizonyára tudod, Ignotus is itt van, nagyon kedves ember, úri nyájasságú és simaságú pajtás, pompásan lehet vele iddogálni és nők közt olyan Verpelét-ízű [*] diskurákat gyakorolni. Hát gyere csak fel, nem bánod meg. Melléklem a prospektust, bár Annus biztosan elmondta már, hogy kb. száz cK-ból ki lehet jönni spórolósan. Ha felével megtoldod, már úr is lehetsz.
Befejezésül ide írom még a Prudy című szlovák Nyugat-féle folyóiratnak az új magyar költészetről közölt cikkéből a rád vonatkozó többször megígért sorokat. Lefordíttatni, — jellemző! — itt még senkivel se tudtam rendesen, de Peterdi otthon biztosan jól meg fogja érteni, mert az orosz egészen közel áll a szlovákhoz. Valami olyasmi van benne, hogy velem együtt a debreceni iskolához tartozol, csokonaista vagy, keveset írsz, de minden versnagyszerűen harmonikus. Itt a szövet:
Jemu (ez azt teszi: hozzá, t. i. az előtte való sorok rólam szóltak s ezekhez kapcsolódik a szöveg) Blizky je Zoltán Nagy — — — —
Egyebekben ölellek, várlak, igaz híved és barátod Pádi
(Újtátrafüred, Palace Szanatórium)
25. dec. 31.
Drága Zoltánkám,
— boldog újévet kívánok! Nem értem, miért nem írsz egy kukkot sem a levelemre. Ez nem fölöttébb nemes bosszú az én hosszas hallgatásomért. Egyébként örömmel hallom, hogy jól vagy s verselgetsz, sőt köteteket is készítesz elő. Boldogok a termékenyek! Bezzeg nekem itt nehezebben megy a verstojás, pedig lehetne módom benne, van a kotlásra elég idő a lígén. No, reméljük a legjobbat, talán én is csak elkezdem, mostanában már mintha bizseregne bennem az a bizonyos véna. Csak vérköpés ne legyen belőle, nem szeretem a bizsergő vénákat. Itt most fene nagy tavasz van, köhögnek is a tüdőbajnokok, a ródlibajnokok viszont, hálistennek, kezdenek hazatisztulni. Jövő héten lenne a nagy sporthetünk, rém tudok röhögni a nagy letörtségükön, ahogy reggelenként kiöltöznek fene mutatós sportdresszeikbe s aztán kiállnak káromkodni a szani elé, a nagy sártenger partjára.
Egyebekben jól vagyok s eme levelem megírásának közvetlen oka egy Vág-érdeklődés. T. i. Vág, az itteni direktor, barátom szeretné a prospektusukat angolra lefordíttatni. Én a te kiváló professzorodat ajánlottam, aki nyilván kitűnően megcsinálná s nálad már ott is van a lefordítandó prospektusszöveg, amit a múltkor elküldtem. Tárgyald meg gyorsan professzoroddal, hajlandó-e a feladatra és mit kér a munkájáért, és írd meg, hogy az üzletet gyorsan lebonyolíthassa a szani, amelynek sürgős a dolog.
Befejezésül közlöm a múltkori Prudij cikkrészlet fordítását egyik itteni irodista kisasszony jóvoltából:
"Tóth Árpádhoz nagyon közel áll Nagy Zoltán; szubjektív, saját énjébe merülő költő, a saját lelkét reprezentálja, mást nem. Versei nem a kort követik, messze áll attól a lírától, melyet a siker diktál. Nyelvében és technikájában a Csokonai-iskola tradícióihoz hű, de ez nem jelenti azt, hogy egyéni gondolatai, gazdagsága, bensősége legkevésbé is hiányosan fejeződnének ki. Keveset ír, ám összes verseiből kicseng a belső muzsika soha meg nem szűnő harmóniája."
Sok üdvözlettel igaz híved
Pádi
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]
[*]